Az emberek világa bármilyen gyönyörű és hatalmas, csupán egy határvonal a Jomi, a démonok lakóhelye és az Égi Palota, a jóságos kamik otthona között.

Hallottál már valaha Sayoko no Umi-ról? Nem? Nos, ebben semmi meglepő nincs, tekintve, hogy nem nagyon fordult meg az emberek világában.

Sayoko a viharisten, Szuszanoo lánya és a legtöbb kami szerint az egyetlen dolog, amit érdemes elmondani róla, az az, hogy gyönyörű. Ám a sok kivételes szépségű kami között ez nem számít nagydolognak. Mondhatni alapvető elvárás, hogy csúnya személy nem lakhat az Égi Palotában. Ezen kívül pedig... nem volt semmi különleges benne.

Mivel semmivel nem tudott kiemelkedni, a fontosabb kamik egyenesen átnéztek Sayoko-n, senki nem foglalkozott vele az apját, Szuszanoo-t kivéve, akit azonban ideje nagyrészében lefoglaltak a viharisteni feladatok, az állandó monszunok, tengeri viharok és szárazföldi hurrikánok alkotása, meg persze a vitatkozás a nővérével, Amateraszu Omikamival. Nemsok családi programra maradt idejük, szinte csak a holdújéveket ünnepelték együtt.

Sayoko egyetlen dolga az volt, hogy szép legyen és jól érezze magát az Égi Palotában élete hátralévő részében, ami egy halhatatlan esetében az örökkévalóságot jelenti. Ki ne örülne ennek? Hiszen soha semmit nem kell tennie, mégis mindene megvan.

Csakhogy Sayoko mást akart.

Hasznos akart lenni. Be akarta bizonyítani, hogy igenis képes nagy dolgokat véghezvinni és a kamik tévednek, amikor haszontalannak tartják.

Mászóval: kereste a bajt.

A bajt pedig legtöbbször nagyon könnyű megtalálni, még egy kami számára is.

Az Égi Palota finoman szólva hatalmas volt. Fényes tíkfából és jádéból készült, selyemzászlókkal díszített folyosói és termei között akár az örökkévalóságig is bolyonghatott valaki, ha nem ismerte a járást. Valójában nem is egyetlen palota volt, hanem az összes kami palotája egybeépítve. Az egymástól sokszor mérföldekre lévő épületeket széles nyitott folyosók és íves hidak kötötték össze, amiket gyönyörű kertek és ligetek szegélyeztek teli egész évben virágzó növényekkel, koi pontyoktól hemzsegő tavacskákkal, pagodákkal és teaházakkal.

De még egy ilyen hatalmas épületnek is volt központja. 

Az Égi Palota szíve egy hatalmas terem volt, aminek húsz, arannyal erezett márványoszlop tartotta négyszögletes, többrétű tetejét. A mennyezet alatt furfangosan egymásba fonódó gerendákra  ősi történeteket faragtak. Izanami és Izanagi nászát, a három világ teremtését, Amaterasu, Tsukuyomi és Szuszanoo születését és számos vitájuk közül a jelentősebbeket. Az oszlopok között a felhők fehér ködként gomolyogtak. 

A terem közepén téglalap formájú tükör volt, amelynek dupla kerete ragyogó csillagokkal és napsugárral volt díszítve. A puszta levegőben lebegett, és ha valaki belenézett, nem látott semmit. Nem arra szolgált, hogy a kamik az arcukat nézegessék benne. Valójában egy átjáró volt, amin keresztül a palotába érkeztek az emberek kérései, kívánságai és imái - a kamik legfőbb erőforrása.

Mind egy-egy papírtalizmán képében röppent át az üvegen, az oszlopok között elhelyezett alacsony asztaloknál ülő valamelyik hivatalnok egyenruhát viselő kami elé. Ők egész álló nap az asztaluk fölött görnyedtek és szortírozták a talizmánokat, hogy elkülönítsék egymástól a jó- és rossz kívánságokat, az imákat és az átkokat. Szétválogatás után pedig a megfelelő kamihoz küldték, őket.

Az itt dolgozók sosem hibáztak, hiszen kamik voltak. Így például nem állt fenn a veszélye, hogy  összekeverik a kéréseket , amik két különböző kamihoz szólnak, vagy netán alkalmatlan személyt bíznak meg egy feladattal. Ezzel igencsak nagy galibát lehetett volna okozni.

Egy nap azonban, ha nem is hiba, de egy különös dolog történt.

Furcsa véletlen volt, ám egy sereg katona éppen az esős évszak kellős közepén viharért imádkozott, hogy az elsöpörje az otthonuk felé tartó ellenséges hadat.

Ebben az időszakban amúgy is mindig annyi ima érkezett, hogy Szuszanoo udvartartásának tagjai amint megérkeztek a palotába, már fordulhattak is vissza egy másik ügyben. Annyi idejük sem volt, hogy leüljenek egy pohár teát meginni. A hadsereg imáival együtt pedig már végképp nem ért rá egyetlen követ sem.

A követek előtti időben, mikor még csak a nagy kamik laktak az Égi Palotában, a viharistennek ilyenkor színét sem lehetett látni, miközben igyekezett minden kérést teljesíteni. Még az Amateraszu palotájában összehívott gyűléseket is kihagyta. Nem csoda, hogy mennyire megörült, mikor kitalálták azt a módszert, hogy az arra méltó embereket kamivá teszik és a nagy kamik követeiként szolgálhatnak, akik cserébe megosztoznak velük a hívők imádatából nyert mennyei energián.

Ám most az esős évszak és a háborúskodó országok ügye miatt még így is majdnem túl kevesen voltak.

Így történhetett, hogy mikor egy újabb kérés landolt a viharisten palotájában nem volt ott más, csupán Szuszanoo lánya, Sayoko no Umi, aki soha nem kapott még feladatot és mindenki úgy vélte, hogy az lesz a legjobb, ha ez így is marad.

Szó mi szó elég ügyetlen volt és emiatt féltek kiengedi a palotából, nehogy bajt okozzon másoknak, vagy magának. Így Sayoko nem tehetett mást, mint naphosszat üldögélt apja palotájának egyik kertjében, egy tó partján, vagy hatalmas szobája valamely kipárnázott pontján. Ha nem lett volna halhatatlan, már rég halálra unta volna magát.

Ügyetlenségével ő maga is tisztában volt, mégis szeretett volna végre kapni egy feladatot. Már négyszáz éve lakott az Égi Palotában, mégsem engedték még soha az emberek kéréseinek közelébe. Éppen ezért, mikor egy papírtalizmán az arca előtt hullott le, először azt hitte, hogy egy hálaima. Mielőtt elhelyezte volna az apja alacsony asztalán, rápillantott a papírra. A tinta vörös színe volt az első, ami feltűnt neki. Egyetlen hálaima sem jelent meg vörös színben.

Hullámtörő falu népének kívánsága: valaki szabadítsa meg őket a közelben tanyázó onitól, ami a vidéket járja és rettegésben tartja a lakosságot. Összezúzott holttestek maradnak utána és az emberek rettegnek, már a házaikból sem mernek kilépni.

Besorolás: Sürgős!

Mikor elolvasta a papíron lévő írást, körbenézett. Természetesen sehol nem látott senkit, az egész palota üresen kongott.

- Ha senki nem bánja... - kezdte halkan -... akkor én majd gondoskodom erről a kérésről.

Várt egy kicsit. Mikor a szavaira csönd felelt, lepillantott a talizmánra, amin most a vörös írás alatt megjelentek az ő nevének jelei. Az Égi Palota hivatalosan is rá osztotta a kérést. 

Egyből táncra perdült örömében. Arany ékszerei csilingeltek, furisode kimonójának ujjai pedig lágyan suhogtak körülötte, akár a lepkeszárnyak. Addig pörgött-forgott, míg lábai össze nem akadtak és hanyatt nem esett a padlón.

Ám ez sem vette el a kedvét.

Gyorsan felpattant és kimonója sarkát két ujja közé csippentve rohant az Átjáróhoz. Persze csak a maga komótosnak nevezhető tempójában. Elég kínos lett volna, ha szemtanúk előtt is elesik. Párszor már előfordult.

Az Átjáró, amin át a kamik a világok között közlekedtek, az Égi Palota legalacsonyabb pontján volt. Lebegő kőlapokból álló széles lépcső vezetett a nyolcszögletű platformhoz, amin egy hatalmas tori kapu állt. A kapu fehér fából készült és dupla keresztfájának ágait arany díszítések borították. Egyik oszlopára női, a másikra férfi kami alakját faragták. Izanami és Izanagi párosa.

Az átjáró őre alacsony férfi kami volt, rövid kecskeszakállat viselt, haját pedig kontyba kötve egy sapka alá rejtve hordta. Sötét kimonójának bő ujjait lila egymásba fonódó minták díszítették.

Szegény aznap különösen fáradt volt, mivel nyitva kellett tartania az átjárót, amíg Szuszanoo és a teljes udvartartása – mínusz egy fő – átmasírozik rajta. 

Mivel az átjáró őrének egész nap ugyanott kellett posztolnia, Sayoko pedig soha nem kapott még küldetést, így nem csoda, hogy most találkoztak életükben először és az őrnek meg sem fordult a fejében, hogy a lányt nem szabadna átengednie az emberek világába. 

Ha eszébe jut megkérdezni a nevét, akkor biztosan nem engedte volna át. Még ő is hallotta  „Szuszanoo szama kétbalkezes lányának" hírét.  Annyira fáradt volt, hogy még az sem ütött szöget szegény fejébe, hogy a lány kék kimonójának ujját hullámmotívum díszítette, amilyet a Szuszanoo nagyúr alá tartozó követek szoktak viselni.

Csak egy elcsigázott pillantást vetett a Sayoko kezében lévő papírra.

- Üdvözlöm kisasszony! – mondta fásult hangon és meghajolt. – Hová vihetem?

- Az emberek világába... – Sayoko gyorsan a papírra sandított, mert útközben elfelejtette a hely nevét, ahová indult – Hullámtörő faluba.

- Máris!

Az őrző felsétált a magasított platformra, majd a két kapu között félúton megállt. Két tenyerét a kőre fektette és a testéből lilás fény kezdett el áradni. A fény, ami mintha a bőre alól jött volna, a karjain keresztül a két tenyerébe kúszott, majd onnan be a kőbe, végül pedig kacskaringózva fel a kapu két oszlopán.

Az oszlopokból középtájon ágyúgolyóként lőtt ki két akáclila fénygömb, majd mikor a levegőben találkoztak egy kerek és ragyogó fénykört formáltak, aminek a szélénél meghajlott a tér és lágyan hullámzott, akár a tenger.

- Parancsoljon kisasszony! – szűrte a fogai között az őr és homloka izzadtságtól gynöngyözött, miközben azon erőlködött, hogy nyitva tartsa a kaput.

- Köszönöm szépen! – hálálkodott Sayoko, azzal már be is lépett az átjáróba és azonnal eltűnt.

Az őr Sayoko távozása után szinte azonnal arccal előre bukott és a platformon fekve elaludt.

***

Toramaru a tűző nap alatt tolta rozoga fából és bambuszból összetákolt kordéját. A kerekek olyan fülsértően nyikorogtak, miközben a poros úton zötykölődött, hogy minden arra járó befogta a fülét. Toramarut viszont láthatóan nem zavarta sem a borzasztó zaj, sem pedig a forró napsütés, boldogan fütyörészett útközben.

Olyan ember volt, akiről sütött a gondtalanság, és hogy abszolút meg van elégedve az életével. Ez egy szegény utazó árustól elég furcsa volt, hiszen szakadt ruhákat viselt, folyton úton volt esőben, hóban, perzselő napfényben és nehezen kereste meg a kenyerét. Városok között ingázott, és minden piacnapon rekedtre kiabálta a torkát, hogy el tudjon adni egy keveset nem túlságosan jó minőségű portékájából, ami az ő esetében hamis gyógyító, vagy gyenge ártó talizmánokból állt. Utóbbiak arra voltak jók, hogy az emberek apróbb rontásokat és átkokat hozzanak a haragosaik fejére, például egy-két napon belül elmúló kiütéseket, vagy kellemetlen torokkaparást. Nem hoztak valami sok pénzt, ráadásul plusz munkát jelentett neki, hogy maga varrta hozzájuk a kis vászonzsákocskákat, amikben tárolták őket.

Ha bárminek is örülhetett, akkor az a kinézete volt. Határozottan jóképű arcvonásai voltak, szeme olyanforma, mint egy macskáé, hosszú szempillákkal keretezve, felső ajka szív alakú, arcbőre aranybarna és meglepő módon szinte tökéletesen sima, a haja pedig ébenfekete, amit valahogyan nem tudott kiszívni a Nap fénye a hosszú gyalogút során. Még az sem rontott az összképen, hogy olyan kócos volt, mintha egy szénakazal lett volna a fején.

Ez persze mind nem volt véletlen, hiszen Toramaru nem ember volt, hanem egy démon, aki történetesen szeretett az emberek közé vegyülni. Viccesnek tartotta őket, vagy épp ellenkezőleg, ki nem állhatta a visszataszító viselkedésüket. Ez utóbbi általában a gazdag daimyókra, a nagyhatalmú shogunokra és azok idegesítő talpnyalóikra vonatkozott, akiknek rendszeresen borsot tört az orra alá. A szegényeket viszont kedvelte. Ők alázatosak voltak, tisztelettudóak és szorgalmasak. Valami megmagyarázhatatlan módon szimpátiát váltottak ki belőle.

Bizony.

A Jomi lakói nem voltak ám mind olyan elvetemült és gonosz alakok, amilyennek az emberek hitték őket. Toramaru sem ártott soha olyannak, aki nem érdemelte meg és még soha nem ölt embert, pedig sokszor könnyen megtehette volna. Nem élt vissza az erejével, csak szeretett szórakozni és az emberek világa sokkal izgalmasabb és színesebb hely volt, mint a Jomi. Az emberek között eltöltött idő alatt pedig már megtanulta profin kiszagolni a kalandokat és az izgalmakat.

Így esett, hogy mikor megállt a kereskedőút mentén egy árnyas ligetben, ahol fapadok, egy kis szentély és egy kút volt elhelyezve a cseresznyefák között, meghallotta, hogy miről beszélget két jómódúnak tűnő kereskedő, akik egy közeli padon ültek a fák árnyékában és legyezővel igyekeztek hűteni magukat.

Mindkettejüknek nagy, erős lovak húzták a kicsit odébb megállított szekerét. Egyikük kelmét és selymeket árult, a másik ékszereket és drágaköveket. Olyan értékes holmik voltak ezek, amikhez Toramaru csak akkor jutott hozzá, ha ellopta egy nemestől, hogy utána egyből túladjon rajta.

A kútnál állva úgy tett, mintha nagyon fáradt lenne és sokáig tartana vizet húznia, hogy kihallgathassa a két kereskedő beszélgetését.

- Nézd meg azt a szerencsétlent! – suttogta az egyik Toramaru felé bökve a mutatóujjával. - Biztos a Koi-fok felé tart!

- De hiszen az nagyon közel esik Hullámtörő faluhoz!

- Pont ez az! Biztosan nem hallotta, hogy mi történt ott! Én a helyében messzire elkerülném azt a helyet!

A kereskedők fojtott hangon sugdolóztak, de hála az emberekénél jóval élesebb hallásának, Toramaru minden egyes szavukat tisztán értette, és ahogy hallgatta őket, a mosolya egyre szélesebb lett. 

Miután felhúzta a vödröt, nem foglalkozott vele, hogy a kút kávájára tett agyagcsészébe öntsön belőle, egyből ráöntötte az egészet az ég felé fordított arcára, majd megrázta magát, akár egy kutya. A vízcseppek csak úgy szálltak mindenfelé a hajáról és arcáról, Toramaru pedig elégedetten törölközött meg a ruhája ujjával. Piszkosfehér uvagija vékony anyaga magába itta a hideg vizet, majd a karjára tapadt kellemesen hűsítve a bőrét.

Épp visszaindult a kocsija felé, mikor az egyik kereskedő utána szólt.

- Fiatalember! Várjon csak! Merre tart?

Toramaru barátságos mosollyal az arcán fordult feléjük.

- Én? Hullámtörő faluba. A nagynénémet látogatom. – hazudta szemrebbenés nélkül, a létező legártatlanabb arcával.

- Ne menjen most arra! – legyintett lemondóan a kereskedő.

- Úgy van! – helyeselt a másik és a kis szentélyre mutatott, ami előtt még ott volt a kettejük ételáldozata és a meggyújtott füstölők. – Inkább mondjon el egy imát a nénjéért és kerülje el messze azt a helyet!

Toramaru ártatlan ábrázattal felvonta a szemöldökét.

- De hát miért mondják ezt? Csak nem történt ott valami? Talán betegség ütötte fel a fejét?

Remekül adta az együgyűt, annyira, hogy az a kereskedő, aki először szólt hozzá, felsőbbrendű mosollyal az arcán magyarázatba kezdett. Pontosan, ahogy Toramaru akarta.

- Betegség! Ugyan! – legyintett kissé színpadiasan. – Még ha csak annyi lenne! Egy onit láttak arra!

- Onit? – értetlenkedett tovább Toramaru. – Az miféle szerzet?

- Hát egy hatalmas démon! – mondta a kereskedő a karjával hevesen gesztikulálva. – Azt mondják, hogy egészben fel tud falni egy embert és az ábrázata olyan rút, hogy még Izanamin is túltesz! Hullámtörő falu lakói rettegnek és már a házaikból sem mernek kilépni! Szegények egész nap csak bezárkózva imádkoznak. Nem jó ötlet most arra menni!

Toramaru magában vigyorgott, de kívülről csak remekül eljátszott rémületet lehetett látni az arcán. Gyorsan meghajolt mindkét kereskedő felé.

- Köszönöm a figyelmeztetést! Azt hiszem, kénytelen vagyok elhalasztani a látogatást! Az Ég áldja magukat, amiért figyelmeztettek! – hálálkodott buzgón és alázatosan, majd a kocsijához rohant és gyorsan elhagyta a pihenőhelyet.

Mikor a fák már eltakarták a két fickó szeme elől, keletnek fordult, egyenesen Hullámtörő falu felé és még jobban megszaporázta a lépteit.

Ez jó kis kalandnak ígérkezik! – gondolta vidáman. Megérte ma útra kelni!