Did we ever see it coming?

Will we ever let it go?

We are buried in
broken dreams

We are knee-deep
without a plea

I don't want to know
what it's like to live
without you

Don't want to know
the other side of a world
without you

★゜・。。・゜゜・。。・゜☆゜・。。・゜゜・。。・゜★

Valószínűleg a legklisésebb dolog lenne azzal kezdeni a történetünket, ha azt mondanám, hogy mi csak átlagos tinédzserek vagyunk. De ez nem is hazugság, szóval mégis ezzel kezdem.

Mi nem tudtuk, hogy mi fog kisülni a dologból, csak sodródtunk az árral és éltük az életünket, viszonylag normálisan, amennyire egy kamasz élete normális lehet. Egy unalmas és hideg kisváros, unalmas és hideg hétköznapjai.

Boldogok voltunk és persze voltak problémáink, de melyik tininek nincsenek?

Vártunk a nagy pillanatra, amikor végre minden megváltozik. De ki nem vágyik a nagy pillanatra?

Mindannyian hajtottunk arra, hogy végre elszakadhassunk a szüleinktől, akik folyamatosan csak azt szajkózták, hogy „tanulj rendesen" vagy „vegyél példát a többiekről". Mert Minnesotában például ezeket ismételgetik a szülők, megállás nélkül.

Mi meg, mint jó tinédzserek, csak forgattuk a szemünket és fintorogva néztünk össze.

Látjátok, hogy semmi új dolog nincs a történetünkben? Csak egy újabb sztori a felnőtté válásról, amiben a kamaszok tök átlagosak, hétköznapi dolgokat csinálnak, mint minden más amerikai, akiket a tévében látsz. Nem sokban különbözünk tőlük.

Amióta csak az eszemet tudom, hatan voltunk barátnők és egyfajta „véd és dac" szövetségben éltünk. Végtelenül különbözőek voltunk, éppen ezért egészítettük ki egymást. Tizenkét éves korunk óta a helyi műkorcsolyapálya volt a székhelyünk, amely mindegyikünk otthonától egyenlő távolságra helyezkedett el. Már óvodáskorunk óta tisztában voltunk a hoki szabályaival, hiszen majdnem minden nap végignéztük a velünk egykorúak edzését és szinte az összes meccsüket is.

A változás szele tizenegyedikes korunk szeptemberében ért el minket. A suli újra megkezdődött, mi harmadikosok lettünk a gimiben, ahogyan az osztálytársaink is, természetesen és legnagyobb sajnálatunkra. Minden ugyanúgy zajlott, mint minden évben, csak pár, apró különbségeket leszámítva, amik akkor talán lényegtelennek tűntek, később mégis meghatározó változásokat eredményeztek az életünkben.

Az iskola első napján, pontosan hét óra tizenháromkor egy éles füttyszó telítette be a szobámat, jelezve, hogy az Amnell ikrek már túl vannak reggeli első kávéjukon – csak úgy feketén, mert amúgy használhatatlanok – és éppen a városköreiket futják, versengve egymással, ami szintén lételemük volt a koffeinen kívül. Ez a fütty jelzés volt közöttünk, hogy a reggel zavartalanul megindult, senki és semmi sem állíthatja meg őket.

Elvigyorodtam, ahogyan az ablaknak dőlve, megláttam az utcában a távolodó hátukat, a sebesen mozgó lábukat, és hogy minden adandó alkalommal próbálták kigáncsolni a másikat.

Már vagy három hete nem találkoztam velük, ezért jóleső melegséggel töltött el az éles füttyszó, még a korai időpont ellenére is. Mert azt jelezte, hogy újra együtt vagyunk és semmi nem változott.

Az Amnell-ek reggeli edzése meg pláne nem.

Fél nyolc után egy kicsivel indultam neki az iskola felé tartó rögös útnak. A meleget kihasználna, biciklivel tettem meg a párperces távot a gimiig.

A suli előtti járdán nyüzsögtek a diákok, a fiúk lökdösték egymást a hokiütőikkel, a lányok vinnyogva köszöntötték egymást.

Egy lány pedig a telefonjába mélyedve állt, közel a biciklitárolókhoz, a reggeli találkahelyünkön, nagy ívben elkerülve az osztályunk hokisait – akik éppen elegen voltak, ahhoz, hogy ki ne állhassuk őket. Ő volt Isabel Wang.

Isabel fekete haját tűrte a füle mögé, hogy a szél ne fújja egyfolytában az arca elé, és láthassa a kijelzőjét, így szinte észre sem vettee, hogy lefékeztem előtte a bicómmal.

A nagyszülei valamikor a második világháború után ide emigráltak Kínából. Ide, Lavenslee-be, Minnesotába.

A város kicsi volt, a gimi meg még kisebb, így mind ismertük egymást, már az óvoda óta. Isabel már akkor is a barátnőm volt, és ez nem változott meg az évek során. Nem állt be a csitri osztálytársaink csoportjába, maradt a régi, kissé gúnyos Isabel, akit megszoktunk és szerettünk.

– A keserű egyedüllét hangja egészen mar belülről! – Isabel összerezzent, amikor betoltam a „járművemet" abba a tárolóba, amellett állt és komolytalan hangon beszóltam neki. Persze, hogy senki ne vádolja meg azzal, hogy ijedős lenne, kihúzta magát, mintha meg sem leptem volna, és egy ravasz mosollyal nézett fel rám.

– És megszólalt Sam „mert én mindent tudok, hallgass rám" Gellinger – Is ugyanolyan hangnemben válaszolt, mint amilyennel én is megszólítottam, majd egy sikkantással megöleltük egymást.

A nyár nagy részében apró csapatunk mindig szétszóródik, hiszen mindenki nyaralni megy. De páran mindig maradunk egyszerre a városban, sosem vagyunk egyedül. Viszont Isabel és én valahogy mindig kikerültük egymást, két hónap alatt egyszer sem sikerült összefutnunk, így majd megőrültem, hogy végre újra láthatom őt.

– Nélkülem kezditek el az újraegyesülést? Ez fájt – a jól ismert hangra elengedtük egymást Is-zel és felnéztünk Wendy Cunninbergre. Egy kendő volt a vállára terítve, amiről mi jól tudtuk, hogy a hidzsábja alapja, amit Wendy vagy a fejére tekert reggel vagy nem. Minden attól függött, hogy milyen hangulatban kelt fel aznap. A családja lazábban követte a muszlim hagyományokat. Ha nem ismerték az emberek, semmi sem árulhatta el a kinézetéről azt, hogy muszlim. Barna bőre egy fokkal sötétebbnek tűnt, valószínűleg a spanyolországi nyaralásnak hála. A derékig erő, sötétbarna haját az iskola első napja előtt tisztelegve, kiengedve viselte. Mélybarna szeme csakis egy embert keresett a tömegben és ennek a gondolatnak a hatására ösztönösen forgatni kezdtem a szememet. De, hogy őszinte legyek, én is a tömeget pásztáztam, de azt sem tudtam igazán, hogy kit keresek.

Mindketten nyitottuk a szájunkat Isabellel, hogy rávágjuk valami csípőst Wen előző megjegyzésére. De... Heves vitatkozás hangja ért el hozzánk, ami egyre közeledett, így mindannyian Wendy háta mögé néztünk.

Ez csak egy dolgot jelenthetett. Megérkeztek az Amnell ikrek.

Faye és Aaron Amnell kétpetéjű ikrek voltak, világosbarna hajjal és kékes szemmel. Tüzes egy kombó volt a kinézetük, tüzes és heves pillantásuk mindkettőjük életében fontos szerepet töltött be, hiszen gyakran használták, hogy megfélemlítsék az emberek.

Aaron a hokicsapat nagyra becsült kapitánya volt, míg Faye akkor hagyta abba a sportot, amikor már nem maradt több lány a csapatban rajta kívül. Ez körülbelül két éve következett be.

– Nem hiszem el, hogy ennyire önző vagy! – ordította Faye Aaron felé, akinek az ujjai már rákulcsolódtak a kezében tartott hokiütőre, mint aki arra készül, hogy lekever egyet a húgának. Bevallom, amikor meghallottam, hogy Faye kiabál, ösztönösen összehúztam magam és terveztem hátralépni egy jó nagy lépést. Tudtam kezelni Faye-t, a sok év alatt megtanultam, de attól még ugyanolyan zsigeri reakciót váltott ki belőlem, főleg egy nyugodt nyár urán.

Egyébként is... már elégszer láttunk az ikrek verekedését ahhoz, hogy tudjuk, nem szerencsés közéjük állni, mert a hadirokkantság garantált. Utoljára hetedikes koromban álltam közéjük, és végül én pottyantam a fenekemre.

Szó szerint.

A fenekem pedig a következő két hétben lila színben pompázott és évekig hallgathattam Aaron-tól.

– Én vagyok az önző? Csak azért, mert megbeszéltem anyával a tudtodon kívül? – azért Aaront sem kellett félteni, simán visszakiabált a húgának. Ez a kis összezördülés mindennapos volt, szinte ugyanolyan hagyománnyá vált, mint a karácsony. De nem átlagos dolgokon veszekedtek. Ezúttal nem.

Faye nagy hévvel, trappolva otthagyta a bátyját, csapkodva, látszott rajta, hogy rázza a düh és az idegesség, a nyakán és a homlokán kidagadtak az erek. A háta mögött elkaptam Aaron pillantását, aki gyorsan odaintett nekünk, mintha attól félne, hogy Faye amiatt is kiakadna jelen állapotában, ha köszönne nekünk, majd odaballagott a hokisokhoz.

Faye haját a nyár során kiszívta a nap és igazán szőkének látszott, fehér bőre lebarnult, annak köszönhetően, hogy egy egész hetet kint töltött a kertben, azon az egy héten, amikor ezerrel tűzött a nap. Hogy ezt honnan tudom? Mert csak én voltam a városban az eseménykor, és engem is kiráncigált magával. Emiatt mindkettőnknek elsőfokú égési sérülései lettek, hólyagosra égtünk, aloe verával kentük magunkat a következő héten, Aaron meg a haverjai meg röhögtek rajtunk, ahogyan fetrengünk a kanapén.

– Mi történt? – kérdezte Isabel viszonylag higgadtan, magára vállalva a kegyetlen szerepet, hogy megszólítsa az érkezőt, amikor az Amnell lány lecsapta a betonra a hátizsákját.

– Ez a szemétláda lebeszélte a szüleinkkel, hogy a szülinapunkkor a fél sulit meghívja hozzánk! – fintorgott Faye és nagyon úgy tűnt, hogy tudna még kiabálni Aaronnal.

– Egy házibuli? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Wendy. Na, ezzel változott meg az életünk, egyszer s mindenkorra. Tényleg, komolyan mondom, ez az egy kérdés.

Se a város, sem az iskolánk tagjai nem voltak nagy bulizósok. A partik maximum akkor történtek, amikor megnyertünk egy hokimeccset, de azokon legtöbbször a szüleink is részt vettek. Így egy házibuli olyan ritka volt Lavenslee-ben, mint a fehér holló. Vagy Minnesotát nézve, bármilyen madár.

Ezért is volt olyan különleges Lavenslee. Hiszen Amerikában éltünk, a huszonegyedik században és alig voltak házibulijaink. Egészen elkeserítők lehettünk az ország többi része számára.

– Milyen buli? – csapatunk ötödik és hatodik tagja, Marty és Dee is megérkeztek.

Dee szinte teljesen ugyanolyan külsejű volt, mint Wendy, sőt szinte ugyanannyira le is voltak sülve mind a ketten. Az egyetlen különbség csupán annyi, hogy míg Wen magas volt, nádszálvékony és kismellű, addig Dee sokkal alacsonyabb volt, és ott domborodott, ahol kellett.

Marty külsője... talán a legfurcsább mindannyiunk közül – ő azt mondja, hogy legegyedibb, mi meg erre rábólintunk Az eredeti hajszínét már szerintem ő sem tudja meghatározni, jelenleg, valamilyen barnás-vöröses (inkább vöröses) haja volt, de már volt az évek során volt szőke, sőt egy nyáron majdnem kék is. Szerencsére arról sikerült lebeszélnünk. A barna szemét a szemüvegje még nagyobbá tette. Alacsony volt és színes cicanadrágot hordott.

– Úgy látszik, hogy Amnell-éknál össznépi szülinapi buli lesz – válaszoltam a kérdésükre, mire Faye egy gyilkos pillantást vetett rám. Nem is törődtem vele, tudtam, hogy úgyis a bátyjára dühös.

– Aaron megint beleköpött a levesedbe – fordította le a maga stílusára Dee, mire mindannyian kuncogni kezdtünk.

– Húzzunk be, légy szíves! – tette fel a két kezét Faye maga elé, hogy lenyugtassa magát, aztán felkapta a táskáját a betonról és beviharzott az ajtón, mindenkit elkergetve maga elől.

Szerintem Lavenslee-ben mindenki tudta, hogy mikor kell kitérni Faye Amnell elől. Mindenki tudta, hogy mit kell figyelni rajta, az ember saját biztonsága érdekében.

_________________

Az első órám világtörténelem volt, Wendy-vel és Faye-jel. Addig a többiek fizikán – Marty és Dee -, valamint matekon – Izabel – kuksoltak. A történelem teremben ugyanolyan büdös füstszag terjengett, mint ahogyan júniusban otthagytuk. Mr. Bernard tavaly egy kész ülésrenddel állított be, és a lelkünkre kötötte, hogy ez így is marad, amíg leérettségizünk, vagy iratkozhatunk át másik órára.

Hogy őszinte legyek, nem törtem magam annyira, hogy kedves legyek a padtársammal.

– Hello, Sam – Grey Blacktorn pedig csak azért is rám köszönt. Grey az úgynevezett „aranyhármas" elnevezésű trió tagja volt a hokicsapatban, Aaron és egy másik srác, Alden Reynolds mellett. Tehát, egyáltalán nem az a súlycsoport, aki nekem köszöngetne.

– Szia, Grey – köszöntem vissza kényszeredett mosollyal, de nem vette észre az enyhén gúnyos hangnememet. Talán nem is érdekelte.

Grey-nek sötétbarna, tökéletesen beállított, zselézett haja volt, kreol bőre és sötétbarna szempárja. Mindenki azt mondta, hogy büszkének kellene lennem arra, hogy köszön nekem. De én nem tekintettem magam se szerencsésnek, se semmi másnak.

Kiskorunk óta egymás mellett éltünk, a szüleink jó barátok voltak, így mi is viszonylag jóban voltunk, elég sokáig. Aztán Grey az évfolyam macsója lett, akin elkezdett csüngeni Celeste Park.

Akkor is, amikor odasétáltam a padunkhoz. Celeste odapakolta a cuccát az én helyemre – a táskáját, amibe összesen egy apró kis öleb férhetett bele és a telefonját, mintegy közszemlére téve, hogy bárki belenézhet a mobiljába, őt nem zavarja – , és nem is törődött vele, hogy megérkeztem, semmibe sem vett. Hogy őszinte legyek, nem is bántam. Celeste rengeteg pletykát terjesztett el rólam az évek során, a barátnőjével, Aliciával, amik nagy részét sehogy sem tudtam kimagyarázni. Celeste felsőbbrendűnek érezte magát nálunk, többieknél. Hosszú, fekete haja volt, világos bőre és a fogszabályzónak hála, tökéletes mosolya. És még volt két tulajdonsága, amiért a fiúk szerethették. Bögyös csaj volt, hatalmas hátsófertállyal. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy felfigyeljenek rá. Az, hogy egy fényes, fehér Audival furikázott a városban, és hogy az alapítócsaládok gyermeke volt, csak rátett egy lapáttal.

Mintegy jelzésképpen, a szék háttámlájára kanyarítottam a táskámat, a pulcsimmal együtt, hogy ezzel jelezzem, nem szándékozok elmenni.

A nem túl kedves tekintetemet Aaron Amnell kapta el, aki két sorral mögöttem beszélgetett a barátaival. Gondolom Celeste „idomait" tárgyalták ki, amire onnan tökéletes rálátásuk volt.

– Szia, Sammy – köszönt nekem egy meleg és szeretetteljes mosoly kíséretében.

– Még mindig utálom, ha így hívsz, kösz, hogy kérdezted – biccentettem egyet, miközben odaléptem mellé, de tudtam, hogy felesleges tépnem a szám. Aaron Amnell-ról beszéltünk, imádott szekálni engem.

– Fae panaszkodott neked? – vonta fel a szemöldökét, de mivel a becenevén hívta a húgát, így az a kis düh is eltűnt a hangjából.

– Egy kicsit – biccentettem még egyet. De Aaron ismerte a húgát, tudta, hogy nem csak egy kicsit panaszkodott, inkább dühöngött.

– Tényleg, Aaron, igaz, hogy bulit tartasz 20-án? – kiáltott oda hozzánk Celeste Parker, aki ugrott a buli és a balhé szóra, egy mérföldes körzeten belül, így valószínűleg miközben Grey-t tapizta a terem kellős közepén, rajtunk tartotta az egyik fülét.

Egy lépéssel arrébb álltam, hogy Aaron el tudjon nézni mellettem a lány irányába és be kell vallanom, egy kicsit kíváncsi voltam a beszélgetés többi részére, ezért ott maradtam. Elkaptam a terem másik felében álló Wendy tekintetét, aki kérdőn felvonta a szemöldökét, hogy mi van. Tökéletesen béna mutogató és tátogó voltam, szóval meg sem próbálkoztam vele, inkább csak legyeztem egyet a nyakam előtt, jelezve, hogy majd később elmondom.

– Ja – válaszolt Aaron tömören, a saját stílusában. A fiúból csak harapófogóval lehetett kihúzni a dolgokat, még nekem is pedig én gyerekkorunk óta ismerem.

– És anyukád belement? – vonta fel a szemöldökét Alden Reynolds, aki mellettünk állt. A szemem sarkából láttam, hogy Wendy szinte rögtön felkapta a fejét, amikor meghallotta Alden hangját. Megforgattam a szememet.

– Aha, belement – morgott fel Faye, elég hangosan és hirtelen, hogy a fél társaság a lányra nézzen. Elég sokszor fordult elő, hogy Faye-t és Aaron-t egyáltalán nem kötötték össze egymással, valaki pedig alapból egy emberként gondolt rájuk. Egyik sem volt a legjobb megoldás. Külön emberek voltak, de húzták magukkal egymást, akármennyire is tagadták.

– Mindenki foglaljon helyet! – Mr. Bernard becsapta maga után az ajtót, mire én léptem egyet hátra, és a táskámat ledobva a földre, leültem a helyemre. Celeste lemászott Grey-ről, lekapta a padomról a táskáját és a telefonját, olyan hevességgel, mintha valami halálos betegséget terjesztettem volna a cuccára két egész másodperc alatt. A nyakamat nyújtogatva próbáltam elcsípni a barátnőim tekintetét, de nem igazán sikerült.

– Ms. Gellinger – emelte fel a hangját Mr. Bernard, mire visszakaptam a táblára a fejemet. – Tudom én, hogy ez az első óra, de lesz elég idejük beszélni Ms. Cunninberggel a szünetben.

– Igen, Mr. Bernard – bólintottam egyet gyorsan, egy pillanatra megrémülve, jelezve, hogy megértettem, majd összébb húztam magam.

Keserves negyvenöt perc állt előttem, mert nem mondhattam el a mondandómat.

Kicsengetés után szinte száguldottam a szekrényem felé.

– Sam! – valaki utánam kiáltott. Pontosan tudtam, hogy ki az, már elégszer hallottam a hangját az évek során. Így fogcsikorgatva fordultam Grey Blacktorn felé.

– Szia – köszöntem hadarva, mégis olyan lassan, hogy egy évnek tűnt. Éreztem Celeste gyilkos pillantását, ami engem méregetett. Gyors kinyírás vagy kínzás? – tehette fel magában a kérdést. Már az megkapta ezt a bánásmódot tőle, aki már csak ránéz Grey-re. De én nemcsak ránéztem Grey-re, hanem alig egy óra alatt köszöntünk is egymásnak, sőt Grey önszántából kiáltott utánam, és akart velem beszélni.

Nekem pedig ez nagyon nem tetszett. És rohadtul paráztam Celeste haragjától.

– Kölcsön tudnád adni a füzetedet? – bökte ki, és egy kölyökkutya pillantást vetett rám, ami a hírek szerint sok lányt csalogatott már a bűvkörébe és az ágyába.

– De ez még csak az első óra volt – haboztam, és próbáltam nem odafigyelni Celeste-re, sem Aaron-ra, aki Celeste mellett dőlt neki a szekrényének, és szintén engem sasolt. Mindkettőjük pillantását éreztem a hátamban, szinte kiégették a felsőmet. Így gyorsan kiráncigáltam a füzetemet a táskámból, és átnyújtottam Grey-nek, szinte hozzá is dobva a spirálfüzetet.

– Átvihetem este, ha gondolod – ajánlotta fel, viszonylag hangosan, mivel én már hátráltam a saját terültem felé és hátra sem néztem rá többet. A barátnőimhez osontam, akik már várták a beszámolómat, amit ezzel a mondattal indítottam:

– Kezdhetitek tervezni a temetésemet.

__________________

Angol irodalom. A terem teli volt Charles Dickens és Jane Austen plakátokkal és idézetekkel, ezért szerettem bele annak idején a teremben. De aznap, ott kezdődött életem megcsúfítása. Odahajoltam Isabelhez, aki a mellettem lévő padban ült, hogy mondjak neki valamit, amikor Celeste Park „véletlenül" nekiütközött az asztalomnak – és nekem is, szinte kisodorva engem a székemből –, ezzel lelökve a cuccaimat. A telefonommal együtt persze, ami képernyővel lefelé ért talajt, sőt még ráborult a poros A nagy Gatsby kiadványom is, ami a nyári kötelezőnk volt. Felnéztem Celeste-re, aki „angyali" és bűntudattal teli szemekkel bámult a szemembe és elégedetten nézte, ahogyan felkapkodom a dolgaimat.

– Ó, nagyon sajnálom! – szólt egy kicsit sem bűnbánóan, szinte elégedetten is, majd hátravonult a helyére. Legszívesebben meghúztam volna a fekete sörényét, ameddig őszintén bocsánatot nem kér.

– A megsemmisítés első fázisa elkezdődött – suttogta oda nekem Isabel, amitől még nyomorultabbul éreztem magam.

– Kérlek, ne mondj semmit! – emeltem az ég felé a tekintetemet és fújtattam egyet. Még el sem kezdődött a tanév, de már elegem volt a suliból.

Ekkor viszont az ajtó becsapódott, mindannyiunk odakaptuk a fejünket, így láthattunk, hogy a tanárnőnk, Mrs. Webner egy velünk egykorú, ismeretlen fiú oldalán sétál be a terembe. Szőke volt, igazi szőke, amit nem gyakran lát az ember Minnesotában – az Amnell ikrek kivételével, akik az évszázad csodájának volt megbélyegezve azzal is, hogy ikrek voltak, azzal meg főleg, hogy igazi szőkék. A fiúk szerettek azzal poénkodni, hogy ahogyan Skandináviában és Oroszországban, Minnesotában is több szőkének kéne lennie, „nyilván" mivel itt is hasonlóan hideg van és a fiúk – Aaron és a haverjai – azzal indokolták a szőke hajat, hogy a hideg lefagyasztotta.

Mindenesetre, az új srác kissé félénkén, de izgalommal telve futtatta végig a szemét az osztályon, majd megállt Isabelnél. A barátnőm nyelt egyet, én pedig ámuldozva néztem a pillanotot. Sosem láttam, hogy Issy-nek tetszett volna valaki pedig abban a percben pontosan az történt a szemem előtt.

– Srácok, Ő Kyle Martin. Phoenix-ből jött és... szinte rögtön csatlakozott a Lavens-i jegesmedvék hokicsapatához – Mrs. Webner izgatottan mutatta be a fiút, már csak annyi hiányzott, hogy tapsikolni kezdjen, mint egy kisgyerek. A tanárnő persze azt az információt emelte ki, ami neki volt fontos, tehát azt, hogy az új fiú, Kyle a hokicsapat tagja lesz. Ez nem is volt nagy meglepetés, hiszen a férje és ő igazi hokidrukkerek voltak, tekintve, hogy Mr. Webner volt a hokicsapat edzője is.

A tanárnő tekintete körbejárt a termen, valamit, valakit nagyon keresett egy feladatra, amit valószínűleg senki nem akart önszántából elvállalni.

– Kyle, Sam és Isabel majd körbevezetnek – vigyorodott el Mrs. Webner, majd elégedetten rám majd a barátnőmre mutatott az ujjával.

Kyle csak bólintott egyet, majd hátraballagott az utolsó szabad helyre, ami az „elit" sorai között volt.

Épelméjű ember nem telepedett le oda, mármint aki nem oda tartozott, vagy nem hívták meg. Ott ült például Celeste, de Aaron is, Alden-nel együtt. Az első padokból szinte féltő sziszegés hallatszott, amikor az új fiú helyet foglalt, majd mindenki elszörnyedve nézte végig, ahogyan Celeste végigmérte, és tipikus, „új husi" arccal fordult az arizonai srác felé, majd csábosan megrebegtette a 3D-s szempilláit.

Talán Kyle még nem érezte, de akinek volt egy kis esze tudta, hogy ennyi volt, minden elveszett.

Isabel pedig csalódottan fordult hátra, konstatálva, hogy Celeste, akit nem érdekelt vagy éppen bátorított az, hogy konkrétan Grey-jel kavart, belemélyesztette a műkörmeit Kyle lebarnult karjaiba.

Kicsengetés után, Isabellel hátraszenvedtük magunkat az elit soraihoz, miután megvártuk, hogy mindenki eltávozzon onnan. Aaron vetett rám egy félig sajnálkozó, de egészében szemtelen pillantást, mikor elhaladt mellettünk, én meg rányújtottam a nyelvem.

Mrs. Webner kívánságát akartuk teljesíteni, bemutatkozni az új gyereknek, hogy aztán mielőbb haladhassunk mind a dolgunkra.

– Sam Gellinger vagyok – mutatkoztam be először én, mivel úgy látszott, hogy barátnőmre rájött az agymenés és nem bírt megszólalni. Bátorítóan Kyle-ra mosolyogtam, már amennyire tudtam, hiszen láttam a jövőjét lelki szemeim előtt.

– Én meg Isabel Wang – vágta rá Issy, miután észrevétlenül az oldalába böktem. Atyavilág, Isabel-nek tényleg tetszik valaki! Ha ezt a többiek megtudják!

Mikor kisétáltunk a folyosóra, hogy megmutassuk Kyle-nak a szekrényét, Celeste elég feltűnően kezdett kacsingatni felé.

– Az a csaj egész órán bámult – jelentette ki Kyle, kissé idegesen és zaklatottan, talán még egy kicsit félve is, mire én beleröhögtem a tenyerembe.

– Üdvözöllek Lavenslee-ben – csaptam le a bennfentes poént, nevetve. Isabel is felkuncogott. Nem élhettél úgy fiúként Lavenslee-ben, hogy Celeste Park ne hajtott volna rád valamikor az életben. Amolyan beavatási ceremónia volt ez. Minden fiú életében eljött az az év, amikor Celeste után csorgatták a nyálukat. Ezt a fiúk úgy nevezték, hogy ekkor válnak „férfivé". Emlékszem, amikor Aaron és Alden ezt kijelentették nekünk (ők csakugyan keresztülmentek ezen kilencedikben), Faye-jal egymásnak dőlve röhögtünk percekig, olyannyira, hogy a könnyünk is kifolyt. A legtöbben hamar kinőnek belőle. A szerencsések addig nem jönnek rá, hogy az Ördöggel akarnak ágyba bújni, ameddig meg nem égetik magukat. Aaron megtette. Remélhetőleg tanult belőle. – Az Celeste Park, az alapítócsaládok egyik sarja.

– És ez... jó dolog? – vonta fel a szemöldökét az új fiú, mit sem sejtve. Akárcsak délen, a Konföderációs államokban, Minnesotában is jelentett valamit, hogy kinek a családja alapította a várost. Sokat elmondott a vagyonról, a befolyásról és a hatalomról. A Park család, vagy akár az Amnell-ek akkor alapították Lavenslee-t, amikor még mit sem sejtettek a jövőről.

Bár, Lavenslee-nek nem volt semmi extra a jövőjében. Nem volt olajunk, nem voltak különleges erőforrásaink. Csak egy középszerű hokicsapatunk.

– Itt igen – bólintottunk idegenvezető társammal szinkronban. Kyle próbálta ezt feldolgozni, majd újra végignézett a folyosón.

– És az a srác? – biccentett Grey felé, aki bár angol irodalmon nem volt ott, Celeste-et fogdosta a szekrények mellett, miközben Alden-nel beszélgetett. Elég gusztustalan látványt nyújtott.

– Az Grey Blacktorn. Hoki nagyágyú. Az Aranytrió egyik oszlopos tagja, már vagy harmadikos korunk óta – foglalta össze a fontos dolgokat Grey-ről Isabel. Na, Grey Blackthorn talán még érdekesnek is tűnhet ennyiből. Ha csak ennyit tudtam volna, nekem is érdekes lett volna. Hála istennek, én minden tudtam róla, amit kellett, és így már nem is voltam annyira elkápráztatva.

– Ő a csapatkapitány?

– Nem. Ő a csapatkapitány – ráztam meg a fejemet mosolyogva, majd Aaron felé mutattam, aki az előbbi triótól nem messze pakolt be a szekrényébe.

Faye bátyja az előző évben lett főnök, egy hatalmas kampány után, amiben mindannyian segédkeztünk, számomra ismeretlen okokból kifolyólag.

Ahogyan emlékszem, Aaron egyszer, véletlenül jelentette ki azt, hogy kapitány akar lenni. Faye másnapra előállt a tervvel, a testvére tudta nélkül és a reggeli futásukat megszakítva, becsengettek hozzám, hogy segítsek. Aznap, amikor Aaron belépett a suliba, mi Faye-jel már különböző kitűzőket osztottuk szét, mintha legalábbis diákelnöknek akartuk volna Aaron-t. A hokicsapatkapitány legalább ennyire volt fontos az egész iskolának.

Örökre emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor Aaron utána megölelte a húgát és a válla fölött rám nézett.

__________________

– Az új srác dögös – hüledezett ebédidőben Wendy, miközben lehúzta a joghurtja papírját. Kyle röpke pár óra alatt megtalálta a helyét a hokicsapat körében, már mellettük is ült az ebédlőben. Ezzel elérhetetlenné vált Isabel számára.

– Szerintetek Arizonában minden srác így néz ki? – folytatta Wen, de én nem különösebben figyeltem oda rá. Muszáj volt terepszemlét végeznem, hogy ne érjen meglepetésként, ha „valaki" pudingot borít a nyakamba.

– Aaron azt mondta, hogy szinte válogatás nélkül került be a csapatba – szúrta közbe Faye, a saját információját.

– Miért, már beszélsz vele? – kérdezte a lánytól, kissé kötekedve Dee.

A válasz Aaron feje volt, amikor áthajolt Marty és köztem, és kifejezéstelen a húgára nézett.

– Mi van? – vonta fel a szemöldökét Faye, majd egy tipikus pillantást vetett a bátyjára, amitől egy átlagember kiszaladt volna a világból. Vagy talán azon is túl futott volna. Aaron megszokta már és állta a farkasszemet.

– Hazamész edzés előtt? – kérdezte Aaron, miközben egy hasonló arccal jutalmazta a húgát, de szokásosan nyugodtan beszélt.

– Mármint, az edzésed előtt? Ki mondta, hogy egyáltalán el fogok menni? – senkinek sem kellett mondania. Az egyik közös vonásuk a hoki iránti imádat volt, egyetlen meccset vagy edzést sem hagytak ki.

– Ne csináld, mindketten tudjuk, hogy nem bírod ki! – Aaron tovább húzta a húgát, pont addig, hogy ne törjön ki a Faye-vulkán.

– Mi kell, Aaron? – Faye fenyegetően előrehajolt, mire én próbáltam észrevétlenül arrébb csusszanni, hogy ne legyek középpontban, és biztosan ne legyek áldozat, ha esetleg valaminek az eldobására kerül sor. Előfordult már. De Aaron gyengéden a vállamra rakta a kezét, így még mozdulat közben lefagytam, még a villám is majdnem kiesett a kezem közül.

– Hazaviszed a cuccomat? – tette fel végül a kérdését az idősebb Amnell.

– Ja, persze, ezt mikor álmodtad? – forgatta meg a szemét Faye. De mindenki tudta, hogy Faye haza fogja vinni a bátyja cuccát, és még visz is neki váltóruhát. Aaron csak bólintott egyet, látta a húga a szemében az igazi választ, de mivel elég bizonytalan lehetett ebben, lenézett rám, mielőtt eloldalgott mellőlünk. Én csak bólintottam a feltett kérésére, amit én ugyanúgy láttam, mint ő a húga szemében a választ.

– Megyünk az edzésre? – nézett ránk Dee, kissé összezavarodva. Az év első edzésére hagyomány volt elmenni. A mi hagyományunk legalábbis. Az egész kész dzsembori volt, a kötelező sulinyitó ceremónia. De Faye és Aaron átmeneti mosolyszünete miatt ki volt biztos a dolgában? Vagy Faye akaratában?

Szerintem még maga Faye sem.

– Nem tudom, hogy végzek-e addig – ráztam meg a fejemet bárgyún, tovább gyűjtögetve a villámra a húsdarabokat, folytatva az evést.

– Ne már, a kockaklub meddig fog tartani? – nem kockaklub, hanem tudósklub volt, de már nem javítottam ki őket.

– Sam, mindannyian tudjuk, hogy csak azért jársz oda, hogy felszedj valami jó módszert a magolásra. Mármint, még egyet – horkant fel Faye és a szemembe nézett. Nyomban kirázott a hideg, amint jégkék szemei a lelkemig hatoltak. Ezt Faye pontosan tudta, így még villantott rám egy félmosolyt is, jelezve, hogy szánt szándékkal hatott rám a tekintetével.

A francba, Faye Blair Amnell! Hogy tudsz te így nézni? Főleg rám? És mit kéne ennek jelentenie?

– És mert jól nézni ki a felvételin – egészítette ki Marty, tovább sorolva, hogy milyen indokokból is járok én tudósklubba, egyetlen lányként. Erre az égnek emeltem a szemeimet. Az enyhe tudósvágyamat egyik barátnőm sem osztotta. Ki tudja miért.

Ezután tovább csacsogtunk, Faye pedig láthatóan terelte a témát a hokicsapatról. Milyen ironikus! Hiszen Isabel pillantása viszont el sem hagyta a hokisok asztalát egész ebédszünetben.

______________

– Szia, Spence – léptem át a „tudósklub" termét, ahol már Spencer Keller ügyködött valamin. A klub túl erős kifejezés volt, inkább két túlbuzgó kamasz voltunk, akinek világmegváltó tervei voltak. Rajtunk kívül még pár srác volt a klub tagja, akik egyik héten megjelentek, a másikon nem, kifejezve, hogy ők túl zsenik ahhoz, hogy a mi ócska kis klubunkra fecséreljék az idejüket. Így általában Spencerrel kettesben voltunk.

Míg a fiú fizika és kémia nagyágyú volt, én inkább a matek pártján álltam. Az még beleillett a humán beállítottságomba.

– Szia, Sam – emelte fel az egyik kezét Spencer, de nem fordult felém. Ugyanazt a kezdetleges robotot bütykölte, amit júniusban is. Gondolom a tákolmány ugyanúgy állt az asztalon, porosan, ahogyan azt mi a nyár elején otthagytuk.

– Hogy van iTerminator? – vontam fel a szemöldökömet, miközben ledobtam a táskámat az egyik padra, és fel is ültem mellé. A terem egy furcsa, hatszög alakú terem volt és az egyetlen helyiség az épületben, amelynek nem volt ajtaja, így tökéletesen ráláthattuk a suli legzsúfoltabb és legkultikusabb találkozóhelyére. Az ott leledző párocskák nem vettek tudomást a zsenipalántákról, hanem műsort csináltak.

Spencer a háta mögötti táblára mutatott, aminek közepére az általam kitalált projektnév volt felírva, macskakaparással, alatta pedig az egyenletek és rajzok, amiket a tervezéshez csináltunk. Az iTerminator elnevezés talán kissé túlzás volt, főleg egy állami robotikaversenyhez, de mindketten élveztük.

Nem zavartattam magamat és odaballagtam, hogy kijavítsak két számolást Spencer terveiben.

– Bármi pletyka? – kérdeztem Spence-t, miközben törölgettem a táblát, majd visszaültem az egyik asztalra. A fiú rám nézett a kék szemeivel, éjfekete haja alól és szemüveggel. Spencer-t csecsemőkorom óta ismertem, ami nem volt meglepő Lavenslee-ben. Hetedikes korunk óta együtt dolgoztunk, mindig valami képtelen és nyakatekert projekten.

– Mondd meg te! Nem az én legjobb barátom egy Amnell – mondta erre Spence, mire elnevettem magamat. Sokat szokott viccelődni azon, hogy szerinte kettős életet élek, mivel a tudósoknál is munkálkodom, valamint a hokisokkal is barátkozom. Nem javítottam ki, hogy a „hokisokkal barátkozás" véletlen, hiszen a csapatkapitány a legjobb barátnőm bátyja, egy másikkal együtt ülök, egy harmadikba pedig bele van zúgva egy másik barátnőm.

Csak pár bonyolult kapcsolat Lavenslee-ben.

– Láttad az új srácot? – nem bírtam egy helyben megmaradni, így odasétáltam Spencer mellé és eldöntött fejjel szuggeráltam Arnold Schwarzenegger lebutított és robotosított változatát. Vagyis... lényegében... egy nyomi, mini robotot.

– Kyle Martin-t? 10 percig együtt jártunk tornára – Spencer-t és engem is a reménytelen kategóriába soroltak tornaórán, pár különccel karöltve. Balszerencsémre két külön időpontban voltunk.

– Mi történt?

– Gyephokizni kezdtünk. Webner hamar átrakta a hokisok időpontjára. Nem értem, hogy miért nem eredetileg oda rakták be – mint említettem, a hokisok elit közösség voltak, csak születés és képesség alapján lehetett bekerülni. Valamint végtelen önbizalommal. A hokisoknál Webner mindig elintézte, hogy egy tesiórára kerüljenek be, egy időpontba, hogy az órát egyszerűen átalakítsa edzéssé. Faye, bár már nem volt a csapatban, ugyanarra a tesiórára járt, mint a bátyja. Webner még mindig úgy kezelte, mint egy jövőbeni hokicsillagot, pedig a lány már csak szórakozásból szökött jégre állni. – Mentek az évnyitó edzésre? Hagyományfolytatás?

– Tudod, hogy utálom a hokit – forgattam meg a szemeim, felsóhajtva. Lavenslee-ben nem mondott ki ilyet egy épeszű ember. Legalábbis hangosan, nagy társaságban biztosan nem. Minnesotában, miután a gyerek megtanult járni, rögtön jégre rakják, hogy tanuljon meg játszani. Valaki egy hónapig csinálta, valaki egészen az érettségiig. A mi generációnkban összesen két gyerek volt, aki soha, egy percet sem állt a jégen. Spencer és én.

Mai napig nem tudok rendesen korizni.

– De Aaron Amnell-t imádod nézni – nézett fel rám a székéből Spencer, mire meglegyintettem a karommal. Eljátszotta, hogy fáj neki. – Emlékszem, amikor öt vagy hatévesek lehettünk, és te nyál csorgatva figyelted őt a lelátóról.

– Influenzás voltam, az orromból és a számból is gusztustalan dolgok folytak ki! – háborodtam fel rögtön és próbáltam védeni magam.

– Persze... Sammy – vágta rá Spencer, miközben felemelkedve a székéről, beledobott egy újabb papírgalacsint a kukába. Egyedül Aaron szólított Sammy-nak, és azt sem bírtam. Spencer meg ezt pontosan jól tudta.

– Atyavilág! – a fiú fojtott hangon felocsúdott, mire rákaptam a fejem. Az ajtót, vagyis annak a helyét szuggerálta. Követtem a pillantását. Celeste és Grey nyalakodtak szemben, ki más? Undorodva visszafordultam a füzetem felé és zavartan firkálgatni kezdtem.

– Smárolnak? – kérdeztem, mert tudtam, hogy Spence nem bírja ki, hogy ne bámulja őket.

– Nem, még nem. Basszus, Celeste észrevett! – Spencer elkapta a fejét és ugyanolyan zavartan, mint én, piszkálgatni kezdte a masináját.

– Ne aggódj, nem zavarja, ha nézik! – vágtam rá, kissé meggondolatlanul. Utána rögtön elszégyelltem magam. A vállam fölött óvatosan ránéztem a párocskára. Celeste a falhoz szorította Grey-t, a fiú arcán, mintha... kényelmetlenség látszott volna. Zavarban volt. Aztán találkozott a tekintetünk. Összeszorult a gyomrom, visszanéztem Spencer-re és próbáltam az agyam hátsó felébe száműzni a mögöttünk történő liliomtiprást. Ha egyáltalán Celeste-nek volt még olyan lilioma, amit le lehetett tiporni.

– Celeste ki fog nyírni, komolyan mondom – sóhajtottam fel, szinte félve és inkább az egyenletekre fordítottam a figyelmemet. Reméltem, hogy Grey nem árulja el neki, hogy láttam őket, mert akkor komoly mészárlásra számíthatok másnap. Aminek persze én leszek az áldozata, ki más?!.

– Az a csaj mindenkit meg akar ölni. Még a legjobb barátnőjét is – Alicia, Celeste legjobb barátnője volt, talán az egyetlen, aki képes volt elviselni a flegmaságát. Azért, mert Ő is pontosan ugyanolyan volt. Mondanom sem kell, hogy abban viszont mindketten egyetértettek, hogy engem utálni kell és kínozni, ahogyan csak lehet. Főleg, ha merészelek szóba állni Grey-jel.

– Hol van Jason meg a többiek? – kérdeztem Spencer-t, kétségbeesetten keresve valami más témát. Mint egyetlen lány, aki nem szégyellte, hogy belépett a klubba, a zsenisrácokat eléggé jól ismertem.

– Valami NASA izén vannak – Spence viszont még a zsenik között is különc volt. Imádott kosárra dobálni, rengeteget jártam a házuknál, hogy lássam a mutatványait. Akkor lehetett észrevenni a rosszkedvét, ha nem tudott megoldani egy problémát. Vagy ha nem tudta csont nélkül bedobni a papírgalacsint a kukába.

Megmozgattam az iTerminator „karjait", mire beindult benne a fény. Rögtön hátraugrottam. Ez kimaradt nekem, hogy világítás már van benne, így nem is enyhén ijedtem meg, hanem baromira.

– Karácsonyfaégőnek már jó lesz – nevettem el magam, amikor túlvoltam a sokkon, és belenéztem a robot vörösen világító szemébe. – Szerinted nem fog életre kelni, hogy kiirtson mindenkit Lavenslee-ben?

- Pont Lavenslee-ben? Nem hiszem. Ez a város a leggonoszabb, legkalandvágyóbb rosszfiúnak sem kéne – rázta meg a fejét vigyorogva Spence. – Ha meg mégis, akkor hívjuk... azokat a színészeket, akik ezekben a robotos filmekben szoktak szerepelni.

Erre én elnevettem magam.

Akármennyire is próbáltam elterelni a figyelmem a következő egy órában Celeste-ről és Grey-ről, nem sikerült. Egyfolytában eszembe jutott Grey tekintete. Aztán rájöttem, hogy idióta vagyok, amiért ezzel törődök, amiért vele törődök, hiszen annyi szart kaptam már ezért az életben.

Annyi szart, hogy úgy féltem Grey-től és a Grey-jel való beszélgetéstől, mint a tűztől. Mindezt Celeste miatt.

_________________

Sebesen hazatekertem, hogy lerakjam a cuccaimat, majd vörösen és kifulladva ültem le a barátnőim mellé a kopott kis padokra, amik a szabadtéri jégpálya lelátóiként szolgáltak. Az őszi edzéseket, amikor még szép, napos idő volt, a szabadban, a kinti, kisebb pályán tartották, csak októberben végén húzódtak be a jégcsarnokba.

Faye hanyatt vágta magát a padon, és lehunyt szemmel élvezte az utolsó napsugarakat. Mellette ott volt a bátyja sporttáskája és hokiütő tartója. Természetesen hazavitte Aaron cuccát és elhozta a váltást. Wendy előre dőlve figyelte a bemelegítést, szemével csak egy ember keresett. Isabel, Dee és Marty az előttük lévő támlára rakta fel a lábát és ők is élvezték a napsütést. Viszont Isabel is keresett egy embert, járt a szeme a jégen lévő fiúkon, mintha ki tudná találni, hogy melyikük Kyle.

– Sziasztok – köszöntem nekik. Morgást kaptam köszönés gyanánt. Egyikőjük sem volt túlságosan friss. Leültem Faye lába mellé – tisztes távolságban, mert képes volt megrúgni, csak úgy szórakozásból –, és némán figyelni kezdtem az edzést.

Max, az állandó kommentátor is beállt a helyére, egy asztalhoz, tőlünk nem messze, ahol össze volt tákolva a cucca és a mikrofonja. Ő maga végzős volt és mivel átlagon aluliak voltak a jegyei, tavaly kidobták a kapus pozícióból. Már előtte is kacsintgatott a mikrofon felé, de azóta túlbuzgó lett, még az edzéseken is lökte a dumát. Leginkább azért, hogy minket szórakoztasson. És hogy valamilyen szerepe azért még legyen a hokicsapatban.

– Az Aranytrió visszatért a Jegesmedvék közé! – kurjantott bele Max, mire mindannyian a kommentátori szoba felé kaptuk a fejünket. – És az állandó szurkolótábor is tiszteletét teszi!

Faye erre felmutatta a középső ujját Max felé.

– Hűha, Faye Amnell cseppet sem változott – Max felsóhajtott, a húga nevét meghallva, pályáról Aaron is felénk nézett. Egy halvány, elégedett mosolyt láttam elsuhanni az arcán, ahogyan végigfutott a szeme rajtunk.

– Köszöntök mindenkit a Lavenslee Jegesmedvék évadnyitó edzésén! Max vagyok, a sportkommentátor – Max úgy kezdte el a „közvetítést", mintha az egyik sportcsatornán lenne.

– A mélyen tisztelt Mr. Webner is rálépett a pályára, hogy szétossza a csapatokat – valóban így történt. Huszan voltak a csapatban, a két kapus alapból külön csapatba kerültek, a tizennyolc mezőnyjátékost pedig Webner kilenc-kilencre bontotta fel. Így mindkét csapatban négy csere volt.

Az elosztás után a legtöbb fiú felvette a sisakját, így még nehezebb volt megkülönböztetni őket.

Figyeltem Isabel-t, aki viszont nem vette észre kémlelő pillantásomat. Gondolom Kyle-t nyomozta fel. Nehéz volt kitalálni, hogy ki kicsoda, csak a hátukon lévő mezszámok és kezdőbetűk tudtak segíteni. Aaron volt a tizenhatos, egy csapatkapitány jelzéssel. Grey az ötös, a Lavenslee-ben nem szokványos, nyári utáni lebarnult bőre miatt volt jól felismerhető. Persze az Aranytriót ketté vették, amelyik csapatban, pedig két Aranytag volt, az egyik cserejátékos volt, hogy ki legyenek egyenlítődve a pártok.

– A jegesmedvék legújabb játékosa az arizonai Kyle Martin, aki ezúttal az egy Aranytagos csapatba került bele, mégpedig Aaron Amnell mellé – na, amint beindultak az események, Faye is felült.

Grey és Alden – aki a 10-es számú volt – stratégiát dolgoztak ki a másik csapatban, míg Aaron jól láthatóan vitatkozott Kyle-lal, hogy kiket ültessenek le. Egyre és egyre hangosabban. És dühösebben.

– Aaron mindjárt le fogja csapni Kyle-t – jelentettem ki, hogy ha a többiek nem a két fiút nézték volna.

– Azt hiszem, van egy kis nézeteltérés az egyik csapatban – felnéztem Max-re, aki ráncolta a szemöldökét a mikrofon fölött. Észrevette, hogy nézem, majd jelzésértékűen Faye-re biccentett. Lassan Grey és Alden is észrevette, hogy gond van, mert ők is a másik csapatot kezdték el bámulni, összezavarodva, hogy mi történhetett. Mivel Kyle és Aaron szája is hevesen mozgott, tudtam, hogy vitatkoznak egymással. Grey és Alden viszont hallott is belőle valamit.

Ez a valami pedig nem lehetett túl jó, mert a következő pillanatban Grey felénk siklott.

– Faye! – kiáltottan fojtottan a barátnőm felé, aki már húzta is le a bakancsát, hogy felvegyen egy jégkorit, ami szerencsére mindig nála volt, tekintve, hogy Aaronnal szerettek baromkodni a jégen edzés után. Be sem kötötte rendesen a korit, úgy ment fel a pályára.

Felálltam a padról és a korláthoz mentem. Faye gyorsabban siklott a jégen, mint bármikor máskor, miután átlendült a palánkon és nem borult el, hogy is tette volna, azóta tud korizni, amióta járni. Odaállt a két fiú közé, még mielőtt az edző tette volna. Még időben, mert Aaron az előző pillanatban elhajította a botját idegességében és acsarogva közelített Kyle fel. Faye mindkét kezét a bátyja vállára tette, néha hátrapillantott Kyle-ra a válla fölött.

– Csak én nem vagyok vele tisztában, hogy mi a fene történt? – kérdezte Dee felvont szemöldökkel, mire hátrapillantottam a barátnőimre, akik még mindig a padon ültek.

– Aaron megint fitogtatja az alfahím képességeit – Isabel felhorkantott. Aaron más ember volt a pályán, mint az életben. De sosem szokott vitázni a hokiban. Sosem kellett Faye-nek szétválasztani őt valakitől. Egyszer-kétszer volt olyan, hogy összezörrent Aldennel vagy Grey-jel, de legjobb barátok volt, természetes volt, hogy nem értettek mindig egyet. De azok csak piti ügyek voltak, és azok sem a pályán. Hogy kié legyen a távirányító valami horrorfilm után, hogy melyiküknél gyűljenek össze videojátékozni.

– A srác csak egy napja van itt – vetettem közbe, de nem néztem rájuk. Csak Aaron-t és Faye-t bámultam. Aaron fújtatott, mint egy dühös bika, Faye ujjai összegyűrték a mezt a bátyja vállán. Grey is odament hozzájuk, megrángatta Aaron kezét, miközben jól láthatóan magyarázott valamit neki. Valamit, amivel meghozhatja a józan eszét.

Aaron viszont kitépte magát a kezükből, és a hozzánk közelebbi kijárat felé siklott. Faye csak bámult utána, majd Grey-re nézett, mire a fiú megvonta a vállát. Faye ezután felém fordult. Messze állt tőlem, a jég szinte legbelsejében, de így is láttam a ritka könyörgést a tekintetében. Nem tudtam, hogy mit tehetnék.

Aaron lelépett a jégről, tőlem csak pár lépésnyire, és a kezében tartott sisakját lendületből a padra hajította. Bizonytalanul megemeltem a lábamat, és elindultam.

– Sam, hagyd! – mondta nekem Marty, aki észrevehette a lépésemet. Nem törődtem vele. Őszintén, fogalmam sincs, hogy miért. De éreztem a sok szurkáló pillantást, amikor csendesen odaálltam Aaron mellé. Nekidőlt a korlátnak, a jégen a csapatok készülődni kezdtek, hogy elkezdhessék a játékot, Aaronnal vagy Aaron nélkül.

Aaron észrevette, hogy ott állok mellette. Rám nézett, mire elmosolyodtam.

– Nem tudsz nekem újat mondani, Sammy – amikor Sammy-nek hívott, kislánynak éreztem magamat, mintha Ő lenne a nagytestvér, akire fel kell néznem. De csak fél év volt köztünk. És nem voltam kislány. Többé nem.

– Honnan tudod? Még azt sem tudod, hogy mit akarok mondani – megforgattam a szememet, de azért mosolyogtam. Aaron az a srác volt, aki meghúzta a copfomat fogócska közben és belepottyantam a sárba. A legjobb barátnőm bátyja. Több évnyi nagyszerű emlékem kötődött hozzá, de sosem láttam még olyannak, mint akkor.

– Miért akartad kinyírni Kyle-t? – kapargatni kezdtem a korlát lepattogzó kék festékét és elfordítottam róla a fejemet, így mindketten a játékba kezdő csapatokat bámultuk. – Gondold át újra, és mondj egy ésszerű indokot! Ne valami macsó hülyeséget, ami lezúzta az egódat!

– Láttam a videókat az edzéseiről, a meccseiről. Jobb játékos bármelyikünknél – tört elő Aaronból hirtelen, de egyszerűen. A hangjában ritkán megjelölő aggodalmat véltem felfedezni. Aaron világéletében nyugodt természet volt, ritkán idegesíti fel magát bármin. Faye-ben volt az összes „hirtelen természet" gén.

– Akkor barátkozz össze vele, hogy ne tudjon kidobni a csapatból, amikor majd megszerzi tőled a kapitányi címet, vagy mit tudom én! Kérd meg, hogy tanítson meg valami arizonai fogásra. Ne a hülye oldalát nézd! – megvontam a vállamat. Aaron elkapta a zavartan kapargató kezemet és köré fonta a sajátját. Furcsa érzés volt. Idegen. Meglepő.

– Mire mennék nélküled, Sammy?

_____________________

– Édes Istenem, az én bátyám annyira idióta – ez Faye finomított verziója volt. Este nyolc óra volt, a gépem előtt ültem, Faye három utcával arrébb ugyanezt csinálta. Ahogyan az órát elnéztem, már vagy negyven perce Aaron-t szidta.

– Még huszonnégy órája sem ismeri azt a srácot, és már elkezd balhézni. Kezd jobban hasonlítani rám, mint ahogyan eddig képzeltem – folytatta Faye. Némán sóhajtottam egyet. Faye annyira belemerült, hogy azt sem vette volna észre, ha kinyomom. De nem voltam hülye, kinyírt volna, ha ki merem nyomni.

– Sam, figyelsz te rám? – pechemre, Faye sem volt hülye, észrevette, hogy nem mondok semmit percek óta, már nem is hümmögtem. Csak bambultam. Vagy gondolkodtam. Nem, a gondolkozáshoz kellett volna valami, amiből kiindulhatok. De az nem volt, szóval meg voltam lőve. Csak firkálgattam a matekfüzetembe, hátha ki tudok találni valamit az iTerminator továbbfejlesztéséhez, de a gondolataim visszatértek Aaron-hoz, ami miatt vagy három egyenletet elrontottam.

– Igen, persze – megráztam magamat, próbáltam tényleg Faye-re figyelni.

– Neked mondott valamit? Láttam, hogy beszélgettetek.

– Nem, semmi konkrétat. Tudod milyen. Ha mondana valakinek bármit is, az nem én lennék – nem tudom, hogy miért füllentettem. Egyáltalán ez annak számít? Végtére is nem mondott nekem semmi konkrétat, ami a szorosan összefüggött volna a vitával. – Megpróbáltad megkérdezni tőle?

- Majd jön Ő, ha akar valamit. Én nem fogok betörni a szobájába, hogy vallassam – szinte láttam magam előtt, hogy Faye megforgatja a szemét. – Úgyis megbeszéltük, hogy a Minnesota Wild ismétlést nézzük kilenckor. Mutatják az NHL meccseket és imádunk röhögni rajtuk!

– Minnesota Wild... az a top hokicsapat az államban, nem? Sosem értettem, hogy miért is nem nekik drukkoltok.

– Mert még csak Stanley kupájuk sincs, Sam! Bénák! – magyarázta Faye, mintha legalábbis én érteném azt, amit mond.

– Velem mindig csak a Bruins meccseket nézetitek meg – próbáltam védeni magam, ahogyan tudtam. A Lavenslee Jegesmedvék hokimeccseit szerettem nézni, azáltal tanultam meg, sok év alatt a jégkorong szabályait is, de a tévében nem igazán szoktam követni a műsort. Faye és Aaron számára viszont az egyetlen olyan program volt, amit ketten szoktak csinálni. Szinte szent és sérthetetlen, amikor elkezdődik az NHL szezon.

Faye meg szokott sértődni, ha Aaron arra az estére szervez valami programot a fiúkkal, vagy a velük tervezni nézni a meccset. Ekkorra Faye mindig kitalálja, hogy aludjak náluk. Szerinte, ha én ott vagyok, Aaron és a fiúk el sem mozdulnak mellőlünk, és nem veszik el a távirányítót sem.

Amikor megy a meccs és ők mind a négyen a tévére cuppannak, én el szoktam kezdeni a telefonomat nyomkodni. Aaron vagy Faye ilyenkor megbök, a másikjuk elkobozza a telefonomat és közel hajolva próbálják megértetni velem, hogy mit látok a képernyőn.

– Fú, alig várom, hogy jövő év után elhúzzon!

– Elhúzzon hova? – kérdeztem vissza meglepődve.

– Egyetemre, Sam – válaszolta Faye, mintha magától értetődő lett volna, hogy tudom, miről beszél. Lavenslee-ben nem volt valami nagy a szórás, hogy gimi után végül melyik egyetemen kötnek ki a fiatalok. Mint sokan mások, mi, Faye-jel is vagy a Duluth-i – ami a hozzánk legközelebbi nagyobb város, körülbelül száz mérföldnyire Lavenslee-től – vagy a University of Minnesota, ami Minneapolisban van, ami innen úgy kétszáz mérföld. A merészek néha Kanadát választják, mert viszonylag amúgyis közel vagyunk a határhoz. – A fiúk most a fejükbe vették, hogy megpróbálják az államon kívüli egyetemeket is. Ahol lehet hokizni.

– Minneapolisban lehet! A Gophers benne van az egyetemi ligában! – tiltakoztam, egy fokkal hangosabban. Ezt tudtam a hokiról. Ezt is csak azért, mert Aaron és a fiúk csak erről beszéltek, felső tagozat óta. Az ikreknek több Golden Gophers meze is van, mert az apjuk is ott játszott egy időben. Faye is ezért maradt elsősorban Minneapolisnál. Ha végül meggondolná magát és újra hokizni akarna.

– Hát, most úgy gondolják, hogy végig fogják járni Chicagót, Bostont... igazából az összes várost, amelyiknek az egyetemének jó a hokicsapata. Talán a határon is átmennek.

– És a szüleitek mit szólnak? – a páni félelem jól hallható volt a hangomon. Tudtam, hogy Faye is hallja. Aaron elmegy, Aaron elmegy, Aaron elmegy.

– Anya természetesen nem örül neki. Apa ezért nem reklámozza hangosan, de baromira örül neki – persze, hogy örül. Ezután hallottam, hogy Faye fészkelődik. – Atya! Úr! Isten!

– Mi van? Mit láttál? – tudtam, hogy Faye ablaka az utca felé nézett. Más miatt nem kiálthatott fel ennyire, csak ha kint látott meg valamit.

– Celeste Park itt van az utcában! – Celeste pedig a város másik felében lakott. – Basszus, becsengetett hozzánk!

– Sam! – annyira megijedtem, amikor kinyílt a szobám ajtaja, hogy majdnem leestem a székemről. Az ajtó felé fordultam a gurulós székemmel. Anya nyitott be hozzám és összeráncolt szemöldökkel nézte, hogy az asztal szélébe kapaszkodtam, hogy ne dőljek el a székemmel. – Valaki téged keres.

– Mégis ki? – ráncoltam a szemöldökömet, majd eszembe jutott és a homlokomra csaptam. – A francba! Faye, le kell tennem! Később visszahívlak!

– Micsoda? Sam, nem hagyhatsz így itt! Nem, nem teheted! Sam! – én viszont már csak félig hallottam, hogy Faye kiabál. És halálfélelmem sem volt. Még.

Miközben felhúztam a pulcsim cipzárját, végignéztem magamon. Cicanadrág volt rajtam meg egy póló, amit eltakart a pulcsim, fél lábon egyensúlyoztam, hogy fel tudjam venni a sportcipőmet.

A kapunk előtt, ahogyan gondoltam, Grey Blacktorn állt. Nyugi, Sam, hiszen Celeste három utcányira van innen! Pont annyi oka van idejönni, mint Faye-ékhez.

Ja, én pont ettől tartottam.

– Szia – köszöntem neki óvatosan és halkan. Hogy őszinte legyek, azt vártam, hogy olyan macsó, egocentrikus, nagymenő szerkóban jelenik meg, amikben suliba szokott járni. Hát, ennél nagyobb nem is tévedhettem volna. Grey-en melegítőnadrág, köpött sportcipő és ugyanolyan elnyúlt, Lavenslee Polar Bears pulcsi volt rajta, mint rajtam. Tuti, hogy ha Celeste ebben meglátja, rögtön átrohan a következő áldozatára és Grey-t örökre békén hagyja.

– Szia – köszönt vissza, ahogyan ő is óvatosan végigmért engem, miközben átnyújtotta a füzetemet.

– Hol a nagymenő-szerkód? – kérdeztem gúnyosan, míg a zsírúj füzetemet a mellkasomhoz szorítottam, hogy Grey ne bámuljon tovább.

– Felváltotta a „Grey, segíts anyádnak" szerkó – szerencsémre vette a humorérzékemet. Hála Istennek. De a visszavágás sem maradhatott el. – És neked hol a Jégkirálynő viseleted?

– A micsodám? – nem értettem. Én, mint Jégkirálynő? Összetéveszt a csajával meg a sleppjével.

– Kérdezz meg mindenkit az évfolyamon, hogy miért nem állnak veled szóba. Ötből két és fél ember azt fogja mondani, hogy Sam Gellinger ijesztő – magyarázta, de én még mindig nem értettem. Ettől lennék én Jégkirálynő? Mert a fél évfolyam azt gondolja, hogy félelmetes vagyok? Ha én vagyok a félelmetes, akkor Faye Amnell micsoda?

– Ennél ostobább dolgot még éltemben nem hallottam – jelentettem ki, és igyekeztem nem felkapni a vizet. – Hogy lennék ijesztő, amikor az egy mérföldet is húsz perc alatt futom le tornán?

– Nem arról van szó. Akik ismernek, azok nem ezt gondolják – rázta meg a fejét Grey, és láttam rajta, hogy azt kívánta, bárcsak ne hozta volna szóba az egészet.

– Például te? – vontam fel a szemöldökömet. Régen volt, hogy utoljára ilyen stílusban, szinte barátian beszélgettünk egymással.

– Ja, mert én láttam, ahogyan nyáron az egész arcodat beborította a vaníliafagyi és hogyan akarsz meghalni egy Nutellás üvegben. Nekem te nem vagy ijesztő. Kivéve, amikor a hadsereggel vagy – Grey biccentett egyet. Nem akartam, hogy eszembe juttassa azt a bizonyos nyarat. Talán akkor töltöttük utoljára együtt a szünidőt. Voltunk vagy kilenc-tíz évesek.

– Milyen hadsereg? – horkantam fel.

– Hát, tudod. Ott van Faye, aki önmagában hátraarcra kényszerítene egy tankot. Isabel meg képes arra, hogy a legegyszerűbb mondatot is kiforgassa – ezeket Grey nem sértő hangnemben mondta. Hanem mosolyogva. Eyébként egészen mulatságosak voltak.

– Regan szerint te olyan vagy, mint egy kommandós vagy mesterlövész. Fegyverrel állsz lesben, de amikor minden újra a rendben, olyan, mintha ott sem lettél volna – remek, Grey-nek muszáj volt szóbahoznia Regan-t. Nem akartam rá gondolni. Ő volt a suliújság főszerkesztője, vagyis a tulajdonképpeni „főnököm". Éjfélre kellett leadnom egy cikket az évnyitó hoki edzésről, hogy megjelenhessen a másnapi első számban. Regan képes volt annyira megijeszteni, hogy órákon át csak azon töprengtem, amiket mondott. És általában, igazak is voltak, amiket mondott. Csak kellemes nem. De Regan kimondta, amit a többiek nem mertek.

– Mikor beszéltél te Regan-nel? – vontam fel a szemöldökömet. El is felejtettem. Regan, amikor még kisebbek voltunk, halálosan bele volt zúgva Grey-be. A lány nem egyszer járt a házuknál, hogy kijelentse, mennyire szereti. A legtöbb ilyen momentumnál én is Grey mellett voltam az ablakban, feltérdeltünk a kanapéra, hogy kilássunk az utcára és nem egyszer néztünk az ajtóra, hogy Mrs. Blacktorn rajta ne kapjon minket.

Mrs. Blacktorn-ra voltam rábízva, amikor a szüleim dolgoztak és nem akartak egyedül hagyni a házban. Ilyenkor már tizenkét évesek lehettünk, simán ellettem volna otthon is, de Anya ragaszkodott hozzá, én pedig toporzékolni tudtam volna. Ekkor már nem voltunk jóban Grey-jel, néha-néha szóltunk csak egymáshoz a suliban, ott is csak akkor, ha nagyon muszáj volt.

Vicces, hogy miközben a tizenkét éves Regan egy szakadt papírról olvasta fel a beszédét, mi újra kezdtünk barátok lenni. Aztán addig könyörögtem a szüleimnek, hogy egyedül is otthon tudtam maradni.

Ekkor terjedt az első pletyka rólam. És arról, hogy Sam Gellinger szerelmes Grey Blacktornba. Természetesen, ez nem volt igaz. De mindenki ezt gondolta. A tizenkét éveseknek elég élénk volt a fantáziájuk, könnyen beleláttak sületlenségeket az egyszerű dolgokba. Abba, hogy kimentünk megnézni a hoki edzéseket. Abba, hogy suli után átmentem Grey-ékhez. Abba, hogy beszélgettünk. Abba, hogy én rámosolyogtam, mert mondott valami vicceset.

A pletyka elcsendesedett két hét után, de senki sem felejtette el, amikor történt valami érdekes köztünk, újra előhozakodtak vele. Én ilyenkor meg sem szólaltam. Nem válaszoltam a kérdéseikre, nem figyeltem a beszólogatásukra.

– Egy matekra járunk – válaszolt Grey az előző kérdésemre, ami kiragadott az emlékeimből.

– Francba, ki kéne találnom, hogy mit írok a cikkembe! – szitkozódtam, amikor újra eszembe jutott az üres lap a szövegszerkesztőben. Nem bírtam magamban tartani.

– Miről kell szólnia? – meglepődtem, hogy egyáltalán érdeklődött.

– Az első hoki edzésről – egy kifejező tekintetet vetettem rá. Rögtön leesett neki, hogy miért szitkozódtam az előbb és hogy miért olyan nehéz megírnom a beszámolót.

– Ugye tudod, hogy ami Aaron meg...

– Tudom – vágtam rá, mert tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Visszavettem a hangom élességéből, amikor újra megszólaltam. – Beszéltél vele?

- Nem. De neked mondott valamit? Láttam, hogy beszéltél vele – mintha aggódott volna érte. Érthető is volt, hiszen a legjobb barátja. De még Ő sem tudta volna megállítani Aaron-t, hog simán letámadja Kyle-t.

– Mintha Faye-t hallanám! Nem vagyok olyan kapcsolatban Aaron-nal, hogy mindent elmondjon nekem! Te vagy vele olyan kapcsolatban! – megforgattam a szemeimet. Nem hittem el, hogy mindenki azt hiszi, egyik pillanatról a másikra összenőttem Aaron Amnell-lel.

– De te is tudod, hogy milyen. Évekig képes forrni a saját levében. Hacsak nem húzod ki belőle keresztkérdésekkel, hogy mi a fene baja van – Grey körülbelül azóta ismerte Aaron-t, amióta engem. Tudta, hogy hogyan kell bánni vele.

– És sikerülni szokott? – vetettem rá egy pillantást, és amikor a szemembe nézett, megláttam a választ. Néha igen, néha nem. Ha neki ilyen esélyei voltak, nekem, hogy lett volna esélyem? És egyáltalán miért gondolta két ember is, hogy van?

– Kerüld ki a cikkben Aaron-t, bármi másról halandzsázz. Kyle-ról, mondjuk – vetette fel az ötletet Grey. – Úgyis Mrs. Winsham legújabb allűrjei lesznek a címlapon.

Mrs. Winsham az igazgatónő volt. Elég nyilvánvalóan kivételezett a sportolókkal és minden évben egy csomó új szabályt hozott, amivel meg tudta keseríteni az életünket. Spencer és a fiúk a tudósklubból mindig találtak valami kiskaput, ami pár óra alatt fel is került az iskola Twitter oldalára. És minden évben próbált átcsábítani költöző, jól hokizó diákokat Lavenslee-be. De még az őrültek sem akartak Minnesotába jönni, nemhogy a sportolók.

Grey-nek végül igaza lett. Tényleg Mrs. Winsham allűrjei voltak a címlapon két nappal később. Én pedig a cikkemben csupa baromságról magyaráztam össze-vissza.

A cikk, ami viszont bekerült az újságba... nem az volt, amit én írtam. Hanem egy lejárató, Aaron-ellenes és ellene fellázító írás... az én nevem alatt. 

______________________

F O L Y T A T Á S A
K Ö V E T K E Z I K