someone holds me
safe and warm

horses prance through
a silver storm

figures dancing gracefully
across my memory.

★゜・。。・゜゜・。。・゜☆゜・。。・゜゜・。。・゜★

sosztakovicsra keringőztünk a teremben, amikor jeremy válla fölött, elkaptam theodore nott pillantását, aki éppen daphne greengrass-t pörgette körbe.

ez az egész azért történt mert... alig tíz percet késett a találkozónkról.

━━━━━━━━━━━━━━━━━━

– Ó, a gombaszedő Hollóháti Heléna szent nevére! – morogtam fel hangosan, amikor már legalább az ötödik ember csapódott neki a vállamnak, a talárom ujja pedig már kínosan tocsogott az avokádókrémben.

Gyűlöltem az utolsók között lemenni reggelizni. A tömeg annyira türelmetlen lett mindig addigra a Nagyteremben, hogy bárkit elsodortak volna, aki az útjukba kerül.

Például a sorok közé kilógó vállamat.

Már ki sem mertem nyúlni az említett avokádókrémért. A nyelvemet kidugva próbáltam koncentrálni, hogy elérjem a közelebb lévő tálkában elhelyezett fügéket.

Amiknek decemberben egyáltalán nem volt szezonja.

De ez a Roxfort svédasztalának mit sem számított.

A későn kelésem dühét pedig a gyümölcsön próbáltam levezetni. Két kézzel ragadtam meg és próbáltam szétszedni, belül pedig egyre jobban kezdtem izgulni, amiért megint el fogok késni Átváltoztatástanról, és még a rohadt füge is ellenem volt.

– Valaki morcin ébredt? – kiejtettem a kezeim közül mind a vajazó késem, mind a fügém, amikor valaki hirtelen lehuppant mellém. Arrébb löktem egy hosszú, göndörödő hajtincset a szemem elől, hogy lássam, ki is az, aki még idegesít is a reggelim mellett.

Theodore Nott volt az, és ez cseppet sem lepett meg.

– Merlin szakállára! Theo! – motyogtam dühösen, a szememet forgatva. Gyűlöltem, amikor a semmiből mellettem termett és halálra rémített. – Ha megint kések, McGalagony büntetőmunkára fog és nincs kedvem ismét leveleket címezni! – próbáltam magyarázni Theo-nak, miközben felpattantam és megkíséreltem felkapni a vállamra a táskámat, benne a befejezett, hosszú tekercs Átváltoztatástan esszémmel, aminek makulátlanul kellett megérkeznie McGalagony professzor termébe. Természetesen... ez gyenge reménykedés volt.

A talárom egyik ujja lecsúszott a könyökömig, a táskám pántja belegabalyodott a denevérszerű ujjba és ahogyan átléptem volna a padon, hogy elkezdhessek rohanni... Lépés helyett inkább átestem a padon, amin addig ültem, a táskám pedig kiesett a kezemből.

A haladó szintű, három hüvelyk hosszúságú esszém az Evanesco bűbájról... Kitekeredett a Nagyterem mocskos folyosóra.

– Áh, remek! Már csak ez kellett! – sóhajtottam fel bosszúsan. Egy másodpercig engedtem magamnak, hogy vegyek egy mély levegőt és csak azután hajoltam le, hogy mentsem a menthetőt.

– Cho megint nem keltett fel? – kérdezte Theo finoman, miközben leguggolt mellém, hogy segítsen felvenni a házimat.

– Cho mostanában el is felejti, hogy a világon vagyok – forgattam meg a szemem ismét, dörmögve, miközben óvatos mozdulattal újra feltekertem az esszémet.

– Brie... – Theo megfogta a könyökömet, miközben felegyenesedtünk és már éppen el akartam fordulni, hogy elinduljak átváltoztatástanra.

– Jól vagyok, Theo! – ráztam le magamról a kezét, gyorsabban, minthogy azt átgondolhattam volna. – Csak kicsit szétszórtabb vagyok, mint szoktam lenni. Minden oké.

Theodore Nott gyerekkorom óta az egyik legjobb barátom. Az egyik egyetlen barátom, aki több, mint egy háztárs, kviddics csapattárs vagy ismerős, akivel kósza alkalmakkor a folyosón vagy a lépcsőn beszélgetek.

Gyerekkorunk óta voltunk ott egymás mellett. A Roxfort előtt, együtt is tanítottak minket nálunk, a Selwyn kúrián. És én hiába jártam egy évvel feljebb, sosem szűntünk meg barátok lenni. Talán mert sosem ismert minket senki annyira, mint a másik. Theo-nak voltak a Mardekárban barátai, a saját társasága, Draco Malfoy és a sleppje. De senki nem tudta volna megérteni, hogy milyen volt Theo-nak, miután gyermekkorában meghalt az édesanyja. Nekem pedig... voltak... Csapattársaim a Hollóhátból. Akikkel véletlenül sem voltam olyan viszonyban, hogy megértsék, milyen következményekkel jár tökéletlennek lenni egy aranyvérű családban.

Tegyük hozzá... Brielle Morgan Selwyn éppen azért volt tökéletlen, mert a Hollóhát ház tagjai meg sem próbálták megérteni őt.

– Találkozunk délután a könyvtárban? – próbáltam megütni a békítő hangnemet és kérlelően pislogtam rá az egyetlen barátomra.

– Persze... – lehelte a választ, és kegyesen eltekintett attól, hogy az egész társalgás alatt nem néztem a szemébe.

Francba, Brie, miért löksz el minden létező embert magad mellől? Ennél még az is kíméletesebb lett volna, ha ráordítasz egy Stupor-t!

__________________

Astra inclinant sed non cogunt.

A csillagok megmutatják hajlamainkat, de nem kényszerítenek – szól a Selwyn család mottója, Aquinói Szent Tamás tolmácsolásából.

Az aranyvérűek mindig is közel álltak a csillagokhoz, az éghez és az űrhöz. Ki tudja miért. Sosem értettem.

És talán ezért nem ismertem ki magam Jóslástanból sem. Azért maradt a Jóslástan a választott plusztantárgyam, mert más még ennyire sem érdekelt és Trelawney-nál könnyen szereztem jó jegyet próbálkozás nélkül. Persze, megkaptam már a nőtől, hogy korlátolt a gondolkodásom és nem vagyok méltó ehhez a csodás hivatáshoz. Mint ahogyan az összes valaha létező Hollóhátos. Trelawney jobban harcban állt a Hollóhátosokkal, mint bármelyik más házzal.

Mégsem engedtem el a tárgyat. Egyszerűen túlságosan is élveztem, amikor Trelawney-nek ki kell nyökögnie, hogy nem tudott mást adni nekem, csakis Kiválót. Reméltem, hogy ez az évvégi RBF-en sem lesz másképpen.

Éppen az álomfejtő könyvet forgattam a könyvtárban, és azon gondolkodtam, hogy melyik kijelentéssel maradok még az ésszerű és hihető kategóriában, amikor Theo befutott. Mordon professzor Sötét varázslatok kivédése órájáról sietett, zöld szegélyes talárja lebegett mögötte, miközben kapkodta a lábait.

– Bocs, hogy késtem! Mordon elhúzta az órát és Piton is egrecíroztatott minket előtte! – Theo lecsapta elém a táskáját, miközben lehúzta magáról a talárt és kényelembe helyezte magát velem szemben.

– Mit tanultatok Mordonnal? – kaptam el a témát izgatottan. Az első két évem során Mógus professzor volt a tanárom, akiről később kiderült, hogy a Sötét Nagyúr költözött belé és élöskődőként éldegelt benne, de ennek ellenére sem tudta izgalmassá tenni a Sötét varázslatok kivédését. Harmadévben megkaptuk Lockhart-ot, aki valamilyen fatális véletlen miatt valaha Hollóhátas volt és különösen sok ideig próbált bevágódni nálunk. Dedikált könyvekkel és hasonlókkal. Negyedévben viszont... Megjött Lupin professzor, aki miatt végre szerettem az órát.

És ötödévben... Mordon. Volt valami fura a hapsiban (azon kívül is, hogy a fele Azkaban-t ő juttatta rács mögé – köztük a nagybátyámat is), ami miatt kirázott a hideg, de az órái tűrhetőek voltak.

– Már megint elmélyültünk a Főbenjáró Átkokban. Mordon nem bírja elengedni, hogy paráztasson minket – forgatta meg a szemét Theo, miközben elvette tőlem a jóslástan könyvemet és szórakozottan belelapozott.

– De.... izgalmasabb, mint a Homenum Revelio - mutattam rá a másik oldalra, hogy megfogalmazzam... mindig van olyan, akinek rosszabb. És általában nekem mindig rosszabb. Az ötödikes SVK tananyag volt a legunalmasabb életem során.

Theo csak legyintett egyet fintorogva, jelezve, hogy annyira azért nem istenítené Mordon-t, csak azért mert félelmetesebb vagy izgalmasabb témákkal foglalkozott, mint bármelyik más tanár előtte.

– Mi van az álompárral? – biccentett Theo hirtelen a hátam mögé, mire lassan hátranéztem, hogy pontosan mire gondolt. Cedric Diggory és Cho Chang beszélgetett mögöttünk az egyik polcsor mellett, igazán bensőséges távolságban állva egymástól, lágy mosollyal. Egy pillanatra összeszorult a torkom és gyorsan vissza is kaptam a fejem, hogy ne kelljen látnom őket. Mióta Cedric megkérte Cho-t, hogy menjen el vele a karácsonyi bálba, sülve-főve együtt lehetett őket megtalálni. – A kis barátnőd mit mondott?

– Cho nem a barátnőm, még ha együtt kviddicsezünk, akkor sem! – emeltem fel az egyik ujjamat kissé fenyegetően. Ezt mindig ki kellett emelnem. Hiába voltam egy kviddicscsapatban Cho-val, vagy más hollóhátas fiúval, az még nem jelentette, hogy öribarik is vagyunk. Mert egyáltalán nem. Ötödik éve laktam Cho Chang-gel egy szobában, konkrétan egymás mellett... alig tudtam róla valamit.

– Már megint magányos farkasoskodsz? – vonta fel a szemöldökét Theo csipkelődve.

– Elnézést, de te ugyanolyan magányos farkas vagy, mint én, Mr. Mardekár! – kértem ki magamnak.

– Nekem vannak barátaim!

– Aha, persze – forgattam meg a szemem. Annyira nem különböztünk egymástól, hogy ne tudjam, ő ugyanannyira volt egyedül, mint én. – Malfoy meg Zambini, meg az a két nem-normális, akiknek még levegő sincs az agyuk helyén?

– Na jó, Crakkal és Monstróval nem vagyok annyira jóban – ismerte be Theo kelletlenül, a fogát szívva közben. – De Draco-val és Blaise-zel együtt nőttünk fel. Te is. Mindig együtt játszottunk Malfoy-ék kertjében, nem emlékszel?

Ez volt az Aranyvérűek átka. Annyira zárt közösség voltunk, hogy gyerekkorunkban nem volt más választásunk, csak bizonyos emberekkel barátkozhattunk, pusztán azért, mert csak bizonyos emberekkel ismerkedhettünk meg egyáltalán. És ha nem is voltak ezek a gyerekek szimpatikusak... akkor sem volt más választásod. A nyelvedre kellett harapnod és jól kellett viselkedned, a szüleid érdekében.

– Arra emlékszem, hogy Malfoy mindig lopdosta a könyveimet – húztam ki magam, leplezve, hogy mennyire kínos is a téma. Theo csak kuncogott. – Mai napig nála van az egyetlen Bogár bárd mesei kötetem!

– Brie, évek teltek el és te nem vettél újat? – tátotta el a száját Theo, leforrázva.

– Már alig lehet kapni – emeltem ki dühösen, hogy megmagyarázzam, miért ragaszkodtam gyerekesen ahhoz az egy példányhoz. – És az különleges volt. A nagyapámé volt. Az ő jegyzetei voltak benne.

– A Halálfaló nagyapádé? – helyben is vagyunk.

– Nem én vagyok az egyetlen ebben a beszélgetésben, aki ragaszkodik a Halálfaló rokonától kapott cuccaihoz! – ismét azelőtt futott ki belőlem a mondat, hogy átgondoltam volna, mit is mondok.

Egy aranyvérű családban nem számított újdonságnak, hogy vannak rokonaik, akik Halálfalók voltak. Mint a nagyapám és a nagybátyám, akik a második varázslóháború óta az Azkaban-ban raboskodnak.

De például ott volt még... Theo apja is, aki szintén Halálfaló volt. Ő viszont szabadon járt-kelt a világban, mert döntő helyzetben úgy döntött, ő inkább neveket szolgáltat a Minisztériumnak. Ő dobta fel a nagyapámat, példának okáért. Theo életében hatalmasan nagy ambivalens pont ez. Az anyja kisbabakorában halt meg, így hálás volt, amiért az apja ott volt, hogy felnevelje. Mégis... ez a nevelés nem volt a legboldogabb, ami egy kisgyereknek valaha megadatott.

Ezért is töltötte Theo minden szabadidejét a mi kúriánkban.

– Oké, valamiért nagyon zabos vagy ma, Selwyn. Mi van? – hajolt előre Theo, miután élesen beszívta a levegőjét és lágyan megérintette a karomat.

– Nincs semmi – ráztam meg a fejem és inkább újra a könyvemet kezdtem olvasni.

– Brielle...

– Ne hívj Brielle-nek!

– Ez a neved. Amúgy... – köszörülte meg a torkát Theo kínosan. – Nem úgy volt, hogy Diggory téged visz a bálba?

– Cho stipi-stopizott – motyogtam zaklatottan. Valóban úgy volt, hogy... sokáig nagyon úgy nézett ki, hogy Cedric Diggory, a Roxfort bajnoka a Trimágus tusában, engem fog megkérni, hogy legyek a partnere a karácsonyi bálon. Hetekig vártam, hogy végre megkérjen. És végül... megtudtam, hogy Cho lett a szerencsés. És nem én. Amikor Cho visongva jött be a klubhelységbe, tudtam, hogy vesztettem.

– Ez valódi dolog?

– Ezek szerint – sóhajtottam egy nagyot, mire Theo csak bámult rám, további magyarázatra várva. – Mondtam, hogy nem vagyunk barátok, nem?

– Akkor kivel mész? – ráncolta a szemöldökét a Nott fiú, tovább a bál témáját húzva.

– Senkivel – vontam meg a vállam, mintha valóban nem is érdekelne. Pedig... érdekelt. Persze, hogy érdekelt. Ötödévesen az egész bálnak már presztízskérdése is volt. Főleg mióta Flitwick megtanított minket táncolni. És mivel már csak egy hét volt hátra az eseményig... kezdtem elveszíteni az összes reményemet. Tekintve, hogy már szinte az összes fiúnak volt már párja, akivel valaha is szóba álltam, nem sem esélyt láttam magamban.

– Miért?

– Mert senki nem hívott – és már nem is fog senki. Újra nem néztem bele a szemébe.

– Mi van a kviddicsesekkel? Hátha ők...

– Davies Fleur Delacourral megy. Érted, Theo? Fleur Delacourral! – tört ki belőlem, amikor már kezdtem elveszíteni az összes türelmem a csinos francia bajnok nevét úgy kiejtve, mintha minimum egy istenhez imádkoznék. – Biztos a többi agymosott is a Beauxbatons-ból visz valakit a bálba.

Agymosottak alatt Roger Davies barátait, a Hollóhát kvidicscsapatának többi tagját értettem. Ha Davies úgy dönt, hogy egy Roxfortos lány nem elég a számára, akkor a barátainak sem elegek és emelniük kell a szintet.

– És te? – kérdeztem, megragadva a lehetőséget, hogy megváltoztassam a beszélgetés irányát, és végre én faggassam őt.

– Még latolgatom – Theo csak megrázta magát.

– Tehát nyuszi vagy bárkit is meghívni – nevettem fel rosszindulatúan. Az ilyen beszólásaim miatt volt kétség bennem, hogy nem kellett-e volna mégis a Mardekárba kerülnöm.

– Minek az embernek ellenség, amikor ilyen barátai vannak? – röhögött fel Theo egyszerűen. Szerencsére ismert már annyira, hogy a nem túl jószívű megjegyzéseimet – amikből elég sok volt akkor, amikor a hangulatom a szokásosnál is keserűbb volt –, és tudta azt is, hogy a "holdciklusom" (az ő szavai, nem az enyémek) miatt mikor nem érdemes cseszegetni engem.

– Van egy csomó lány az úgynevezett "baráti körödben" – az ujjaimmal idézőjeleket rajzoltam a levegőben, miközben hallottam hogy Madame Cvikker ránk cicceg, amiért hangoskodunk. – Lássuk, például... Malfoy kivel megy?

– Pansy-vel – dünnyögte Theo szemforgatva.

– Turcsiorrú Parkinsonnal? – a hatás kedvéért még be is nyomtam az orromat, mire Theo felhorkant, amivel a nevetését próbálta palástolni. Pansy alapvetően mindig is szép lány volt (az orrát eltekintve) , mindig központi figura (gyerekkorunkban egész jó barátnők voltunk, jobbak mint bármelyik más lánnyal) és mindig rá volt kattanva Draco Malfoy-ra, szóval igazán nem lepett meg, hogy együtt mennek a bálra.

– És mi van Greengrass-szal? Mármint az... Idősebbel. Sosem tudom, hogy melyiküket hogy is hívják.

– Daphne Blaise-zel megy – válaszolt Theo, továbbra is óvatosan és gyorsan ki is javított az idősebb Greengrass lány nevét illetőleg. – Lehet, nekem ezek után csak Millicent Bulstrode marad csak.

Megborzongtam.

Millicent Bulstrode egy évvel volt nálam fiatalabb – ahogyan Theo összes évfolyamtársa –, és talán hozzá kötődnek a legrosszabb emlékeim. Sosem törődött azzal, hogy én vagyok az idősebb, mindig húzta a hajam, amikor fogócskáztunk, leterített a földre (miközben rajtam ült) és mivel már akkor sem volt a világ legvékonyabb teremtése, volt néhány maradandó sebhelyem, amit Millicent okozott.

Ha Theodore Nott tényleg úgy döntött volna, hogy Millicent-et választja... Nem is tudom, személyes sértésnek fogom fel, minimum.

És hadüzenetnek, maximum.

– Ne szórakozz, bármelyik lány térden csúszna csak azért, hogy veled mehessen a bálba! – bármit mondtam volna, hogy eltereljem a figyelmét a Millicent-es gondolatairól.

– És ezt miből gondolod, Selwyn? – vonta fel a szemöldökét incselkedve Theo.

– Onnan, Nott, hogy jobban ismerlek téged saját magamnál – veregettem meg a vállát egy óvatos mozdulattal.

– Hm, tekintve, hogy te mindenkit utálsz, ez sokat elmond – kuncogott fel a legjobb barátom. Mivel a kezem még éppen a vállánál volt, ezért gyorsan meg is paskoltam, jelezve felháborodásomat.

– Nem utálok mindenkit! – kértem ki magamnak. – Egyszerűen csak mindenki ostoba.

– Már értem, hogy miért nem barátkozik senki veled – fintorgott Theo, kinyitva a bájitaltan könyvét.

– Hé, te is barátkozol velem! – emeltem ki a létfontosságú dolgot. Mert nekem ő mindig is az volt. A legfontosabb. Az egyetlen. – Pedig tudod mit mondott rád mindig anyukám? Kellett neked befogadni a kóbor kutyust, Brielle, meg is akartad rögtön tartani, mert olyan édesen nézett rád!

– Áh, szóval édesen néztem rád és ezért fogadtál be? Nem gondoltam, hogy vannak érzéseid, B!

– Aj, fogd be, te lókötő!

Igenis vannak érzéseim, Theo Nott. Vannak. Túl okos vagyok ahhoz, hogy kimutassam, de vannak.

Az érzelem gyengeség. Ezt tanították nekünk gyerekkorunkban a hatalmasok. Elég szomorú, hogy számomra ez rögzült az összes tanítás közül a legjobban.

____________________

Pár nappal később, próbáltam minden dühömet és frusztrációmat a kviddicspályán levezetni. Terelőként ez jött a legkönnyebben. Ezért is szerettem mindig.

Csak ültem a seprűn, felszálltam (ami világéletemben könnyen ment), és élveztem a repülést. A terelőség pedig olyan könnyen jött, mint a lélegzés. A gurkókat teljes erőből megütni... Már gyerekkoromban is fantasztikus módja volt a dühlevezetésnek. És amikor ehhez hozzákapcsolódott a logika és a stratégia, hogy merre is üssem a gurkót, ki felé vagy kitől el... Hát, az pedig a szám orientált agyamnak volt tökéletesen megfelelő.

Jó terelő voltam. Talán annyira jó, mint a Weasley ikrek.

Cho Changgel minden kapcsolatom elég régóta már csak a kviddicsre korlátozódott. Régen még volt bennem egy halvány kis hit, hogy talán egyszer sikerül barátokká válnunk. Próbálkoztam, pedig én sosem próbálkozom.

De Cho hamar talált barátokat magának. Egy rakatot, ráadásul. Mindig is hajlamosak voltak arra a háztársaink, hogy közelítsenek Cho-hoz a szépsége, a tehetsége, vagy az évek alatt felépített népszerűsége miatt. A legnagyobb barátnője pedig Marietta Edgecombe volt. Egy olyan személy, akitől egyszerűen hidegrázást kaptam, amióta csak megismertem.

Kviddicsedzés után Cho-val félrevonultunk a fiúktól, hogy átöltözzünk és rendbe hozzuk magunkat. Némán, rezzenéstelen arccal vettem vissza a Hollóhátas taláromat. Cho felől éreztem egyfajta vibrálást, mellyel mintha azt próbálta volna üzenni, hogy egy módon ő nyert a kettőnk kis névleges csatájában. Hiszen ő volt Cedric partnere és nem én, aki évekig dolgozott ezen.

Persze, mert Cedric Diggory is azt gondolja rólad, amit mindenki más a világon. Kiállhatatlan vagy. Ami egyébként igaz is, mert tényleg az vagy. Sóhajtva kontyba tekertem a hosszú, barna, az izzadtságtól és a hulló hótól göndörödő hajamat és a varázspálcámmal stabilizáltam a rögtönzött frizurámat. 

Cho-t magam mögött hagyva (egy sziát vakkantottam csak neki), kivágtam az öltöző ajtaját, hogy elinduljak vissza a kastélyba. Meg akartam keresni Theo-t, mivel aznap érkezett kedvenc közös képregényünk, a Martin Miggs, az őrült mugli kalandjai legújabb része bagolypostán és mindig együtt szoktuk elolvasni. A Nagyteremben terveztem vele találkozni, hogy aztán levigyen a Mardekár klubhelységébe. Hamarabb beengedtek engem oda, mint őt a Hollóhát toronyba. És jobban is éreztem magam attól, hogy nem kell meglátnia, hogy hol töltöm a mindennapjaimat.

– Hé, Brie! – éppen beértem a Nagyterem előtti folyosóra, amikor hallottam, hogy valaki a hátam mögül a nevemet kiabálja. Visszafordultam, és megláttam, ahogy Jeremy Stretton éppen felém szalad.

Jeremy a háztársam volt és Hajtó szerepet töltött be a kviddics csapatban, így régóta ismertem. De.... Sosem beszélgettünk sokat. Párszor segítettem neki a Bűbájtan leckékben, de ezen kívül... Ugyanolyan idegen volt, mint bárki más a Hollóhátból.

– Szia, öhm... Jeremy! – fordultam vissza meglepetten és zavartan, dadogva el próbáltam simítani a hajam, amikor eszembe jutott, hogy kontyba van fogva. – Mi... Újság?

– Igazából... – Jeremy kedvesen mosolygott, a szeme édesen csillogott, a haja vizesen hullott a homlokába. Merlinem, veszettül jól nézett ki. Jóképű srác volt, kedves es jófej... Normális. Udvariasan vigyorogtam, és próbáltam az új képregényemet a hátam mögé rejteni. – Csak meg akartam kérdezni, hogy... Van már partnered a karácsonyi bálra?

– Ó, én... nem... nincs, még – ráztam meg a fejem rögtön, kissé szórakozottan. Azt éreztem, amit nagyon régóta nem: elpirultam.

– Az... Jó – vigyorodott el megkönnyebbülve Jeremy, aztán átgondolta, hogy mit is mondott. – Mármint... Nem az, hogy még nincs partnered. Csak... Arra gondoltam, hogy... Talán lenne kedved... Esetleg eljönni a bálba. Mármint... Velem.

Sosem láttam még egy fiút ennyire parázni. Általában a fiúk, akik körülvettek gyerekkorom óta, sosem mutatták jelét gyengeségnek. Önbizalommalteliek voltak. Ami természetesen nem egészséges. Jeremy igazi férfi volt. Mert túl tudott lendülni a félelmén.

– Én... – nyitottam ki a számat. Olyan szárazak voltak az ajkaim, hogy összeragadtak. Gyorsan megnyaltam és próbáltam nem reszketeg hangon megfogalmazni a mondandómat. Közben pedig... Megláttam, hogy Jeremy háta mögött, Theo érkezik az alagsor felől. Megtorpant a folyosón, amikor meglátta, beszélgetek valakivel. Mit meg nem adtam volna abban a percben, hogy képes legyek legilimenciát használni! – Én... Nagyon örülnék neki. Köszönöm, Jeremy. Tényleg.

Jeremy-nek több lélekjelenléte volt, mint nekem, mert ezután ő vezette a beszélgetést. Hogy mikor és hol találkozzunk a bál előtt, hogy összeöltözzünk-e... El sem hittem, hogy ez történik velem. Velem és Jeremy Stretton-nal.

Mert Jeremy Stretton – csak és szigorúan így, vezetéknévvel együtt – nagyobb nyeremény volt, mint Roger Davies. Vagy Grant Page. Vagy bárki más a Hollóhátból.

– Te csak nem... Jeremy Stretton-nal beszéltél? – miután a fiú elment, Theo végre odaléphetett hozzám és bizonytalanul tette fel a kérdést, mintha nem is hinne a szemének és követte is a pillantásával a Hollóhátas talárt felfelé a lépcsőn.

– De... – bólintottam remegve, és én is odafordítottam a fejem. Az agyam le volt maradva... Sok-sok lépéssel. Képtelen volt tartani a tempót. – Azt hiszem, hogy... Most hívott el... A karácsonyi bálba. Jeremy Stretton. Engem.

– Ó.... Ó! Ó! Azta! – tátotta el a száját Theo, először láttam rajta, hogy csak feldolgozza az információt, majd a szeme elkerekedett, amint leesett neki. – Én... Azta... Brie, ez... Azta.

– Igen, én is... Ennyire vagyok képben – bólogattam. – És... Te? Sikerült megkérned valakit?

– Ó! Én... Úgy látszik, hogy Tracey Davis lesz a szerencsés nyertes – azt gondolhatta, hogy nem tudom megítélni, de valójában... Láttam rajta, hogy erőlteti a vigyort. A csillogást a szemében viszont nem tudta varázslatosan megidézni. A szeme üres volt.

– Te gyűlölöd Tracey Davist, T!

– Lehet, hogy kevertem a gyűlöletet a vággyal, B! – csettintett erőltetetten Theo, egy lépést a Nagyterem irányába lépve. – És legalább Tracey nagyon , de nagyon örült, hogy elhívtam és a nyakamba ugrott. Bájitaltan előtt. És bájitaltan előtt senki nem szokott örvendezni.

– Hát, én... Örülök a boldogságodnak! – furcsa, keserű volt a szám íze. A szavakat ki kellett préselnem magamból, miközben képtelen voltam levegőt venni.

– Dettó.

Mindketten hazudtunk.

____________________

A bál napja olyan volt, mintha az egész iskola delíriumos álomba került volna. Más volt, mint amikor csak karácsonyra készülődtünk.

Próbáltam minden feltűnés nélkül felvinni a lányok hálókörletébe a ruhámat, amit anyám küldött el nekem, mivel nem volt se időm, se alkalmam lemenni Roxsmorts-ba.

Úgy fontam be a hajam a fejem tetején két szarvaszerű fonatba, hogy végig éreztem Cho bámulását a hátam közepén. Marietta-val egymással csinálták egymás frizuráját a szoba másik felében, ügyet sem vetve rám. Egészen addig a percig, ameddig ki nem vettem a ruhámat a csomagolásából.

Gyönyörű színe a csillagos eget idézte, minden mozdulatra csillogott a szoknyája. Két bársonyos szalaggal lehetett a varrott fűzőszerű felsőrészét a vállamhoz rögzíteni. Megküzdöttem a finom, hamis-fűző megkötésével, de inkább küzdöttem egymagam, a pálcám segítségével, minthogy a két másik lány asszisztálására szoruljak.

Gyűlöltem, hogy magassarkúban kell leegyensúlyoznom a Hollóhát toronyból. De Jeremy, akivel a klubhelységben találkoztam, végig engedte, hogy rátámaszkodjak és ne boruljak le a lépcsőn.

A bálterem bámulatosan szép volt. A Walpurgis Leányai együttes szolgáltatta a zenét. Azt kívántam, bárcsak megtalálhattam volna Theo-t a szememmel. Mindketten imádtuk a Walpurgis Leányait. De Theo-t sehol nem találtam.

Csak tapsoltunk, miközben a bajnokok eljárták az első táncot a partnereikkel. Próbáltam nem fintorogni, amikor Cedric és Cho elpörgött előttünk.

Az első tánc után , évekig tudtam volna bámulni, ahogyan a Durmstrangos fiúk vörös köpenye tökéletes szinkronban pörög körülöttük a parketten.

A mugli zeneszerző, Sosztakovics egyik darabja szólt, amikor Jeremy felém nyújtotta a kezét és táncba invitált. Remegve fújtam ki a levegőmet, amit hosszú percek óta tartottam bent a tüdőmben és kényszerítettem magam, hogy visszaemlékezzek valamire a táncórákból, amiket gyerekként kellett vennem.

Szerencsére egyszer sem léptem Jeremy lábára. Pedig őszintén... Elég sokszor féltem tőle, főleg amikor harmadjára kezdett bele a kedvenc Porpity SC meccse ecsetelésébe.

A keringő dallama a fülemben visszhangzott, amikor Jeremy válla fölött megpillantottam Theodore Nott-ot. Éppen Daphne Greengrass-szal táncolt, ki tudja milyen indokból kifolyólag.

Az egész azért történt, mert ő késett a találkozónkról. Azért táncoltunk mindketten más emberekkel és nem egymással. Mennyi minden múlik tíz percen.

Tracey Davis-t egy másodperccel később kaptam el, szépen kikupálta magát az esemény kedvéért. Csak az nem stimmelt, hogy... Nem Theo körül ólálkodott.

A szám végén olyan gyorsan kopogtam el az italospulthoz, hogy majdnem fellöktem a táncoló Ginny Weasley-t és Neville Longbottom-ot.

– Hála Merlinnek, hogy te is itt vagy! – kiáltottam fel, amikor megláttam az italok mellett a legjobb barátomat. Theo a mellkasán összefont karokkal állt az asztal mellett és hozzám hasonlóan megkönnyebbült, amikor meglátott. Enyhe mosollyal nézett végig rajtam, a tekintete végigfutott a ruhámon.

– A nagy elmék ugyanúgy gondolkodnak! – nevette el magát, miközben átnyújtott nekem egy pohár sütőtöklevet, amit mindketten imádtunk a Roxfort svédasztalán. Koccintottunk és sóhajtva beleittunk az italunkba. – Na és... Hol van Stretton?

– Remélem valaki mást untat ebben a percben, és nem engem – vigyorogtam erőltetten és tökéletesen édesen. – És Tracey?

– Montague-val ropja a parketten – biccentett Theo a hátam mögé, és miközben hátranéztem, hallottam, hogy ő, ellentétben velem, teljes őszinteséggel nevet. És valóban... Ott volt csufika Tracey Davis , ahogyan Graham Montague-val, a Mardekár legostobább, legseggfejebb kviddicsjátekosával táncol. – Kiderült, hogy csak velem akarta féltekennyé tenni.

– Picsa – álcáztam a sértést egy köhögés mögé. Theo-t viszont nem sértettem meg, amiért a partnerét becsméreltem.

– Lelépünk?

– Piton kint van az udvaron, azzal a tiszta szándékkal hogy lebuktasson mindenkit, aki ki akar lógni – forgattam meg a szemem, de őszintén, ez volt Theo valaha volt legjobb ötlete. Bármit megadtam volna, ha sikerül lelépnünk a bálteremből, de a Hollóhátas agyammal természetesen tisztában voltam vele, hogy a kilógás ebben az esetben lehetetlen.

– Ilyenkor válik igazán kifizetődővé, hogy Mardekáros vagyok, és mindketten aranyvérűek vagyunk. Az öreg denevér legnagyobb gyengéi vagyunk, megtestesülve – imádtam, amikor Theo arcán megjelent az a csibészes mosoly és az ahhoz tartozó édes gödröcskék. – Na, mi lesz, Selwyn? Carpe Diem?

– Na jó. Carpe Diem, Nott – csaptam bele a kezébe, amit el is kapott és azonnal húzott is magával, keresztül a tömegen, törte az utat ki a Nagyteremből, ki az Előcsarnokba. Csak páran lézengtek a főlépcsőnél, így feltűnés nélkül ki tudtunk osonni a hatalmas, kétszárnyú ajtóig.

Igazam volt, Piton tényleg ott járőrözött. Theo a szája elé rakta a mutatóujját és húzott maga után, halkan. Vártunk pár percig, ameddig Piton ki nem szúrt két Beauxbatons-ost , ahogyan a hintókban próbálnak enyelegni és amikor az öreg denevér elkezdett kiabálni, mi elkezdtük szedni a lábunkat. Piton háta mögött, végigrohantunk az udvaron.

Csak akkor engedtük meg magunknak a nevetést, amikor sikerült letelepednünk a fűre a dombon, ami a Csónakházra nézett. Csak a csillagok világították be a sötét éjszakát és messziről láthatóak voltak a Roxfortot körbevevő fáklyák.

Percekig csak nevettünk és egy cseppet sem érdekelt, hogy a vadiúj ruhámat összepiszkítom a fűben hemperegve.

– Ez a ruha szörnyű – nevettem tovább, rácsapva a szoknyámra, amin erre csak örvényleni kezdtek a csillámok.

– Pedig gyönyörű vagy – dőlt hátra a könyökére támaszkodva Theo, mire csak megforgattam a szemem.

– Anyám küldte – magyaráztam szabadkozva. Aztán elmosolyodtam és mellé hemperedtem. – Egyébként köszönöm.

Egy percig csak néztük a csillagos eget, a fejemet a dísztaláros felkarjának támasztottam.

Békésebbnek éreztem magam, mint bármikor életemben.

– Annyira hülyén éreztem magam, amikor Flitwick megpróbált táncot tanítani mindenkinek, aki nem aranyvérűként nevelkedett – nevettem fel, amikor visszaemlékeztem a múlt hétre. – Csak néztem Luna Lovegood-ot és basszus, még az a kis fura csaj a fura stílusával is jobban táncol nálam.

Theo vihogott. Mire rácsaptam a karjára.

– Hé! Sosem tudtál táncolni, ez nem meglepő!

– Köszi szépen, Nott! – bólogattam a szememet forgatva. Újra visszahajtottam a fejem a karjára, ő pedig egy kis fészkelődés után átkarolta a hátamat. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. – Sosem tetszett Jeremy.

A vallomás olyan könnyen kijött belőlem, mintha csak szellőként szaladt volna végig rajtunk. Theo elfordította a fejét, én pedig az állammal támasztottam a karját, hogy láthassam az arcát. A szeme furcsán csillogott. Meglepődött és reménykedővé vált. A tekintete elgyengült.

– És, amikor így nézel rám... Eszembe jut, hogy miért voltam oda érted gyerekkoromban – sosem gondoltam, hogy valaha kimondom ezeket a szavakat. Vagy hogy engedem magamnak, hogy valaha is megadom a privilégiumot, arra hogy bevalljam az agyam mélyén, a gondolataimban.

– Odavoltál értem? – Theo karjából mintha kiszállt volna az összes erő, mert lecsúszott a hátamról és újra kicsit feljebb emelkedett.

– Teljesen – sóhajtottam. – Úgy vártam minden napot, amikor együtt tanulhatunk, mint egy eszelős. Pedig még én sem szeretem annyira a tanulást.

Felnevettem, hogy oldjam a helyzetet. De Theo csak nézett engem, rezzenéstelenül. Csodálva. Csodálkozva.

– De... Ne aggódj, kiszerettem belőled – paskoltam meg a hasát és felültem.

– Mikor? – kérdezett vissza, és ő is felült. Mintha áram ütötte volna meg.

– Hm? – mintha nem hallottam volna meg a kérdést, csak beletúrtam a hajamba, hogy kiszedjem az esetlegesen beleragadt fűszálakat.

– Mikor szerettél ki belőlem? – fogalmazta át teljesen a kérdését és közelebb hajolt hozzám. Mintha a szememből kiolvashatta volna az igaz választ. De én mindenhova néztem, csak a szemébe nem. Mert ha a szemébe nézek, az egész valósággá válik.

– Körülbelül akkor, amikor először húztad meg Daphne Greengrass haját – préseltem ki magamból a gyerekkori emlékeimet. Kilenc éves énem legszörnyűbb hete volt az. – Pansy-vel egy hétig utáltuk miatta Daphne-t.

Milyen egyszerű is volt az élet, amikor Pansy Parkinson még a barátnőm volt!

– Az valószínűleg ugyanazon a héten volt, amikor én utáltam Blaise-t – felkaptam a fejem a szoknyám bámulásából és csak néztem Theo-t, várva, hogy elmagyarázza.

– Hm? Miért? – kis híján felkiáltottam, mert fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Semmi olyasmire nem emlékeztem, ami engem Blaise-zel hozott volna össze.

Theo csak beletúrt a hajába, az arccsontja körül lassan vörösödni kezdett a bőre.

– Mert adott neked egy gyönyörű, vadonatúj tollat – sóhajtott szenvedve Theo. – Náluk tanultunk, te pedig otthon hagytad a pennádat. Blaise pedig megengedte, hogy megtartsd.

Halványan emlékeztem arra a napra. De a pennával kapcsolatban gyengédebb érzelmeim voltak, mint Blaise iránt. Évekig használtam azt a tollat, mert az volt a legjobb. De nem azért, mert Blaise Zabinitól kaptam ajándékba.

– De... – csak néztem Theo-ra, kiszáradt torokkal, és vártam, hogy folytassa. – De én sosem szerettem ki belőled, Brie. Abban a pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak.

A világom pedig ezzel a mondattal kifordult magából.

A kezem összeszorult Theo dísztalárja karján és összegyűrtem az anyagot.

A mondat, amit mondott... Az a mondat volt, amire mindig is vágytam és amit sosem akartam hallani.

Éreztem, hogy a szemeimet elkezdték szurkálni a könnycseppek.

– Bújkáltál az asztal alatt egy estélyen, amit a szüleid szerveztek – Theo tovább mesélt. Sokat gondolkodhatott ezen. Az emlékek annyira az agyába vésődtek, hogy... Mintha kiszakadt volna belőle valami azzal, hogy mindezt kimondhatja nekem. Lélegzetvisszafojtva hallgattam. Azt kívántam, bárcsak örökké hallhattam volna a hangját. – Az apámmal mentem, és aznap különlegesen kegyetlen volt velem. Az egyetlen dolog amit akartam... Hogy senki ne lásson. És...

– Bebújtál mellém az asztal alá – fejeztem be a mondatot, miközben az emlék újra és újra végigfutott a lelkei szemeim előtt.

– És azóta is azalatt az asztal alatt rejtőzünk, B. Főleg te – Theo habozva a kezei közé vette az egyik kezemet és a jéggé fagyott ujjaim felmelegedtek az érintése hatására. – Közel maradtunk egymáshoz, mert az az egyetlen hely ahol biztonságban lehetünk. Melletted... Mindig annak a kisfiúnak érzem magam, akinek egy aranyos, loknis hajú kislány odanyújtotta a kezét, és a középső nevével együtt bemutatkozott, mint egy... felnőtt. Aki utána megkérdezte az apukáját, hogy másnap átmehetek-e hozzájuk játszani.

Az emlék hatására elmosolyodtam. Az volt hátralévő életünk első napja.

– Akkor mentettél meg először. Mert apám biztosan megvert volna, amiért egy aranyvérű barátját sem üdvözöltem a partin.

Sosem gondoltam bele így, ebben a szempontból.

– Theo... – szorítottam meg a kezét, remélve, hogy tudok mondani valamit, de magam sem tudtam, hogy mit.

– Szeretlek, Brie – belenézett a szemembe. És minden közös pillanatunk lepörgött az agyamban. Az összes közös tanulásunk, az összes csipkelődésünk, az összes ölelésünk. Az érzések, amiket keltett bennem. A biztonság. A melegség. A szikrák. A menedék. Hogy végre kapok levegőt.

Mindig is szerettem.

Ő volt a másik felem, amióta csak az eszemet tudtam.

Nélküle... csak félember voltam. 

Tizenhat év kellett, hogy ezt ki tudjam mondani.

– És szerintem mindig is foglak szeretni. Biztos azt gondolod hogy ez hülyeség hiszen... Csak 15 éves vagyok. De örökké szeretni foglak, Brielle Morgan Selwyn – hallottam, hogy nehéz ezt kimondania. Az érzelmek kinyilvánítása sosem volt könnyű , egyikünk számára sem.

De ő... Volt annyi bátorsága, hogy leugorjon a magasból, le a szakadékba.

Az volt a legkevesebb, hogy én is megkeresem magamban ugyanezt az erőt. És bátorságot.

Ha neki ment... Nekem is menni fog.

– Akkor is, ha bunkó vagyok veled? – kérdeztem hitetlenkedve, megtörölve az arcomat, hátha kiszökött a szememből pár könnycsepp.

– Akkor is. Ami valószínűleg rohadtul nem egészséges, mellesleg – nevettünk, mintha az egészséges lenne.

– Én is szeretlek – olyan volt a suttogásom, mint egy kiáltás.

– Hm? – Theo visszakérdezett, mintha nem hallott volna jól.

– Szeretlek – mintha sebet szakított volna fel. És minden kiömlött belőlem, amit addig az a kis seb magába temetett. – Szeretlek. Bárcsak lenne annyi bátorságom, hogy felálljak, és mindenkinek a szemébe mondjam. Bárcsak felszállhatnék a seprűmre és az égbe kiálthatnám. Sírni tudnék... Annyira szeretlek. Pedig tudod hogy én... Nem sírok és...

Nem engedte, hogy befejezzem.

Megcsókolt.

Megcsókolt.

A keze elveszett a hajamba, a melege körülölelt, az ajka az enyémhez simult, a nyelve becsúszott a számba és úgy éreztem, hogy minden kívánságom, amire a szülinapjaimon, karácsonykor, vagy csillaghulláskor gondoltam... valóra vált.

Mintha ez a csók már lejátszódott volna köztünk minden alkalommal, amikor belenéztünk egymás szemébe az évek során.

Mindig szerelmes voltam beléd, Theodore Nott. Minden együtt töltött percünk... Ehhez vezetett. Egymáshoz.

Tévedtem.

Ezzel kezdődik a hátralévő életünk.

2021. 02. 15.