- Ez meg mégis mi? – a fényűző ruhát viselő démonnő elhúzott szájjal vette szemügyre a kis szürke zsákot, amit Toramaru az imént az asztalára dobott.

- A tolvajok, akik elvitték a gyöngysorod. – felelte a férfi, majd elővett a zsebéből egy kisebb zsákot és azt is átadta Shinjunak. A zsákocska tele volt fekete gyöngyökkel, amiket a földdémonok hamvaiból szedett ki és ott voltak köztük azok is, amiket a tanukik találtak korábban.

- Ha jól emlékszem kifejezetten arra kértelek, hogy élve hozd elém őket.

- Én igyekeztem, de úgy döntöttek inkább a halált választják. Végeztek magukkal, mielőtt közbe avatkozhattam volna.

- Igazán? – a démonnő kibontotta a hamvakkal teli zsákot, majd egyik kezével felmarkolt egy adagot a szürke porból. – Nekem úgy tűnik, hogy tűz vetett véget az életüknek.

- De nem az enyém. Ez valami más volt. Szentségtelen vörös lángok, amiket ősi talizmánnal idéztek meg.

Shinju arcán nem látszott ijedtség, viszont a hamvakat gyorsan visszaszórta a zsákba, majd csomóra kötötte és odadobta a mellette álló emberlánynak.

- Szabadulj meg tőle! – parancsolta.

Sayoko figyelte, ahogy a lány meghajol, majd egy hátsó ajtón át távozik.

Shinju már önmagában is meglehetősen különös látvány volt. A bőre fehér a teste pedig sovány, mint aki éhezik, ruhái mégis olyan gyönyörűek és gazdagon díszítettek, hogy bármelyik úrnő megirigyelhette volna. Az hogy egy emberlány volt a szolgálója, csak még furcsábbá tette.

De legalább így nem tette szóvá, hogy Toramaru egy ember társaságában jelenik meg az otthonában.

Éjszaka jöttek, mert bár Toramaru állítása szerint meg tudta volna védeni Sayoko-t, ha rájuk támadnak a kikötőben, de azért jobb szerette volna elkerülni a konfliktusokat. Még hosszú út állt előttük.

- Nos akárhogy is, köszönöm, hogy visszahoztad a gyöngyöket!

A vörös lángokról nem esett több szó, mintha a két démon szánt szándékkal kerülte volna a témát. Sayoko először arra gondolt, hogy talán félnek, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Toramaru-t ismerve és megtapasztalva Shinju rettenthetetlen és veszélyes kisugárzását, kizártnak tartotta, hogy ők ketten bármitől is féljenek.

- Cserébe fogadj el egy jótanácsot! – folytatta a démonnő. – Ne hajózzatok ennél feljebb a folyón!

- Miért? – lepődött meg Toramaru.

- Blokádot állítottak fel. A kamik hajói már hetek óta vesztegelnek a folyón és nem néznék jó szemmel, hogy egy démon és egy ember arra akar hajókázni. Inkább menjetek gyalog az emberek földjén keresztül.

- Mégis mit művelnek ott a kamik?

Shinju ravaszul mosolyogva megvonta vékony, selyembe bújtatott vállát.

- Ki tudja?

Még Sayoko is rájött, hogy a nő pontosan tudja az okát, csak nem hajlandó megosztani velük. De szerencsére nem is volt rá szükségük, ő is pontosan tudta. Most volt itt a monszun ideje, az apja követei ilyenkor rengeteget közlekedtek a Szellemfolyón és egy részét el is zárták a hajóikkal. Nem is beszélve arról, hogy maga Szuszanoo is a folyón tartózkodott ilyenkor, akinek harci gályája még nagyobb volt, mint Uzume fesztiválhajója.

- Nos, akkor mi mennénk is! – indult meg Toramaru az ajtó felé. – Kösz mégegyszer Shinju!

- Ugyan! Én köszönöm!

Shinju ugyan nem volt velük ellenséges, de Sayoko nem nyugodott meg addig, amíg ki nem értek a démonoktól hemzsegő kikötőből és be nem szálltak újra a csónakba.

- Most mihez kezdünk? – kérdezte, ahogy lassan elindultak a folyón.

- Először is megnézzük magunknak azt a blokádot. Könnyen lehet, hogy Shinju hazudott.

- De ha mégsem? – kérdezte a lány aggódva.

- Akkor azt tesszük, amit javasolt. Az emberek földjén át megyünk. Vagy van más ötleted?

- Nincs. – rázta a fejét csüggedten.

Nemsokára valóban feltűnt előttük a folyón a blokád. A kamik egymás mellett horgonyzó hajói fekete pontoknak tűntek csupán ebből a távolságból, Sayoko gyomra mégis cseresznye magnyira zsugorodott, mikor meglátta őket. Görcsösen kapaszkodott kezével a deszkába, amin ült. Pontosan tudta ugyanis, hogy a távolban felsorakozó hajók Szuszanoo követeihez tartoznak és valószínűleg a viharisten hadigályája is köztük van.

Toramaru ha észre is vette a reakcióját, figyelmen kívül hagyta.

- Hm! Úgy tűnik Shinju igazat mondott! Ilyen se sűrűn fordul elő! – a démon teljesen feleslegesen előre hajolt és a szeme felé emelte egyik tenyerét, mintha jobban szemügyre akarná venni a hajókat. – Jól van, akkor itt az ideje kiszállni! – elengedte az evezőt, majd tett egy lépést Sayoko felé.

A lány, akinek már épp elég rossz tapasztalata volt a csónakból való „kiszállással" kapcsolatban, félénken hátrébb húzódott.

- Nyugi! – emelte fel a kezeit Toramaru, mintha egy rémült állatot akarna nyugtani. – Nem lesz semmi baj! Nem foglak elejteni!

- Attól még ijesztő! – borzongott meg Sayoko.

- Egek! De sok baj van veled! Csak nem tériszonyos vagy?

- Nem... Vagyis... Eddig még nem voltam az... De a tudat, hogy ha lezuhanok, meghalhatok...

- Ijesztő?

A lány némán bólintott. A karjait védekezőn emelte maga elé, mintha attól félne, hogy Toramaru megüti.

- Ígérem, hogy nem esik bajod! – tette a szívére a kezét.

Sayoko nagy nehezen engedett neki és hagyta, hogy a karjaiba vegye, majd kiugorjon vele a csónakból.

Toramaru lassan ereszkedett a föld felé a folyó mellett. Még látta a csónakot eltűnni, most hogy a spirituális energiája már nem tartotta fenn, aztán a felhők eltakarták a szeme elől a Szellemfolyó fényes szalagját.

Sayoko olyan erősen kapaszkodott a vállába, mint akinek az élete múlik rajta és szemét lehunyva a mellkasába fúrta az arcát. A démon ruháinak és bőrének parázs és füst illata volt.

- Hé! Ezt a kilátást kár lenne kihagynod! – szólalt meg Toramaru, mikor már félúton jártak a föld felé. – Gyerünk! Csak egy pillanatra!

A lány hátrafordult és kinyitotta a szemét.

A látvány egyáltalán nem volt ijesztő. A csillagok az égen egyre kisebbnek tűntek, ahogy szép lassan távolodtak tőlük. Egy termékeny vidék fölött jártak, ami tele volt szántóföldekkel és a négyszögletes táblában beültetett domboldalakat kis falvak pettyezték. Előttük egy hatalmas erdő húzódott. Az éjszakában úgy tűnt, mintha az óriásira nőtt fák lombja fekete lett volna. Sayoko még soha nem látott ilyen hatalmas fákat.

- Nem is rossz igaz? Ezért szeretem az emberek világát. Tele van csodás helyekkel, amilyenek a Jomiban sosem lesznek.

- Tényleg szép! – értett egyet Sayoko és már nem is kapaszkodott olyan erősen Toramaruba. Élvezte, ahogy az esti szél simogatja az arcát és a hajtincseivel játszadozik, miközben lassan ereszkednek lefelé.

A démon óvatosan landolt a földön és azonnal megidézett egy lángocskát, hogy ne vaksötétben kelljen tájékozódniuk.

A legközelebbi falu szerencsére csupán párszáz méterre volt a hatalmas erdő közelében és a fogadója este is zajos, életteli helynek számított, így senkinek nem szúrt szemet a két idegen érkezése. Még szabad asztalt is rögtön találtak, mivel furcsa módon odabent az emberek szinte mind egy asztal köré gyűltek. Körbeállták és úgy kiáltoztak egymás szavába vágva, mintha a piacon lennének. A kocsmáros meg sem próbált rájuk szólni, helyette egy tálca rizsgombóccal és egy üveg vízzel a kezében az asztalhoz csoszogott.

Mikor a vendégek félreálltak az útjából, hogy letehesse a rendelést az asztalra, Sayoko és Toramaru meglátták, hogy az asztalnál egy tizenöt éves forma lány ült. Fekete haját szoros copfba kötötte, arcán szigorú kifejezés ült, amitől sokkal érettebbnek tűnt a koránál és egy kicsit ijesztőnek is. Az emberek mind neki magyaráztak valamit folyton a másik szavába vágva.

Sayoko csak annyit tudott kivenni a szavaikból, hogy egy démon garázdálkodik a környéken és rögtön keserű epét érzett a szájában, ahogy eszébe jutott hogyan vallott kudarcot egy onival szemben.

Vele szemben Toramaru is fülelt és próbálta összerakni a földművesek beszámolóiból, hogy miféle lényről beszélhetnek. Csak akkor szakították el a figyelmüket a lányról és a köré gyűlt csoportról, amikor a kocsmáros odalépett az aszalukhoz, hogy felvegye a rendelésüket.

Mivel Sayoko a ruhájáért kapott összes pénzt odaadta Taro-nak és családjának, ezért csak abból tudtak gazdálkodni, amit Toramaru keresett a talizmánok árusításával. Az pedig nem volt valami sok és már fogyott is belőle. Egy kis teát és Sayoko-nak egyszerű miszo levest tudtak belőle venni. Szerencsére Toramarunak nem volt szüksége emberi ételre.

A fogadós szánakozva pillantott rájuk lapos erszényük láttán, majd elsietett, hogy kihozza nekik az ételt.

- Kár, hogy a talizmános kocsit nem vihettem magammal a Szellemfolyóra. Ha most eladnék belőlük párat, akkor kereshetnék egy kis pénzt ételre.

- Ha pénz szűkében vannak – szólalt meg egy idegen hang mellettük, mire Sayoko riadtan, Toramaru pedig kifejezéstelen arccal fordult felé, mint aki végig tudta, hogy ott áll és hallgatózik – akkor keressék fel a helyi földesurat! Embereket toboroz, hogy jópénzért bemenjenek az erdőbe és kiderítsék miféle démon garázdálkodik ott.

- Egy démon? – Toramaru hitetlenkedve rázta a fejét. – Ugyan már barátom! Csak nem várja, hogy elhiggyük ezt a mesét? Démonok nem léteznek!

Sayoko-nak hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne bukjon ki belőle a nevetés mikor ezt a mondatot épp Toramaru szájából hallotta.

- Nem kell hinniük nekem. De valami van az erdőben! Kérdezzenek meg akárkit a környékbeli falvakból, mindenki tudja! Már több telihold óta emberek tűnnek el, akik naplemente után a fák közé merészkednek! A földesúr még démonvadászatot is hirdetett. Fizet annak, aki elég bátor, hogy bemenjen az erdőbe és megkeresse az eltűnteket... vagy azt, ami végzett velük. A saját testőrségét fél beküldeni, mert jól képzett és értékes harcosok, na meg a birtokát akkor nem lesz, aki védje.

- Elnézést! – szólt közbe Sayoko és a népes asztal felé intett a fejével. – Kicsoda az a fiatal lány ott? Elég jómódúnak tűnik, talán a földesúr rokona?

- Ő? Nem. – rázta a fejét a férfi. – Ami azt illeti még soha nem láttam errefelé korábban. Ma érkezett és egész nap az embereket kérdezgette arról, ami az erdőben történik. Persze a nagyrészüknek fogalma sincs róla, csak meséket találnak ki, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek.

- Ön sem tudja, mi lehet?

- Én? Dehogy! Ha tényleg van ott valami – márpedig tényleg van – akkor azt jobb elkerülni! Aligha élném meg, hogy mesélhessek róla.

Ezután a földműves gyorsan tovább állt, ugyanis megérkezett a kocsmáros az étellel és a teával.

- Köszönjük! – mosolygott rá hálásan Sayoko.

Már nagyon éhes volt. Még mindig szoknia kellett, hogy egy emberi testnek ennyi szükséglete van. Kamiként az éhség, a szomjúság és a fáradtság ismeretlen fogalmak voltak számára.

Toramaru lassan kortyolgatta a teáját mellette és hallgatta az emberek egyre eltúlzottabb beszámolóit.

- Szerinted mi lehet az erdőben? – kérdezte Sayoko a leveséből felpillantva.

A fiú vállat vont.

- Lehet egy oni, vagy akár több is. Ez az erdő hatalmas, sokkal nagyobb, mint az... nos mint ahol találkoztunk.

Sayoko az oni felemlegetésétől megint elszomorodott, hirtelen a levest még íztelenebbnek érezte a szájában, a teáját pedig hidegnek.

- Hé! Fel a fejjel! – biztatta Toramaru. Közelebb hajolt a lányhoz és lehalkította a hangját, hogy a körülöttük lévő emberek ne hallhassák, mit mond. – Nemsokára visszaszerezzük az erődet.

Sayoko alig láthatóan bólintott.

- Figyelj Toramaru kun.

- Igen?

- Szerintem... segítenünk kéne az embereknek elkapni azt a valamit, ami az erdőben kísért.

- Már vártam, hogy mikor jössz elő ezzel. – nagyot sóhajtott.

Semmi kedve nem volt megint onikat hajkurászni, főleg úgy hogy közben el kell kerülnie az emberek figyelmét. Viszont ha a földesúr tényleg fizet érte, akkor megérné. Ha nem haladhatnak a Szellemfolyón, akkor pénzre lesz szükségük az úton, hogy ételt vegyenek, és ki tudják fizetni a szállást. Gyalog még elég messze volt az Aranykagyló part.

Furcsa dolog volt ez. Lehetett valaki akármilyen erős és hatalmas démon a Jomiban, egymaga elintézhetett hat másik démont egyszerre, de ha nem volt pénze, akkor az emberek világában nem sokra ment. Persze kihasználhatta volna az erejét, de Toramaru sosem bántotta az embereket.

- Jól van, nem bánom! – adta be a derekát. – Segítünk nekik.

Sayoko arca szinte felragyogott, amikor elmosolygott.

- Remélem nem lesz túl sok lelkes jelentkező a démonvadászatra! - tette hozzá a poharába mormogva a démon, majd ivott még egy korty teát.

Mielőtt azonban a holnapi napon és a démonvadászaton gondolkodtak volna, keríteniük kellett egy helyet éjszakára. Toramaru keményen alkudozott a kocsmárossal, hogy az emeleten lévő fogadó egyik szobáját kiadják nekik. Végül az összes maradék pénzüket oda kellett adnia neki, de legalább tető lesz a lány feje felett éjszaka.

Nem mintha Sayoko panaszkodott volna, ha a szabadban kell aludnia, de az emberi test nagyon gyenge és jobban jár, ha viszonylag kényelmesen és melegben alszik.

A szoba kicsi volt, de tiszta és rendezett. Egy egyszemélyes gyékény volt a földre terítve, rajta párna és összehajtogatott takaró.

Sayoko amint belépett nagyot ásított és miközben nyújtózkodott, majdnem fejbe verte Toramaru-t, aki csak a démoni reflexeinek köszönhette, hogy elkerülte a csapást.

- Hé!

- Jaj! Bocsánat!

- Tudod te tényleg kétbalkezes meg... kétballábas vagy! – ugratta a lányt és gyorsan kartávolságon kívülre táncolt és az ablakpárkányra telepedett.

Sayoko dühösen nézett rá, de úgy döntött túl fáradt ahhoz, hogy most kergetni kezdje, így csak egy villámló pillantást küldött felé, majd leheveredett a fekhelyre és betakarózott. Egy kicsit forgolódott, helyezkedett, majd felkönyökölt és megkérdezte a még mindig az ablakban ülő démont:

- Toramaru kun... Gyújtanál egy kis tüzet?

- Fázol? – kérdezte és térdén megtámasztott kezében fellobbantott egy kis lángot.

- Egy kicsit...  Annyira furcsa még most is ez a test! – Sayoko az arca elé emelte a két tenyerét és úgy vizsgálgatta őket, mintha először látná. – Folyton éhes és még többször szomjas! Minden éjjel aludnia kell, és alig bír néhány kilométert legyalogolni, repülni meg egyáltalán nem tud... - ahogy sorolta egyre szomorúbb lett a hangja.

Végül a kezébe temette az arcát. Pár másodpercen belül a vállai rázkódni kezdtek és halk hüppögő hangot adott ki, Toramaru innen tudta, hogy sír. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Sayoko úgy beszél a saját testéről, mintha nem is hozzá tartozna.

Sok szenvedést látott már a Jomiban, amikhez képest ez semmiség, de azért egy halhatatlan számára a halandó testbe kényszerülés is elég szörnyű büntetés, egy hús vér börtön.

- Már nem kell sokáig kibírnod! – próbált lelket önteni belé. – Holnap szépen levadásszuk azt a démont a földesúrnak, aztán az aranyából elutazunk a Pecsétfaragóhoz, aki megreparálja neked azt a kamipecsétet.

Ahogy így előadta olyan könnyűnek tűnt, pedig még ő maga is sejtette, hogy nem lesz ennyire egyszerű.

Sayoko azért felnézett rá és bólintott. Könnyáztatta arca és szeme kipirult a sírástól. Az alkarjával letörölte a könnyeit, majd lefeküdt és a plafont kezdte bámulni.

Néhány perc múlva szólalt meg újra.

- A testet talán idővel meg tudnám szokni, igazából az zavar... hogy kudarcot vallottam.

Toramaru nem szólt semmit, csak kíváncsian figyelt.

- A többi kaminak igaza volt velem kapcsolatban. Ügyetlen vagyok, és jobban jár mindenki, ha nem teljesítek küldetéseket az emberek világában. Valószínűleg... ez az első és utolsó alkalom, hogy kamiként itt járok.

A végén örömtelenül felnevetett.

Toramaru a Sayokora egyáltalán nem jellemző nevetést hallva úgy érezte, hogy egy aprócska láng gyullad meg a mellkasa belsejében ott, ahol valaha szíve dobogott. A láng kicsi volt, de haragosan égett, perzselte belülről.

- Ne mondj ilyet! – szólt rá a lányra, és bár a dühe nem ellene irányult, Sayoko ijedten kapta fel a fejét és tekintete egy sárgán izzó szempárral találkozott.

Toramaru még mindig az emberi alakjában volt, csak a szeme változott vissza. Ahogy most az ablakban ült, egyik lábát a párkányra felhúzva és lazán, a térdén támaszkodva, a démonlángja fényében olyan volt, mint egy félelmetes ragadozó.

Sayoko szívverése felgyorsult. Igyekezett minél kevesebbszer gondolni rá, hogy hozzá képest a démon mennyivel erősebb, hogy ha akarná egy szempillantás alatt végezhetne vele, elemészthetné a lángjaival, vagy egyszerűen csak eltörné a nyakát... De most hiába próbálkozott, nem tudta elterelni a gondolatait. Keze remegve markolt a takaróra, amit legszívesebben a fejére húzott volna, hogy ne kelljen állnia azt a haragos pillantást.

Aztán Toramaru pislogott egyet és a szeme újra emberivé változott és nem világított többé a sötétben. A tenyerén tartott láng vad lobogása is megszelídült, mintha erdőtűzből hirtelen gyertyalánggá változott volna.

Sayoko most kivételesen örült az emberi testnek, mert így nem érezhette azt a folytogató dühös energiát, amiről tudta, hogy az iménti másodpercekben Toramaru testéből áradt.

A fiú is érezhette, hogy ráijesztett, ugyanis rögtön barátságos mosolyt öltött az arcára és bíztatni kezdte a lányt.

- Sose hagyd, hogy mások mondják meg milyen vagy! Harcolj ellene! Ha beletörődsz, csak olyanná válsz, amilyennek mondanak. Attól, hogy többen vannak, még nem biztos, hogy nekik van igazuk. Szerintem eddig jól helyt álltál. Lehet, hogy az onit nem bírtad legyőzni, de utána rengeteg embernek segítettél. Pénzt adtál Taro családjának, aztán megmentetted azokat a foglyokat az emberrablók barlangjában. Utána meg néhány tanukival elintéztél három földdémont.

- Annak a nagyrészét ők csinálták. Én akkor is csak menekültem.

- Nem igaz! Megvédted őket! Elfutottál, hogy a gyerekeknek időt nyerj. Ez nagyon bátor és önzetlen dolog volt. Nem értem az Égi Palotában milyen idióták vannak, hogy épp neked nem akarnak soha feladatot adni, amikor még halandó testben is mindent megteszel, hogy másoknak segíts.

A szavaitól Sayoko-t kellemes melegség öntötte el, mert tudta, hogy komolyan is gondolja őket. Még soha senki nem dicsérte meg mióta kamivá vált. Az Égi Palotában mindig csak egy szép szobadíszként tekintettek rá, aki csöndesen meghúzódik a háttérben. Toramaru lehet, hogy sokszor piszkálja és incselkedik vele, de nem gonoszságból teszi, és közben támogatja is.

- Toramaru kun – suttogta az éjszakába, miután visszafeküdt.

- Hm? – a démon most kezeit a feje és az ablakkeret közé rakva ült az ablakban és kifelé bámult, egyik lábát lelógatva a külső párkányon.

- Köszönöm.

- Semmiség Sayoko csan!

Ezúttal a lány nem sértődött meg az utótag hallatán, és a démon sem sértésnek szánta.