when my time
comes around

lay me gently in
the cold dark earth

no grave can
hold my body down

i'll crawl home to her

★゜・。。・゜゜・。。・゜☆゜・。。・゜゜・。。・゜★

- Hozom a csomagot! - gyorsan át kellett gondolnom, hogy mi volt a legjobb döntés. Vagy én megyek el a feladott csomagunkért és Ákosra hagyom a fiunkat, vagy a türelmetlen férjemre hagyom a cipekedést, aki a tömegben egészen biztos, hogy balhét rendezett volna. A béke fenntartása érdekében, az előbbit választottam és úgy gondoltam, jobb, ha én szakadok meg, minthogy kitessékeljenek minket a Liszt Ferenc repülőtérről Ákos miatt.

Bende még csak ébredezett Ákos vállára dőlve. Óriási szerencsénk volt, hogy a repülőút éppen az alvásidejébe esett.

Hajnalban repülni a Heathrowról Budapestre... már akkor tudtam, hogy kemény menet lesz, amikor lefoglaltam a jegyeket. Egy négyéves gyerekkel, bárhova is utazni, baromi nagy kihívás volt. Pláne, hogy a hajnali utazás még minket is megviselt, nemhogy a gyereket.

Átvágtam a tömegen a csomagkiadó felé, próbáltam hangos káromkodás nélkül elvégezni, amit el kellett, majd visszacipelni a bőröndöt a férjemhez és a fiamhoz.

- Add már, Janka! Hova akarsz mindig te cipekedni? - vette át tőlem a cuccunkat Ákos. Csak megforgattam a szemem és átvettem tőle Bendét, mire Ákos elkezdett hápogni felháborodásában.

- Megbeszéltük! Tiéd a gyerek a repülőn, az enyém a vonaton - vigyorogtam rá, szándékom szerint egy ezerwattos mosollyal. - És mint általában mindent, ezt is bemákoltad, mert az egész utat végig aludta és nem kellett semmit csinálnod.

- Ó, dehogynem! Mivel te is bealudtál, rád is vigyáznom kellett - mondanám, hogy utáltam, amikor Ákos arcán megjelent az a tipikus öntelt vigyor, de az az igazság, hogy... igazából imádtam. És az egyik oka volt annak, hogy potom tizenegy-tizenkét éve belezúgtam.

De úgy tettem, mintha idegesítene és rácsaptam a karjára. Majd engedtem, hogy megfogja a kezem és minél hamarabb megpróbált kijuttatni minket a terminálból a taxikig.

Én pontosan tudtam, hogy délelőtti vonatok, amik hazafele mennek, totál üresek. Természetesen, Ákos vitatkozott. De én hogy ne tudtam volna? Ő fent lakott Pesten az egyetemen alatt, míg én mindennap vonatoztam, így pontosan tudtam, hogy hétköznap reggeleken senki nem megy hazafele, mindenki Pest fele utazik, nem az ellenkező irányba.

Most rajtam volt a sor, hogy önelégült mosolyt vágjak. Ákos pedig egy ez az én csajom pillantást vetett rám, miközben én elkezdtem mutogatni a tájat a már teljesen éber fiunknak. Ez a nézés többet ért minden kimondható válasznál.

Nem volt se karácsony, se nyári szünet, mi mégis hazafelé tartottunk. Mégpedig a tízéves osztálytalálkozónkra.

Ismeritek azt az érzést, amikor van egy egész terved, ahogyan el akarod képzelni az életedet, tudod, hogy mit kell tenned érte, hogy mik a kötelességeid? Azt gondolod, hogy ha követed a szabályokat és az egyenes utat, minden rendben lesz és a számításaid pontosak lesznek. Aztán valaki szembejön és az utad már nem is annyira tiszta előtted.

Azt hittem, hogy a gimis bankettünk után soha többet nem látom Ákost. Őszintén, én ezzel teljesen rendben voltam. Tizenöt éves korom óta voltam szerelmes belé. Együtt táncoltunk a szalagavatón. De sosem jártunk együtt. Éppen ideje volt annak, hogy elengedjem, tovább lépjek és beleszeressek valaki másba.

Befejeztem az egyetemet és az egyféléves Erasmus kapcsolataim által, ki tudtam költözni Londonba, ami körülbelül azóta volt a vágyam, amióta csak tudtam, hogy mi az a London. Teljesen elfelejtettem Ákost, és addigra már voltak más barátaim is. Boldog voltam és gondtalan, teljesen az álmomban éltem.

Amíg egy nap, teljesen váratlanul, az utcán találkoztam vele. A londoni utcán. Két állásban dolgoztam, egy internetes női magazinnál és egy magániskolában, óraadó angol irodalom tanárként. Ő pedig szembesétált velem.

Politológiát végzett az ELTE-n, és még mindig zakót hordott a hétköznapokon is. Egészen hamar visszataláltunk a régi ritmusunkhoz. Piszkálódtunk, vitatkoztunk, megpróbáltuk egymást meggyőzni az igazunkról. Mintha sosem váltunk volna el. Mintha nem telt volna el több, mint három év. Seperc alatt újra ugyanolyan szerelmesnek éreztem magam, mint tizennyolc évesen.

Mire észbe kaptam, már abban az iskolában dolgozott, mint én, történelem és társadalomtudomány órákat tartott, és briliáns volt. Teljesen levett a lábamról. Kiderült, hogy bukok az olyan pasikra, akik egy osztálynyi gyereket tanítanak az Ember és Polgárjogok Nyilatkozatáról, angolul, zakóban, Angliában. Ki gondolta volna?

Az is kiderült, hogy sok dologban változott meg a gimi óta. Nem volt olyan nőgyűlölő, mint régen és nem voltak már olyan elvakult, heteronormatív nézetei, mint akkoriban. Nem volt annyira komoly, ahogyan már én sem voltam az. Már képes volt emberi érzelmekre. Valószínűleg már túllépett mindenen, amik miatt akkor nem tudott érezni.

Egy rendes srác volt. Egy komoly, okos, rendes srác. Jobb, mint bárki, akit valaha is ismertem.

Szinte nem is realizáltam, hogy egy év elteltével... együtt voltunk. És, amikor azt mondom, hogy szinte... akkor pontosan tudtam, hogy mi történik. És olyan volt, mintha a hetedik mennyországban lettem volna.

Amikor összeházasodtunk, szinte senki nem tudott róla, a szüleinken és a legközelebbi barátainkon kívül. Nem avattuk be a közösségi médiát, pár sejtelmes fotón kívül, és nem jelöltük be a Facebookon sem, hogy házasságkötésünk volt.

- Janka... Biztos vagy benne, hogy külön akarsz menni a találkozóra? - nézett rám Ákos, mikor már közel értünk a megállónkhoz. Megállóinkhoz.

Amikor rájöttünk, hogy a volt osztálytársainknak sejtelmük sincs arról, hogy mi egymásra találtunk egyetem után, arról meg főleg nem, hogy összeházasodtunk és lett egy gyerekünk, eldöntöttük, hogy nem is kötjük az orrukra. Külön terveztünk érkezni a régi giminkbe. Hazudni nem akartunk, de nem is szerettük volna nyíltan kimondani.

Csak vetettem egy pillantást Ákosra.

Ő mindig is központi figura volt az osztályban, a közösség oszlopos tagja, akire mindenki felnézett és úgy hallgatták, mintha istenség lenne. Valljuk be, már tizenhét évesen is olyan szavakat használt, mintha legalább egy egyetemi előadást adna elő. Idegesítően magas IQ-szint, idegesítően sok idegen szó a szótárában, idegesítően magabiztos testtartás és idegesítően nagy baráti kör.

Nagyrészt, amiért engem kiközösítettek egész életemben, azért őt éltették.

Ha már a nemi egyenlőségnél tartunk...

Neki mindenki a barátja volt. Ezt mutatja az is, hogy három osztálytársunkkal lakott együtt az egyetem alatt, így valamilyen módon kapcsolatban maradt velük. Én csak akkor beszéltem valakivel, ha az utcán vagy a metrón vagy hébe-hóba a hazafele tartó vonaton találkoztam valakivel.

Nem a suliból voltak szoros kapcsolataim, ez egészen nyilvánvaló. Azt hittem, hogy neki viszont vannak onnan. Utóbb kiderült, hogy nem. Hiszen ő nem kapálódzott az emberek után. Ha valaki nem üzent neki, ő nem indított beszélgetést először.

Velem mindig más volt. Amikor hozzám beszélt, úgy láttam a szemén, mintha a világ összezsugorodott volna, és minden eltűnt volna körülöttünk. Mintha csak engem látott volna.

- Oké, értem! Ha tudni akarnak valamit, tanulják meg használni a Facebookot! - Ákos szerencsére értett a pillantásomból, mire elmosolyodtam.

- Senki nem használja már a Facebookot - ellenkeztem, szerintem teljesen jogosan, mire Ákos vetett rám egy fintort.

Ahogyan anyukámtól ellestem, egyfolytában dumáltam Bendének, mindent kommentálva, amit a vonat ablakán túl láthatott. Anyukám teóriája mindig is az volt, hogy én is azért tanultam meg hamar beszélni (hamarabb beszéltem, mint jártam), mert ő egyfolytában, de komolyan, non-stop beszélt hozzám, minden történést kommentálva, rengeteg történetet kitalálva és sokat énekelve. Ez egyébként nálunk is bebizonyosodott, tekintve, hogy mindketten tanároknak vallottuk magunkat és nagyon sokat beszéltünk. Szóval Bende ezt eltanulta tőlünk és rettenetesen csacsogó lett.

- Adj egy puszit Apának! - kezdtem el összeszednie a cuccainkat, mire Bende átmászott az én ölemből az apjáéba és fiúsan elbúcsúztak, mivel holnapig már nem látják egymást.

A tervünk, miszerint külön érkezünk a találkozóra, azt eredményezte, hogy külön megállónál kellett leszállnunk, mivel én - vagyis most már csak a szüleim - egy másik városban laktam, mint amelyekben Ákos, akinek az anyukája még mindig ott lakott, mint gimis korunkban, a sulitól két utcányira.

- Ne aggódj, Anya elaltatja, észre sem veszi, hogy nem vagyunk ott vele! - Ákos nem mondta volna ki, de tudtam, hogy az apai ösztönei nem igazán veszik jó néven, hogy az osztálytalálkozó miatt szinte egy egész napra a gyereke nélkül kell lennie. De abban teljesen biztos voltam, hogy a szüleim remekül gondját fogják viselni Bendének. - Fog neki biztos olvasni is, meg minden...

- Mondd meg anyukádnak, hogy a Batmant olvassa neki! - nem, ez nem volt nálunk szokatlan. Ákos, mint eltökélt és örök Batman-fan, megkövetelte tőlem, hogy képregényt olvassak a gyereknek, aztán mindig elveszi tőlem és ő folytatja, amikor úgy téli meg, hogy én „nem élem bele magam eléggé".

Aha, persze.

- Szar lesz úgy bemenni, hogy nem henceghetek azzal, hogy a feleségem vagy - itthoni környezetben még szürreálisabb volt, hogy Herczeg Ákos ilyeneket mondott nekem. Olyan dolgokat, amik a tizennyolc éves agyának befogadhatatlan és érthetetlen lett volna.

- Gimiben azt hangoztattad, hogy nem kell nő ahhoz, hogy felnevelj egy gyereket, szóval... használd ki azt, hogy itthon vagyunk és próbáld megidézni a tinédzserkori énedet. Annak nem lesz nehéz dolga! - tanácsoltam, majd odahajoltam, hogy megcsókoljam.

- Nem akarlak elengedni, Janka - motyogta Ákos, miután lehúzott a mellette lévő ülésre az eddigi álló helyzetemből, Bende pedig teljesen hozzá volt tapadva.

- Este találkozunk - mosolyogtam, belül pedig extrém hevességgel vert a szívem. Hat éve voltunk együtt, és tizenhárom éves korunk óta ismertük egymást. Mégsem tudtam még megszokni, hogy miket tud mondani nekem. Amikor éppen olyanja van.

- És úgy kell tennem, mintha tíz éve nem találkoztunk volna! - Ákos nem tudta megemészteni, hogy „el fogjuk játszani", mintha nem lennénk együtt.

- Még mindig hazamehetünk, hogy Netflixet nézzünk! - kaptam volna a lehetőségen, hogy ne kelljen visszamennem a gimnáziumba, hogy ne kelljen szembenéznem a volt osztálytársaimmal, akiknek csak csekély százalékával voltam jóban.

- Dehogyis! - tiltakozott Ákos, és elsimítva a hajam, belenézett a szemembe. - Majd úgy dicsekszek a feleségemmel, hogy nem mondom ki a neved.

- Ez ám a romantika!

_______________________________________

A családi autó az enyém volt az estére. Egészen délután stresszeltem, hogy elég jól nézek-e ki a ruhámban, és végül puffogva indultam el. Nem voltam elégedett magammal és a szorongás miatt majdnem üzentem Ákosnak, hogy én bizony itthon maradok.

Végül kilökdöstem magam a házból és átvezettem Komáromba.

Már attól megcsapott a nosztalgia, hogy megláttam az iskola épületét. Visszaemlékeztem a kampányunkra - amikor Ákossal egész nap együtt álltunk a gofrisütő mellett, aztán elkezdett kiabálni nekem, hogy kerítsek neki valami kiszedő eszközt, amivel kimerítheti a sült krumplikat az olajból. A diáknapunkra - amikor Ákos volt a pap a házasságkötő termünkben, ahol bárki bárkivel és bármivel összeházasodhatott (egy osztálytársunk testvére a Bake Rolls-os zacskójával), és amikor az akkori legjobb barátnőm, Maja megkérdezte Ákost, hogy összeházasodik-e velem, ő igent mondott. Amikor összeházasodtunk arra a napra, Ákos a szájába vette a gumicukor gyűrűinket, azzal a szándékkal, hogy onnan vegyem fel az ujjamra, majd egy kínosan szoros és hosszú ölelésbe vontam, amit ő nem viszonzott. A képeken úgy néztünk ki, mintha én, egy baromi nagy bálna szorította volna Ákost, akinek a reverendája papírból készült. A lengyelországi osztálykirándulásunkra - aminek indulásakor egy ruhát viseltem és a barátnőim egész reggel bökdöstek, hogy Ákos engem, vagyis legfőképpen a lábaimat bámulja. A szalagavatónkra - amikor szebbnek éreztem magam, mint valaha és tizenkettedik elején, amikor minden bátorságomat összeszedve, megbeszéltem Ákossal, hogy táncolunk-e együtt, ő azt válaszolta, hogy ez számára nem is volt kérdés, meglepődött, hogy egyáltalán megkérdeztem, számára ez teljesen egyértelmű volt. Aznap nem is tudom, hogy mire számítottam tőle. De semmi nem történt. Én pedig a következő héten nem mentem iskolába, bevonzottam magamnak valami betegséget és azon molyoltam, hogy milyen idióta vagyok.

Most szinte eltapostam ezeket az emlékeket, azzal, hogy bár senki nem tudta, de Ákossal tértem ide vissza.

Úgy gondoltam, hogy anyaként nem lett volna túl ízléses, ha egy rövid ruhácskában jelenek meg, főleg, hogy amúgy sem volt az én stílusom és főleg, hogy februárt írtunk és megfagytam volna. Még otthon rengetegszer forogtam a tükör és Ákos előtt, hogy döntse el, melyik áll a legjobban. Végül egy elegáns fekete nadrágot viseltem, fehér, magas nyakú, denevérujjas blúzzal, aminek a két oldala kicsit kivágott volt (szóval mégis villantottam egy kicsit) és az alját össze kellett kötni.

Bizonytalanul piszkálgattam a kabátomat, a hajamat, ami fokozott hullámokban omlott a hátamra, és próbáltam nem halálra fagyni a balerina cipőmben.

- Janka? - a nevemre oldalra kaptam a fejem. Maja sétált felém, biztos lejjebb parkolt az utcában, és egy kissé butus mosollyal nézett rám.

- Szia, Maja! - Maját vallottam sokáig a legjobb barátnőmnek. Körülbelül az egyetem első évének feléig. A gimiben mindigis négyen voltunk barátnőnk és kettőjükkel érettségi után szinte teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Majával a kapcsolatunk viszont mindig döcögött. Kínos szünetek a beszélgetéseink alatt, semmilyen közös téma, az osztályunkkal kapcsolatos pletykákon kívül. Maja mindig makacs volt, ha lehet akkor makacsabb, mint én és mindig olyan dolgokon vitatkozott velem, amikről pontosan tudtam, hogy nekem van igazam.

Már vagy nyolc éve nem találkoztunk.

Amikor egy - viszonylag - másik kontinensre költöztem, eléggé lecsökkent az esélye, hogy összefussak valakivel a bevásárlóközpontban vagy a boltban. És őszintén, ez nekem és Ákosnak is teljesen megfelelő volt.

Csak udvariasan mosolyogtunk egymásra Majával, egyikőnk sem tudta, hogy mit kéne mondania.

Régi szép idők!

Soha nem áldottam még a telefonomat annyira, mint abban a percben, hiszen a pityegése lehetővé tette, hogy megszakítsam a kínos szemkontaktusomat Majával. Ákos küldött üzenetet, hogy összefutott a sarkon a fiúkkal - nem volt meglepő - és ha nem akarok beléjük botlani, akkor menjek be a suliba, mert pár percnyire vannak csak.

A hátam mögé kaptam a fejem, amerről azok szoktak érkezni, akik a buszvég és vasút felől jönnek. A zebránál láttam négy fiú körvonalát, de elég messze voltak még ahhoz, hogy tudjam, ők nem látnak és nem is ismernek fel minket.

Biccentettem egyet Maja felé, kínosan mosolyogva jelezve, hogy menjünk be.

Az aulában hasonló művészeti fotók lógtak, mint mikor még oda jártunk, a büfénél is ugyanolyan kék székek és asztalok álltak, ahova mindig csak a nagyon menő emberek ültek le enni. A Jókai mellszobor a kétszárnyú ajtó közepén, mögötte a nagylépcső és alatta a üvegszekrény, benne a sok-sok sportrelikviával.

Az osztálynak egyöntetű döntése volt az, hogy nem abban a teremben fogjuk tartani a találkozónkat, ahonnan ballagtunk, hiszen az a terem csak az utolsó évben volt a miénk és mindenki kollektívan összetört, amikor oda kellett költöznünk. Az volt a második emelet egyetlen nyitott terme és az egyetlen pozitív dolog, ami abból jött, hogy az ünnepségekkor, amikor szükségünk volt a vécére (átöltözés és ilyesmi miatt), az teljesen üres volt, mert más osztálynak nem volt fent a másodikon dolga.

Ennek ellenére, mi az eredeti termünkben akartunk lenni, ami sokkal nagyobb volt, ergo huszonnyolcan (ha mindenki eljön) kényelmesen el tudunk ott férni. Furcsa volt belegondolni, hogy az osztálylétszámunk, hetedikben harminchattal indult. Kilencedikre harmincan maradtunk, mivel voltak, akik átmentek másik gimi vagy iskolán belül másik osztályba, aminek voltaképpen semmi értelme nem volt. Kilencedik végén végre elmentünk tőlünk az a lány, akitől már mindenki meg akart szabadulni. Tizedik végén egy osztálytársunk kiment Amerikába, tanulni. Csak egy évre tervezte, de ahogyan tudtam, mai napig ott van.

A földszint leghátsó terme felé menet, boldogan néztem körül a folyosón. A tablókra, az ősrégi festményekre, és kint az ablakon át az első udvarra.

Ahogyan Majára pillantottam, láttam, hogy őt nem kapta el a nosztalgia annyira, mint engem.

Maja látszólag semmit nem változott. Ugyanolyan barna haja volt, ugyanolyan rockeres felsőt hordott. Az együttes nevét meg sem kíséreltem felolvasni. Természetesen semmi igyekezete nem volt. Se öltözetben, se viselkedésben. Még gimis korunkban azt hangoztatta, hogy ő mennyire utálja az osztályt, mennyire el akar végre tűnni. Az egyetemen, ahol senkivel nem tudott szoros kapcsolatot kötni, döbbent rá, hogy igenis hiányzik neki a gimis banda.

Már akkoriban arról beszélt, hogy Los Angelesben akar élni és au pair munkával akar kijutni oda. Ha jól tudom, abbahagyta a töri szakot és az egyetemet, és talán kiment Amerikába. Fogalmam sincs. Ahogyan arról sem, hogy azon kívül, hogy Jared Leto felesége akart lenni, mik a hosszútávú céljai.

Már a folyosó elejéről hallhattuk két lány tipikus, nyerítős röhögését, amit már a gimiben is utáltam, mert mindenki tudta, hogy csak fel akarják hívni magukra a figyelmet. Maja rögtön felhorkant.

A hetes terem ajtaja tárva nyitva állt, belépve pedig szembekerültünk a volt termünkkel és a volt osztálytársainkkal. Egy hosszú asztalt helyeztek a terem közepébe, a régi székeinkkel. Ott ültek már a korán érkezők, akik rengeteg helyet foglaltak a kissé késő társaiknak. Az ofőnk az asztalfőn ült, a másik oldalon.

Éreztem, hogy mindannyian ránk kapják a fejüket, amikor hangosan köszöntünk mindenkinek a belépésünkkor.

Liza és Viki az asztal elején foglalt helyet, távol a menőktől. Ők voltak a régi barátnőink, így végül melléjük telepedtünk le, és legnagyobb sajnálatomra így Maja mellett kellett maradnom.

Mintha el sem telt volna tíz év, Lizával és Vikivel rögtön elkezdtünk beszélgetni, de továbbra is éreztem, hogy Lilla és Emese, a hangos nevetők, végig engem bámulnak. Pedig őszintén, igazán nem volt mit nézni rajtam. De nekik szokásuk volt fixírozni az embereket, akiknek úgy kellett tenniük, mintha nem vennék észre. Így próbáltam a beszélgetésre figyelni és csak néha méregetni a „menő lányokat", vagyis inkább, a lányokat, akiknek a gimi volt az életük csúcspontja és menőnek hitték magukat.

Liza ugyanolyan hangosan beszélt, mint régen, így nem volt nehéz ráfigyelni. Lizának amúgy is volt egy bizonyos kisugárzása, ami miatt csodálatosan kitűnt a tömegből. Azt hiszem, hogy ezért is volt jó tanár.

Liza családja elköltözött a gimi utáni augusztusban, a banketten mondta el nekünk. Azt tudtuk, hogy Liza Szegedre jelentkezett egyetemre, de az, hogy el is költöznek, furán érintett minket. Főleg úgy, hogy a bankett után nem is találkoztunk, így Liza teljesen eltűnt. Vikinek pedig igazából csak vele volt szoros kapcsolata, így bár Viki a megyében ment tanítóképzőbe, nem tartottuk a kapcsolatot.

Kiderült, hogy végül mindketten iskolákban helyezkedtek és boldog párkapcsolatban éltek, aminek őszintén örültem. Mindkettőjüknek nagy félelem volt az, hogy nem találnak majd maguknak párt.

Tovább hallgattam volna Liza csacsogását, de új érkezők hangjára lettem figyelmes a hátam mögül és hátra kellett néznem, hogy meglássam, kik azok. Természetesen, a fiúk voltak azok. Akik már nem is fiúk voltak. Hanem férfiak.

Ákos volt a figyelem középpontjában, mint általában, mindenki őt hallgatta, hogy miről beszél és nevettek vele. Rögtön összeakadt a szemem vele, amikor hátra fordultam, ő pedig a kabátját vette le magáról. Mondtam neki, hogy vastagabb kabátot és rendes sálat is hozzon magával, de nyilván nem hallgatott rám. Levette a vékonyka sálját, ami eddig hanyagul volt a nyaka köré tekerve és belenézett a szemem. Egy alig észrevehető mosolyt villantott felém és rám kacsintott. Rögtön libabőrös lett a karom.

Ezt persze a régi barátaim sem hagyták szó nélkül, ahogyan a fiúk leültek az asztal másik felébe.

- Mintha megint tizenhét évesek lennénk! - rázta meg a fejét rosszallóan Liza. A lányok végig nézték az Ákossal való kálváriámat. - Úgy is nézel rá, mint akkor. Mintha fel akarnád falni. Élve.

Kissé megrémülve visszahőköltem. Nem hittem volna, hogy egy pillantás ennyire el tudja árulni az embert. Akkor vajon Ákos hogyan nem vette észre évekig, hogy hogy nézek rá?

- Semmi ilyesmiről nincs rá - emeltem fel a két kezem védekezőleg. - Házas ember vagyok!

Azt persze nem tettem hozzá, hogy a férjem éppen akkor lépett be az ajtón.

Elkezdtek beszállingózni az emberek és ezzel egy időben, elkezdtek kinyílni a pezsgős és boros üvegek. Én mindkettőt elutasítottam és csak egy jeges teát vettem magamhoz, nem csak azért, mert vezettem, hanem mert nem voltam nagy rajongója az alkoholnak. Ahogyan láttam, Ákos is csak egy alkoholmentes sört szorongatott a kezében, amit általában is szokott.

Elkezdődött a beszélgetés, az ofő próbálta irányítani, de nem igazán ment neki. A fiúk felvették a régi ritmust, nyomatták a hülyeségeket és a bennfentes, belső poénokat. Éppen a számhoz emeltem a poharamat, hogy igyak és átnéztem a másik oldalra, amikor megláttam. Amiről elfeledkeztem. Mert nem akartam emlékezni erre.

Hajni felállt a helyéről és magabiztosan közelebb ült a fiúkhoz, mintha valaki hívta volna. Senki nem tette, mert mind tudtuk, hogy tíz év elteltével is ugyanolyan idegesítő maradt. Olyan volt, mint egy levakarhatatlan pióca. Mindig elhitte magáról, hogy csinos, mindig elhitte, hogy egy párbeszéd a fiúkkal és máris öribarik lesznek. Mindenkit kihasznált, úgy, ahogyan nem szégyellte.

És, amikor Hajni elseperte a bedauerolt haját (amiért én mindig dühös voltam, mert eljátszotta, hogy szenved a göndör hajától, amitől ő maga tett ilyen göndörré, és nekem mindig göndörebb volt, természetesen is és én sosem panaszkodtam miatta, hanem tettem ellene - mintha neki lennének a legnagyobb bajai az egész világon), majd megérintette Ákos vállát, aki mellé éppen ült. És így beugrott, hogy miért is akartam annyira otthon maradni.

Hajni volt Ákos első barátnője, elsőéves egyetemistaként. Nem tudom, hogy Hajni hogyan tudott ráragadni Ákosra és végül hogyan sikerült neki ráragaszkodni, úgy, hogy Hajni Győrben járt egyetemre, de megtörtént. Már akkor is hányingerem volt tőle, és szerencsére még Ákos is beismerte, hogy élete legrosszabb döntése volt. Toxikus egy kapcsolat volt, abban biztos voltam, hiszen Ákos mesélt róla, amennyit el tudott bírni a gyomrom.

- Hát ez meg mit csinál? - nem csak én vettem észre Hajni mozdulatait, hanem Viki is kifejezte félhangosan a nemtetszését.

- Jártak egy évig. Már vagy kilenc éve - osztottam meg az információt, amennyire nem törődően csak tudtam és kényszerítettem magam, hogy vegyem le róluk a szemem.

De nem tudtam nem mérges lenni. Hiszen a liba, aki egész gimiben belém kötött, ellenkezett egy ötlettel, csak azért, mert én találtam ki, diktátorkodni akart és olyan sötét volt, mint az éjszaka, de mindig úgy tett, mintha legalább zseni lenni, tapogatta a férjemet!

- Vajon a férje mit szól ehhez? - kérdezte meg pimaszan Liza, kishíján elröhögve magát. Valljuk be, a gondolat, hogy volt egy szegény férfi, akit Hajninak sikerült maga mellé zsarolnia, egészen vicces volt!

- Kinek a férje? - kaptam vissza a fejem rájuk. Annyira el voltam gondolkodva, hogy teljesen el is felejtettem, hogy miről van szó.

- Hajni férje - mondta Liza egyértelműen és a fiúk felé mutatott az egyik különlegesen manikűrözött ujjával. - Ádám.

Szinte hallottam, hogy az állam koppan egyet a padlón és gyorsan össze kellett kapkodnom. Úgy látszik, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik félig titokban tartottuk azt, hogy összeházasodtunk! Bár az is hozzátartozik a dologhoz, hogy Liza nagyon tud kutatni a közösségi médián, főleg ha Ádámról és Hajniról van szó.

Ádám nem volt a legjóképűbb srác az osztályban, de az egészen biztos volt, hogy az egyik legokosabb. És volt egyfajta karizmája, ami miatt rögtön megkedvelte az embert. Nem az a lúzer-okos volt, mint például én, hanem a menő okos, az agya meg, mintha egy szivacs lett volna. Egyfolytában bulizni járt és egyfolytában más lánnyal lehetett látni a bulikban. Emlékszem, Ádám és Hajni szülei nagyon jó barátok voltak, ezért Ádám egy csomót panaszkodott, hogy neki kellett elvinni Hajnit bulizni, aki persze eljátszotta a részeget és Ádám nyakán maradt végig.

Furcsa volt, hogy annak ellenére, hogy Ádám mennyit nyafogott miatta és minden lehetséges embernek kibeszélte, mégis mellette kötött ki.

- Van egy gyerekük - osztotta meg a következő szaftos információját Liza. Erre már mindhármunk álla leesett és tovább ámultunk Liza képességein. És még mindig kíváncsian néztünk rá, tudva, hogy van még valami a tarsolyában. - A neve Lara.

Naná, hogy az a neve.

Akkor már csak az maradt a kérdés, hogy miért mászott rá az én férjemre?!

Szerencsére nem kellett tovább ezen agyalnom. Az ofő elkezdett beszélni, hogy mennyire örül annak, hogy ennyien eljöttünk (a huszonnyolcból huszonöt ember, mivel három lány, akik teljesen megvetették az osztályt, mert feljebbvalónak érezték magukat - ne akarjátok, hogy belekezdjek, mennyire sikeres lett az életük) és nagyon boldog, hogy azt látja, hogy mind egészségesek és jókedvűek vagyunk.

Végül, ofő a régi jó szokását megszokva, sorban akart menni velünk, hogy egyesével meséljük el, hogy mi történt az életünk elmúlt tíz évében.

Nyilván elég sok mindenkit tudtunk nagyvonalakban, de érdekes volt végighallgatni, hogy hányan laknak külföldön, végül hogyan kerültek oda, befejezték-e az egyetemet, most mit dolgoznak. Párkapcsolati állapot, gyerekek száma.

Jó osztályhoz méltóan, elég sokfélé területet fedtünk le, szinte alig lehetett találni két személyt, aki ugyanolyan munkát végzett, még akkor is, ha ugyanaz volt a végzettségük. Voltak a fiúk, akik mérnökök akartak lenni, akik brókerek akartak lenni és végül gazdaság és menedzsment szakon diplomáztak. Fiúk, akik sosem tudtak lemondani a focista álmaikról és fiúk, akik kihasználták az informatikus szakmában kapható munkalehetőségeket, még akkor is, ha sokkal többre is képesek lettek volna.

Lányoknál már egészen más volt a helyzet, munkaviszonylatban. Ott volt ugye Liza és Viki, a tanárok. Maja, aki tényleg au pairként ment ki Amerikába (bár nem Los Angelesbe, hanem valami kisebb városba), eredetileg, majd mikor azt megunta, random munkákat kezdett el vállalni és még mindig nem sikerült semmi stabilnál maradnia. Lilla és Emese hencegni akartak a munkáikkal és a képesítéseikkel, de mind tudtuk, hogy fizetősön végezték el az egyetemet, tehát a családjuk pénze által tudtak továbbtanulni és nem azért, mert annyira tehetségesek lennének bármiben. Mégis jó munkájuk volt, természetesen. Jobban fizető, mint például nekem.

Az osztályunkban, amikor elballagtunk, egyetlen páros volt csak, akik akkor már két éve együtt voltak. Azt gondoltuk, hogy amikor mind szétszéledünk, ők is szétmennek. De ez nem így volt. Utána még hosszú évekig együtt voltak, de nem sokkal az egyetem vége után szakítottak véglegesen. Úgy látszott viszont, hogy teljesen túlléptek rajta és kulturált felekként ültek, egymástól nem messzire.

Vanda, a páros egyik fele, mindig is népszerű és menő akart lenni, így másolt mindenkit, akitől ezt láthatta és azokkal barátkozott, akik felemelhették a társadalmi ranglétrán. Nem gondoltuk, hogy sok igaz barátja lenne. Végül kommunikáció és média szakra ment továbbtanulni, de egy év híján, nem végezte el. Elmondása alapján kozmetikusként dolgozott, elsősorban sminkesként. Karcsi, a páros másik fele, a mérnökök kupacába tartozott, de a focista álmait sem akarta elengedni, még huszonkilenc évesen sem. Így Karcsi hiába volt járműmérnök, hiába ment tropára a térde már tíz éve, ő még mindig edzette a helyi kisgyerekek focicsapatát.

Egy olimpiai bajnok is ült körünkben. Persze, erről mind tudtunk, és már akkor sejtettük, hogy ez lesz, amikor elballagtunk. Zoli tizenkét éves kora óta volt sportlövő és már a gimiben is ifjúsági olimpiákon és világbajnokságokon szerepelt. Zoli afféle elérhetetlen crush volt számomra mindig is. Hihetetlen jóképű, bulis, mégis csendes, jó humorú, mégis udvarias. Zoli tényleg maga volt a főnyeremény.

A 2020-as olimpián szerepelt először, akkor még nem ért el helyezést. De a 2024-esen, Párizsban már igen. Jól emlékszem arra az olimpiára. Az első nyaram volt Londonban és a párizsi közvetítést egy kávézóban néztem. Mellesleg az volt az egyik első randink Ákossal, amikor Zoli megszerezte az ezüstérmét.

Ákossal végig kiabáltunk és mindenkinek elújságoltuk, hogy őt bizony mi ismerjük. Én zokogtam, és még Ákos is elérzékenyült, ami eléggé ritkaság számba megy. Ekkor tudtam, hogy valóban megváltozott valami benne az eltelt évek alatt. Már nem volt megingathatatlan kőszikla, ahogyan a szíve sem volt többé kemény és rideg.

Megengedte magának, hogy érezzen és ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is láttam.

Olyan emberré fejlődött, amilyen... amilyenné sosem gondolta, hogy egyszer válhat. Minden elvárásomat, elképzelésemet és reményemet felülmúlta.

Olyan ember lett, aki bár nem hitte el, de méltó volt arra, hogy szeressék. Méltó volt arra, hogy én szeressem.

Ákos elkapta a pillantásomat, amikor rajtakapott azon, hogy Zolit bámulom, miközben ő mesél. Ákos vetett rám egy morcos pillantást, ami arra engedett következtetni, hogy féltékeny volt, bárkire is vetek ilyen tekintetet. Ákos vicces volt, ha féltékenykedett, bár elég kevésszer mutatta ki.

Szóval abbahagytam Zoli bámulását, és a tekintetem tovasiklott a következő beszélőre. 

Az osztály, ahogy munkában, úgy családban és párkapcsolatokban is nagyon széles skálán mozgott. Huszonnyolc-huszonkilenc évesen sokféle szakaszban lehet az életed és mi ezt tökéletesen megtestesítettük. Voltak, akik hosszútávú kapcsolatban éltek, akik még mindig nem tudtak megállapodni, akik házasok voltak, akik házasodni készültek, akik boldog szinglik voltak.

Voltak, akiknek már volt gyereke. Akinek volt, annak is csak egy, a kettőig senki nem jutott még el. Volt, aki még nem is akart gyereket. Volt, aki már javában próbálkozott vele. És ott volt Liza, aki terhesen ült ott köztünk, mindannyiunk meglepetésére.

Liza azok közé tartozott, akinek sok kapcsolata volt az elmúlt években, míg megtalálta a tökéletes párját. Rövid és hosszú kapcsolatok egyaránt.

Voltak, akik külföldön éltek és voltak, akik itthon. Voltak, akik éppen készültek hazaköltözni külföldről és voltak, akik kiköltözni terveztek. Voltak elégedetlenek és voltak örök álmodozók.

Nem lehetett minket skatulyákba helyezni.

Az első szünetet akkor tartottuk, amikor az osztály fele már beszélt, majd egyre többen akartak felállni, hogy mozogjanak egy kicsit és kimenjenek pisilni.

Én már túl voltam a saját részemen. Elmeséltem, hogy a magyar szak elvégzése után költöztem ki Londonba, ahol jelenleg is éltem, dolgoztam, tanítottam és írtam. Ahogyan azt is elmondtam, hogy a mesterdiplomámat levelezőn végeztem el, és a befejezésekor már a fiammal voltam terhes. Erre teljesen ráharaptak az emberek, így el kellett mondanom, hogy a fiam tökéletesen beszél magyarul (nyilván, hiszek egyik szülője sem brit), és bár óvodába angol óvodába jár, próbáljuk a magyar gyökereit is erősíteni benne. Például úgy, hogy a kint élő magyarok alapítottak egy néptánc szakkört kisgyerekeknek. Bende nagyon élvezte.

Biztos voltam benne, hogy az apjától örökölte. Ákos persze tagadta, hogy neki valaha is lett volna köze a néptánchoz, de én emlékeztem, hogy egyszer, még a suliban, Liza kikutatta ezt az információt, amit nagyon nehéz volt elhinni, de mégis valósnak bizonyult.

Én úgy döntöttem, hogy elmegyek a mosdóba a rövid szünetben – amiket nem újítottak fel, amióta végeztünk, szóval még több nosztalgiát érezhettem. Visszafelé menet észrevettem, hogy a termünk melletti, hátsólépcső alatti ajtó, ami a hátsó udvarra vezetett, tárva van nyitva. 

Összefontam a karjaimat magam előtt, hogy valamennyire védjem magam a hideg ellen és kiléptem az udvar betonjára. Négy fiú gyújtott rá az iskola falának dőlve, látszólag nagyon élvezve, hogy végre megszeghetik a szabályokat.

– Mit csináltok, fiúk? – szólaltam meg, félig hangosan, mire mindannyian rám kapták a fejüket. Ákos is, aki mikor meghallotta a hangomat, majdnem kiejtette a kezéből a frissen meggyújtott cigarettát. Egy félig dühös pillantást vetettem rá, majd egy kíváncsi szemöldökfelvonással vártam választ a többiektől.

– Ó, Janka! – nevetett fel erőltetetten Bence, hátra hajtva a fejét. Bence Ákos egyik legjobb barátjának volt mondható, az egyetem alatt együtt is laktak. De nekem mindig volt konfliktusom vele. Felsőbbrendűnek érezte magát mindenkinél és mindig eljátszotta az úriembert, pedig igazából egy nőgyűlölő, kétszínű seggfej volt, aki addig beszélt az emberrel lágy hangon és kedvesen, ameddig egyetértett vele. És én hajlamos voltam vitát kezdeményezni vele. 

Ákos évek után vallotta be, hogy elég dögös voltam, amikor elkezdtem vitatkozni Bencével.

Egy savanyú vigyort vágtam, amikor Bence kimondta a nevem, majd felém nyújtotta a kezében tartott sört, szinte ironikusan.

– Egy kis piát? – kérdezte, egy öntelt vigyorral, ami egyáltalán nem volt olyan, mint Ákosé. Bencééből több rosszindulat sugárzott, mint bárkiéből, akitől valaha láttam mosolyt.

– Kösz, de... - emeltem fel a kezem kelletlenül.

– Ne aggódj, emlékszem. Mindig a jó kislány – Bence továbbra is vigyorgott, de ez egyáltalán nem volt bók. Inkább sértés. Úgy mondta ki a jót, mintha méreg lett volna.

És ezt nem csak én vettem észre. Láttam, hogy Ákos ökle összeszorult az üvege körül, mintha arra készült volna, hogy Bencének hajítja.

– Vezetek, Bence – mondtam ki a két szót, nagyon lassan, mindkettőt jól kihangsúlyozva, és Ákosról visszanéztem Bence szemébe.

A másik két fiú megveregette Bence vállát, jelezve, hogy induljanak vissza a terembe. Nem tudom, hogy ez mennyire volt azért, hogy engem védjenek, vagy csak azért, mert unatkoztak és vissza akartak menni a helyükre.

Bence elröhögte magát, mikor elment mellettem, a másik két szárnysegéde pedig követte.

Így kettesben maradtam a férjemmel.

Ákos kinyújtotta a kezét, megfogta az enyémet és magához húzott.

– Te letetted a cigit – motyogtam, lebiggyesztett ajakkal.

– Öt éve, amikor terhes lettél – bólogatott Ákos, helyeselve. Igen, én is pontosan így tudtam. – Amúgy sem volt az én stílusom. Te meg utálod a cigifüstöt.

– Olyan jól ismersz! – sóhajtottam fel boldogan, mosolyogva, aztán elfintorodott az arcom és összeráncolt homlokkal néztem fel rá. – Tényleg annyira nagy baj, hogy jó kislány vagyok?

– Nekem mindig bejött, hogy csak akkor válsz rossz kislánnyá, amikor ketten vagyunk. Lehetőleg zárt ajtók mögött. A gyerek pedig a másik szobában – válaszolta Ákos, ábrándozva és átkarolta a derekamat. – Egyébként... gyönyörű vagy.

Végigsimította az oldalamat, ami félig csupasz volt a denevérujj miatt. Persze, Ákos ujjai és az amúgy is hideg este miatt, rögtön kirázott a hideg és próbáltam valami meleget keresni magamnak.

– Mondtam neked, hogy a vastagabb kabátodat hozd el! – és rögtön átmentem támadóba és egyből őt kezdtem el hibáztatni, amiért fázok.

– A vastagabb kabátom a te csomagodban van, amit elvittél magaddal – nevette el magát Ákos, majd szétnyitotta a szövetkabátját, a mellkasához húzott és próbált engem is belebújtatni az anyagba. Majd felnyúltam, megfogtam a sálja egyik végét és a saját nyakam köré is kevertem.

– Gusztustalanul romantikusak vagyunk – motyogtam bele a mellkasába, mire szorosabban ölelte át a derekamat.

– Ez egy olyan mondat volt, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha is elhagyja a szádat, velem kapcsolatban – nevetnem kellett, de teljesen igaza volt.

– Jó feleség vagyok én egyáltalán, Ákos? – néztem fel a férjemre, enyhén kétségbeesett arccal. Bence egy szava el tudta érni, hogy elkezdjek szorongani és megkérdőjelezni minden cselekedetemet, minden kedves szót, amit kaptam valaha is valakitől.

– Ne szórakozz, Janka! – hőkölt vissza Ákos és megrázta a fejét, helytelenítően. Ismert engem és tudta, hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat. – Ne engedd, hogy Bence az agyadba másszon! A gyerek semmit sem ér. Higgy nekem! Én majdnem négy évig éltem vele. Nem számít mit gondol. Sem ő, sem senki más nem számít, aki ott bent van. Nekem csak te számítasz és amit te gondolsz rólam.

Egy gyenge mosolyra futotta tőlem, ahogyan Ákos felemelte a kezét és megcirógatta az arcomat. 

– Más nem követett volna olyan őrültséget, hogy hozzám jön, Janka. Ha nem lennél jó feleség, nem viselnél el engem és a dolgaimat – folytatta Ákos, és mivel látta, hogy mennyire mélyen elgondolkodtam ezen a dolgon, előhozta az érzelmes énjét, hogy engem kivezessen a gyors depressziómból és visszatérhessünk az eredeti felálláshoz. Hogy én vagyok az érzelmes, mindkettőnk helyett. – Nem szültél volna nekem gyereket. Nekem! Aki gimiben azt hangoztatta, többek között neked, hogy a nők csak arra valók, hogy gyereket szüljenek, és a gyerekneveléshez már nem is kellenek, mert túl érzékennyé teszik a gyerekeket.

– Ja, elég nagy seggfej tudtál lenni – bólogattam egyetértően. – Néha olyan furcsa belegondolni, hogy ugyanaz az ember vagy, aki ezeket mondta. Csak... megváltoztál. Nagyon. A jó irányba. 

– És ez legfőképpen miattad van – elcsodálkoztam, hogy Ákosban még mindig nem fáradt el az érző énje. Már legalább két perce ébren volt ez az énje. Ami szökő évente egyszer fordul elő. Tudom, mert már számoltam. – Emlékszel, amikor hazafele sétáltunk és én mindig kértelek arra, hogy meséld el a kedvenc sorozataid, könyveid, filmjeid?

– Mindig megpróbáltad elrontani nekem őket és mindig cikinek állítottad be őket – bólintottam ismét, pontosan emlékezve a dologra. Élénken.

– És téged ez sosem tántorított el. Sosem táncoltál vissza, sosem változtattad meg a véleményeidet miattam. Hanem szembe szálltál velem és megpróbáltál érvelni, hogy miért jó és próbáltál engem meggyőzni, amikor teljesen elvakult voltam.

– Elkezdtem Marvel sorozatokat nézni, hogy legyen közös témánk – szúrtam közbe. – És tetszettek!

– Látod? Megváltottam az életed! – Ákos arcára visszatért az önelégült mosoly, ami miatt erősen rácsaptam a karjára. Aztán rögtön visszahúztam, mert az ütés hatására elmozdult a keze, és rögtön elkezdtem fázni.

– Meg, persze – bólogattam, mintha teljesen meg lennék győzve, majd összerázkódtam a hidegtől.

– Be kéne menned. A tíz perc pisiszünetnek biztos vége van már – Ákos megdörzsölte a karomat, hogy egy kicsit felmelegedjek. – Nem akarom, hogy megfázz. Biztos nem megyek veled haza úgy, hogy beteg vagy.

– Miről beszélsz? Én mindig ápollak, amikor te beteg vagy! És valljuk be, szörnyű vagy, amikor megfázol és rögtön ágynak esel! – kezdtem el vitatkozni egy pillanat alatt.

– Janka... – húzta el a nevemet Ákos – Imádom a házas vitáinkat. Tényleg, őszintén. De mindketten tudjuk, hogy sokkal könnyebben megfázol, mint én. Szóval csak menj be! Én is megyek mindjárt.

– Mit akarsz itt kint csinálni egyedül? – vontam fel a szemöldököm.

– Elszívom a cigit, amit otthon nem engednél – hangzott az egyszerű válasz.

Megforgattam a szemem, majd felemeltem a fejem a mellkasáról és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. Enyhén cigi íze volt, szóval rögtön összeráncoltam az orromat.

– Annyira hálás vagyok, hogy nem cigizel állandóan – sóhajtottam fel, amikor elhúzódtam tőle. – Mármint... ha szeretnél, nyugodtan, van erkélyünk. De... mégsem. Légyszi, ne tedd ezt velem!

– Ne aggódj, nem fogok – rázta meg a fejét Ákos, majd újra hozzám hajolt és egy, az előzőnél mélyebb csókot adott. – Az egész Bence hibája. Ő adta a cigit, ő csábított rá.

– Hát persze! Ez is Bence hibája! – bólogattam és teljesen elégedett voltam azzal, hogy ezért Bencét hibáztatjuk.

Elhúzódtam tőle és visszamentem a terembe. Pár perc múlva folytatódott a beszélgetés és Ákos is visszatért.

A régi osztály másik fele is sorra került az új életük elmesélésében. Őszintén, nem hiszem, hogy érdekelhetett volna kevésbé, hogy melyikük adta el magát egy időben voltaképpen kurvának egy sejknek az Egyesült Arab Emírségekbe, néhány csillogó kiegészítőért. Vagy, hogy melyiküknek milyen túlértékelt képesítése volt, amit nem érdemelt meg és milyen túlfizetett munkahelye, amiért nem dolgozott meg.

Megpróbáltam kikapcsolni az agyam egy időre, hogy ne idegesítsem fel magam nagyon.

Miután Hajni elmesélte az elmúlt tíz évét, furcsán kezdte el dülleszteni a mellét, legfőképpen Ákos felé, úgy, hogy a tulajdon férje az asztal másik oldalán ült, mindent látva. De ez Hajnit egy cseppet sem érdekelte. Ahogyan az sem, hogy Ákos leszarja, hogy mit csinál. Az sem, hogy nem volt csinos. Idiótán nézett ki, főleg abban a pózban.

De nem állhattam fel, hogy megcibáljam a kamu göndör fürtjeit. Nem, hiszen a tudomása szerint, nem lett volna jogom rá.

Szóval én gyilkos pillantásokkal méregettem Hajnit, amiket ő néha felismert, néha nem, de nem is érdekelt igazából. Egészen addig ezzel foglaltam el magam, ameddig Ákos nem került sorra.

Ekkor kihúztam magam és elkezdtem hegyezni a fülem.

Amikor Ákos elmondta, hogy ő is Londonban él, mindenki rám kapta a fejét és elkezdték kérdezgetni, hogy szoktunk-e találkozni. Ákos kitérő választ adott és azt mondta, hogy néha összefutunk. Ami, ha úgy nézzük, nem hazugság.

A következő, amire rákaptak az az volt, hogy Ákosnak van egy gyereke. Arra szintén emlékeztek, hogy nekem is van.

– És a gyerekeitek? Ők jóban vannak? – kérdezte valaki, köztem és Ákos között kapkodva a fejét. A férjem éppen ekkor emelte a szájához az üvegét, és a kérdés annyira váratlanul érte, hogy félrenyelt.

– Igen, öhm... jól ismerik egymást – válaszoltam végül én a kérdésre. Szintén nem volt hazugság. Hiszen az én gyerekem és az ő gyereke jól ismerték egymást. Egy és ugyanaz a gyerek volt.

Csak akkor volt Ákos gyereke, ha valami rosszat csinált és úgy számoltam be róla Ákosnak, hogy nézze meg, mit művelt a fia.

– Annyira hasonlítanak! Mintha ikrek lennének – tetézte Ákos. Erre majdnem én kezdtem el fuldokolni. A nevetéstől.

– ­És mit dolgozol, Ákos? – nézett rá Hajni, szokásához híven kicsit affektálva ejtve ki a szavakat. Látszólag mindent elkövetett azért, hogy elterelje a témát arról, hogy Ákosnak van egy gyereke.

– Tanár vagyok, egy magániskolában – ez talán jobban meglepte az embereket, mint az, hogy van egy gyereke. Ákos, mint tanár... a gimiben ez volt sokunk rémálma. Ákos, mint gyerekekkel dolgozó egyén. A legrémisztőbb és legviccesebb kép elképzelve. De Ákos kivirágzott tanárként. A meglepődéstől szinte senki nem tudott megszólalni, szóval Ákos folytatta. – Etika, szociológiát tanítok főként, legalábbis így fordítanám le a nevét. Néha mondjuk a politikát is érintjük.

Legalább használja a politológia diplomáját. És mesterképzését. És a fél doktoriját.

– Nem gondoltam, hogy neked az lesz az életcélod, hogy gyerekeket oktass! – nevette el magát Bence, Ákos másik oldalán.

– Ó, nem is az! Csak egy lehetőség volt, amit akkor szereztem, amikor odaköltöztem – általam jutott be az iskolába. – Persze, azért szeretnék továbbmenni egy nap. Sőt, talán... lehetőségem is van már rá.

Erre már én is előrébb hajoltam, mert fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

Jól tettem, hogy kibújtam a vállak közül, amik eddig eltakarták az arcomat, mert Ákos már a pillantásomat kereste. Jézusom, mi történt, amiről én nem tudok?

– Ma kaptam egy hívást. Az Oxfordról – elakadtam a lélegzetem, azt hittem, hogy ott helyben elájulok. – Még hónapokkal ezelőtt küldtem be a tanulmányomat, amiről a doktorimat írtam. Politológia szakos tanárokat kerestek, én pedig beküldtem nekik az írásomat, mert... nem volt mit vesztenem.

Nem én voltam az egyetlen, aki nem kapott levegőt emiatt. Többen kezdték el veregetni Ákos vállát, minden oldalról, nagy hanggal gratulálni neki.

Én gondolkodni nem bírtam, csak az eszméletlen büszkeséget éreztem. Reméltem, hogy a tömegben Ákos meglátja a tekintetemet és azt is tudja fogja, hogy mit üzentem vele. A lányokhoz hajoltam, gyorsan megosztottam velük, hogy kimegyek a mosdóba (mintha nem tíz perce lettem volna ott), majd vetettem még egy pillantást a férjemre, aki fogadta a gratulációt és kimentem a folyosóra.

Elmentem a folyosó másik végéig, lányvécéig, de nem mentem be, hanem az ajtófélfának dőlve várakoztam, remélve, hogy Ákosnak leesett, hogy mit akarok.

Alig pár perccel később, fel is tűnt a folyosón.

Pár lépéssel előttem megtorpant, zsebre dugott kézzel megvonta a két vállát és próbálta leolvasni a reakciómat az arcomról.

Nem tudtam tovább visszatartani az örömömet. A szám elé kapott kezem mögül kiszaladt egy boldog felsírás, majd nagy lendülettel Ákos nyakába vetettem magam és szorosan átöleltem, a karjaim a nyaka köré fonva. Ő elkapott, magához szorított és a hátamat simogatva próbálta csitítani a boldog zokogásomat.

– Mikor? – nyögtem ki magamból, pár perc múlva, amikor elhúzódtam tőle, visszaereszkedtem a talpamra és megtöröltem a kézfejemmel az arcomat.

– Délután hívtak fel – válaszolta szerényen Ákos.

– Istenem! A férjem tanár lesz az Oxfordon! – hajtottam hátra a fejemet, teljesen elképedve, még mindig a nyakát karolva át. – AZ OXFORDON!

– Kicsim... csak egy interjú. Aztán... meglátjuk – próbálta semmiségnek beállítani a történteket, de egyáltalán nem volt az. Amikor ősszel beküldte a jelentkezését, tudtuk, hogy nem veszít vele semmit, ha megpróbálja. És én egyáltalán nem lepődtem meg, hogy az Oxford azt gondolta, hogy Ákos megfelelő tagja lesz a tanári karnak, még akkor is, ha csak időszakosan.

– Jézusom! El kell költöznünk! – jutott eszembe rögtön a legnagyobb bökkenő.

– És veled mi lesz? A te munkáddal? Bendével? – tette fel a kérdéseket Ákos. Ezeken én egyáltalán nem aggódtam, mert a válasz egyértelmű volt.

– Akkor is veled megyünk, ha egy kisboltban kell majd dolgoznom eladóként! És tudod, hogy mennyire nem akarok talpalós munkát végezni! – nevettem el magam, majd újra a vállába fúrtam az arcom és megöleltem. – Oxford! Van fogalmad róla, hogy mióta álmodozok az Oxfordról?

– Mondtam, hogy neked is be kéne küldened valamit – mondta Ákos, élvezve, hogy „ő megmondta előre".

– És miért kellene egy Oxfordnak egy magyar szakos mesterdiplomás? – nevettem el magam, teljesen reálisan látva a dolgokat.

– Perfekt angol vagy és bármilyen irodalmi dologról képes vagy bármennyit beszélni. Én csak tudom, én belőled éltem magyar fakton! – természetesen, Ákos is reálisan látta a dolgokat. Reálisabban, mint én.

– Amiért még mindig tartozol nekem Milka csokikkal, tegyük hozzá! – szúrtam közbe, emlékezve, hogy mennyiszer megígérte a tételeimért, a segítségemért és a last minute tartalom magyarázásomért a csokit. Amit naná, hogy soha nem kaptam meg.

– Csináltam neked egy gyereket! Nem vagyunk kvittek? – biccentette el a fejét Ákos, teljesen komoly arccal, de a szája szélén megbúvó félmosollyal.

– Hm... igaz. Talán – gondolkodtam el, az egyik ujjammal az alsó ajkamat ütögetve. – De csak akkor, ha bejuttatsz az Oxfordra!

Ezután odahajolt hozzám, most már nem fojtotta el a mosolyát és megcsókolt, valószínűleg azért, hogy hagyjam abba a hülyeségeimet. Nem mondom, hogy panaszkodtam.

– Istenem, már most féltékeny leszek, ha belegondolok, hogy mennyi kis főiskolás lányka fogja neked tenni a szépet, csak azért, mert komoly, de cuki pofid van és pofátlanul jól nézel ki zakóban – döntöttem neki a homlokomat az övének és teátrálisan sóhajtottam egyet, mintha a világ legnagyobb fájdalmat hordoznám a vállaimon.

– Valahogy túl kell élned – vonta meg a vállát a férjem, kissé szemtelenül.

– Pfff, ne aggódj. Túl fogom – bólogattam meggyőzően, jelezve, hogy ne aggódjon, ez nem lesz komoly probléma. – Te mondtad! Én vagyok az egyetlen, aki képes téged elviselni és kezelni, szóval napokon belül dobnának vissza hozzám.

– Igaz-igaz – erre mindketten elnevettük magunkat.

Féltékenység? Komolyan?

Pontosan tudtuk, hogy ha más megtudná, hogy milyen nehéz estek vagyunk (mindketten), akkor rögtön otthagynának minket. Csak mi tudjuk egymást elviselni. Néhanapján.

Ezt mindketten felismertük, már évekkel ezelőtt. Így a féltékenység nálunk sosem volt komoly probléma.

Ma viszont veszélyeztetve éreztem magam és a szerepemet Ákos életében. Talán mert volt az osztályteremben még egy olyan ember, rajtam kívül, aki huzamosabb ideig bírta Ákos mellett, a társaként. Legalább egy évig.

Inkább miatta kezdtem el aggódni és nem Ákos leendő tanítványai miatt.

– Szerelmes voltál Hajniba? – hajoltam el tőle, de nem engedtem el. Nem néztem a szemébe sem. Attól tartottam, hogy olyan halkan tettem fel a kérdést, hogy nem is hallotta. Talán jobb is lett volna, ha nem hallja. Rögtön ellepte a pír az arcomat és megbántam, hogy kinyitottam a szám.

– Ez meg honnan jött? Hé, Janka! – próbálta keresni a pillantásomat Ákos, de én mindenhova néztem a szememmel, csak az övébe nem. Így megfogta az államat és felemelte, hogy ne tudjak máshova nézni. – Hogyan jutottunk el az új állásomtól addig, hogy szerelmes voltam-e Hajniba? Néha tényleg nem értem az agyadat, asszony!

­Erre felemeltem a kezem és megütöttem a felkarját.

– Hé, ne vicceld el! Ez komoly! – kiáltottam fel fojtottan, és ekkor próbáltam belenézni a szemébe, végre. Ezt várta. Vettem egy nagy levegőt, bár tudtam, hogy hülyeségnek fogja gondolni, amit mondok. – Ma is úgy méreget téged, mintha egy darab hús lennél, amit tervez megenni. Mondjuk... lehetnél bacon. Akkor én is simán megennélek! De nekem jogom is lenne rá! Én vagyok a feleséged!

– Ó, szóval szeretnél megenni? – vonta fel a szemöldökét Ákos egy enyhén pajzán vigyorral. Ezzel próbált terelni.

– Ó, nem! Nem terelheted el a témát – szóltam rá, amikor felismertem a kísérletét. – Csak... Mondd el, Ákos!

– Nem, nem voltam belé szerelmes, Janka – mondta ki végül Ákos, mire kifújtam a mélyen bent tartott levegőmet és ernyedten visszahanyatlott a fejem a vállára. – Legalábbis... Nem úgy, ahogyan beléd vagyok. Csak egy fiatal srác voltam, aki elhitte, hogy fel van rá hatalmazva, hogy bármit megtegyen a világon. Arra sem emlékszem, hogyan kerültem vele össze. Ha tehetném, visszacsinálnám. Hidd el, Jan!

– Talán ez így volt megírva – mondtam halkan, amit talán még el is tudtam hinni. – Hajnival kellett lenned, hogy ilyen emberré válj. Akivel én együtt tudok lenni. Aztán eljuttass álmaim Oxfordjába!

Erre mindketten elnevettük magunkat.

– Á, szóval a sors csak azért irányított feléd, hogy protekcióval bekerülj az Oxfordba! – bólogattam Ákos kijelentésére, mire én rögtön felpaprikáztam magam és eszembe jutott, hogy mi is történt percekkel ezelőtt.

– A világ legrégebbi egyeteme! Ha lehetne, és képes lennék rá, minden szembejövő idegenre rákiabálnék, hogy hé, a férjem tanár lesz az Oxfordon! Bizony! Az én férjem! Nem Hajnié! Az enyém!

– Miért vagy ennyire fennakadva Hajnin? – simította el a hajam Ákos, mire felnéztem rá. Vettem egy újabb mély levegőt, és elkezdtem magyarázni, ami szerintem teljesen logikus, de Ákos biztosan nem így gondolkozott volna erről a témáról.

– Ő volt az első barátnőd – kezdtem bele, kicsit ingatagan. – Körülbelül fél évvel azelőtt pedig irántam... Nem tudtál érezni semmit. Kilencedikes korom óta voltam szerelmes beléd. Tizenegyedikben mondtam ki először hangosan, akkor tudatosult bennem először. Te tudtál róla, de felém nem tudtál lépni. Képzelheted hogy éreztem magam, amikor utána megtudtam, hogy Hajnival együtt tudtál lenni, de velem nem!

– Janka! – állított le Ákos, még mielőtt elájultam volna, mivel nem vettem levegőt a nagy hadarás közepette. – A tiéd vagyok. Teljesen. Örökké.

– Örökké? – megengedtem magamnak egy vigyort. Ákos pedig ezt visszatükrözte.

– Legalábbis így szólt a fogadalmunk – mondta. – Szeretlek. Ez nem fog változni. És nem Hajni változtatott meg. Hanem te, évekkel később. Mindkettőnknek tanulnia kellett és fejlődni. Változni, hogy visszataláljunk egymáshoz.

– Ha szeretsz valamit, engedd el. Ha ő is szeret, majd visszajön – ejtettem ki a világ legnagyobb kliséjét a számon, de furcsa módon, Ákos nem nevette el magát. Pedig ő utálta ezeket a dolgokat.

– Pontosan – bólintott Ákos, tökéletesen magabiztosan. – Én visszajöttem. Visszataláltam hozzád. Te pedig, talán nem is tudatosan, de megvártál engem.

_______________________________________

Én mentem vissza először a terembe, Ákos pár perccel utánam, a telefonját forgatva, mintha telefonálni ment volna ki.

– Csörgött a telefonod – mondták a lányok, amikor visszaértem hozzájuk.

– Biztos anya volt az. Bende nála van, lehet, hogy akar velem beszélni – kommentáltam a gondolkodásomat, miközben a kabátzsebembe túrva kerestem a telefonomat. Ákos ekkor haladt el mögöttünk, sőt meg is torpant egy pillanatra, hogy hallja az egész mondatot. 

Ezután Ákos visszaült a helyére, én pedig visszahívtam anyukámat.

Anya okos volt, rögtön Bendének adta a telefont.

- Szia, drágám! - köszöntem neki mosolyogva, és a szívemben egy teljesen másfajta boldogság szóródott szét, mikor hallottam, ahogyan a fiam visszaköszön nekem. - A mama olvasott neked? Jaj, de aranyos ez a mama! És még csokit is ettetek? Persze, hogy Túró Rudit! A mamával mást nem is lehet. Igen, nekem is hiányzol már, drágám. Nemsokára megyek, de ne maradj fent addig! Igen, kincsem, amikor reggel kinyitod a szemed, ott leszek melletted. De jó volt a mamával és a papával lenni egy kicsit, nem? Persze, hogy viszünk haza Túró Rudit! Tudod, hogy apa is szereti.

A régi barátnőim felkapták a fejüket a fiam apjának említésére, lévén, hogy még nem beszéltem róla egy szót sem.

- Igen! Holnap már apával is találkozhatsz! - biztosítottam Bendét. Össze voltunk nőve, Bende megszokta, hogy mindig vele vegyünk. Én is és Ákos is. Most, hogy egy éjszakát úgy kell eltöltenie, hogy egyikünk sincs ott mellette, nagy, sőt hatalmas dolognak tűnhetett mindannyiunknak. - Beszélsz apával? Igen, biztos vagyok benne, hogy neki is nagyon hiányzol már.

A lányokra rá sem nézve álltam fel és az asztal másik felébe mentem, ahol nagyrészt a - menő - fiúk bandáztak. Ákos székének támaszkodva álltam meg, mire a társalgás abbamaradt és mind rám kapták a fejüket. Én viszont csak Ákos szemébe néztem és felé nyújtottam a telefonomat.

- A fiad szeretne veled beszélni elalvás előtt - mondtam neki, mosolyogva. Próbáltam nem törődve azzal, hogy mindenki úgy bámul engem, vagy inkább mindkettőnket, mintha a szerveink mélyére szeretnének látni.

Ákos rám mosolygott, mielőtt a füléhez emelte volna a telefomom, majd a felém eső kezét a derekamra vezette és közelebb húzott magához.

Mindketten tudtuk, hogy az, hogy az én telefonomon beszél és ahogyan átkarol, sokat elárul, amit nem biztos, hogy meg akartunk osztani velük.

- Szia, nagyfiú! - odáig elhallottam, hogy Bende milyen boldogan és hangosan köszön és kezd el magyarázni az apjának. - Tényleg, Túró Rudit? A mama a legjobb! Igen, természetesen viszünk haza is! Anya is biztos megígérte már. És a mama olvasott is neked? Batman-t? Igen, biztos voltam benne, hogy a mama jobban fogja olvasni. A mama nagyobb szuperhős, mint Batman! Természetesen, anya a legnagyobb, szerintem is! Igen, csakis a Túró Rudi miatt!

Na tessék! Biztos voltam benne, hogy a Túró Rudi csempészés miatt a saját anyám is a legnagyobb szuperhősnek gondol. Hiszen az ő lánya vagyok, ő szoktatott rá mindenkit. Miatta lettünk mind ráfüggve a Túró Rudira.

- Jó éjszakát neked is, Bende! Én is. Igen, anya is - hallottam, hogy Bende álmos hangon elbúcsúzik, majd Ákos megszakította a hívást és visszaadta a telefonomat.

Majdnem nem törődtünk azzal, hogy a teremben megállt a beszélgetés és mindenki minket bámult. Majdnem.

- Várjunk csak egy percet! - természetesen, Hajni volt az első, aki megszakította a csendet, majd vádlón felénk kapta a fejét. - A fiaitok... Az egy és ugyanaz a fiú? Nektek van egy közös gyereketek?

Mi lassan bólintottunk egyet, mintha csak egy vadállattal szemeznénk. Bizonyos szempontból, Hajni az is volt. Ebben a helyzetben egészen biztosan.

- És mégis hogyan? Ez amolyan egyszer összejöttetek és véletlenül gyerek lett belőle dolog? - nem tudom, hogy Hajni mit várt ettől a kérdéstől. A férje, akitől volt egy lánya, az asztal másik oldalán ült és ő is minket sasolt. Ákosnak pedig jól láthatóan nem kellett Hajni.

- Nem - rázta meg a fejét Ákos, tudva, hogy erre neki kell válaszolnia. - Ez amolyan összeházasodtunk és lett egy gyerekünk dolog. Vagy inkább szerelmesek vagyunk és van egy családunk dolog. Amelyik jobban tetszik.

_________________

Kilencedikes korom óta voltam szerelmes Herczeg Ákosba. Akkor ültetett minket össze az ofőnk és pár hónapig padtársak lettünk.

Az örökre megváltoztatta az életemet. Először a tinédzser éveimet.

Sokat vitatkoztunk órákon, triviális dolgokon. Nem halkan.

Hosszú percekig tudtunk hülyeségeken csatározni. Például kémia órán is.

Akkor a tanárnőnk ránk nézett és megállapította, hogy olyanok vagyunk, mint egy vén házaspár, és hogy biztos benne, hogy a tízéves osztálytalálkozónkra házasokként fogunk visszatérni a suliba.

Sokáig nem vallottam be, hogy mit érzek iránta. Aztán elkezdtek szembesíteni vele a barátnőim. Hogy túl közel állunk egymáshoz. Hogy reggel gondolkodás nélkül mellém ül, hogy beszélgessük, pedig nem ott volt a helye. Azután sem ment el, hogy Maja megérkezett és le akart ülni.

Továbbléptem. Elfogadtam, hogy nem akar tőlem semmit. Aztán újra beszánkázott az életembe.

És ezúttal benne is maradt.