Put your arms around
somebody else

Don't punish yourself,
punish yourself

Truth is like blood
underneath your fingernails

And you don't wanna
hurt yourself, hurt yourself

Looking too closely

★゜・。。・゜゜・。。・゜☆゜・。。・゜゜・。。・゜★

RÉSZLET A SZÖVETSÉG TÖRTÉNETE CÍMŰ KÖNYVBŐL:

"1. FEJEZET - VILÁGUNK LÉNYEI

(...)

Őrző [főnév]: olyan halandók csoportja, akik felfokozott, megerősödött érzékszerveik miatt képesek a rend és törvények fenntartására a Szövetség lényei körében.

(...)

Az őrzők csapatokban tartatták be a törvényeinket a vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok és sellők körében, valamint fennhatalmazásuk volt arra, hogy megbüntessék a szabályszegőket.

(...)

Az őrzők törékeny társadalmunk támpillérei. Megakadályozzák a természetfeletti lények lelepleződését az emberek előtt, mégis egyfajta kapcsolatként használhatók, köztünk és halandók között, mivel ők maguk is azok.

(...)

Az őrzők megtagadhatták a kiképzésüket, annak bármelyik pontján és választhatják a halandó életet.

(...)

Az őrzők jelmondata: Abstine et sustine! - Tartózkodj a rossztól és viseld el a nehézségeket.

(...) "

_______________________________________

Nem kellett volna engedned, hogy elengedjelek - visszhangozott a fejemben Will utolsó mondata, amit hozzám intézett.

Sokáig úgy gondoltam, hogy vagy együtt vagy sehogy sem. De mégis szét kellett válnunk. Nem hagyott más megoldást. Az ő hibája volt. Ő hibázott.

Én nem tudtam... Egyszerűen képtelen voltam.

Az emberi énem és a csapatvezető, őrző énem harcolt egymással. Will-ben most csak az ember létezett. Az őrzőt soha többet nem akarta megidézni magában.

Tudta, hogy a hibájának mindannyian áldozatai lehetünk. Hogy mindannyiunkat börtönbe vethetnek, vagy akár ki is végezhetnek.

Tudta, hogy magunktól nem hagynánk el, így kényszerített minket arra, hogy hagyjuk el őt. Hogy utáljuk meg. És először engem kényszerített, tudva, hogy engem lesz a legnehezebb meggyőznie.

Az volt az egyetlen megoldás, hogy összetör engem, apró darabokra, hogy már ne is tudjam összeragasztani magam. Ha megjavítottam volna magam, a belsőm, akkor mentségeket találhattam volna a tetteire és ő ezt nem akarta.

Már egyszer akartam valakiért jobb ember lenni. Csak azért, hogy lenyűgözzem és, hogy megkaphassam. De, amikor veled vagyok, Dana, azért akarok jobb lenni, mert... Mert csak így tűnik helyesnek. Mert én is jobb akarok lenni. Te arra sarkallsz, hogy valami nagyobb legyek saját magamnál. Hogy felülmúljam magam. Minden tetted, minden szavad, minden pillantásod inspirál. Rád nézek... És olyan vagy, mintha a fényt emberi testbe tudták volna önteni.

Fogalmad sincs, hogy milyen gyönyörű vagy, vagy, hogy milyen fényesen tudsz mosolyogni.

Will valaha így jellemzett engem, bár én sosem tudtam, hogy mit láthat engem.

De amikor elbúcsúzott tőlem... Mindezt ellökte magától.

_________________

Sokszor a kezdet a kezdet, a vég pedig a vég. Sokszor a kezdet a vég, a vég pedig a kezdet. Van, hogy a dolgok összefolynak és a kettő ugyanaz.

Akkor azt hittem, hogy a véget elém át. Pedig csak egy törés volt. Hiszen visszataláltunk egymáshoz. És utána is sokszor éreztük azt, hogy a vég a nyakunkban liheg.

Az igazi kezdet sem tekinthető kezdetnek. Csak egy napnak.

De mindenki életében van egy nap, amikor csak... Azt érzed, hogy van előtte és utána.

Ez az a nap.

Utána pedig Will Hartley az életem szerves része lett.

__________________________

Az aranypár. Így neveztek minket.

Pedig nagyon nem szolgáltunk erre rá. Nem így Cessey és Nick, a legjobb barátaink és csapattársaink, akik egy bizonyos évzáró buli óta össze voltak nőve.

Nekem akkor még nem sok tudomásom volt William Cartley-ról, csak annyi, hogy Nick szobatársa és legjobb barátja, hogy az apja az igazgatónk, hogy a bátyja a Kollégium őstehetsége, ahol mi, őrző-tanoncok tanultunk és éltünk. Will balhéitól volt hangos a suli, de mindet megúszta, sértetlenül. Nem mintha ezen meglepődtem volna. 

Szóval, süket és vak lettem volna, ha nem tudtam volna azt, hogy ki az a Will Cartley. Volt véleményem volt. Nem féltetlenül jó, de erről nem tudott senki és nem is kellett, hogy tudjon, mert negyedikes korom óta nem volt komolyan kontaktom Will-lel. Viszont akkor mély nyomot hagyott bennem.

Negyedikben volt az első kapcsolat órám. Tíz éves voltam és az őrzők speciális általános iskolájába jártam. Ahogyan a kis baráti körünk összes tagja. Valamint az összes valkűr gyerek, aki a Kollégiumba akart kerülni. Az én szüleim szó szerint ódzkodtak attól, hogy New Yorkba költözzek. Nem azért, mert elhagyom őket. Hanem, hogy rendes és teljes őrző leszek. Ők normális életet akartak, én viszont imádtam az adrenalint, amit a korai bevetések adtak nekem. És Ők ezt nem értették meg. 

Szóval, ott ültünk a kapcsolat órán, a tanárunk pedig azt kérte, hogy koncentráljunk a nevünkre és próbáljuk valakinek a fejébe közvetíteni. Értelemszerűen, én Cessey-vel próbálkoztam először, hiszen már akkor a legjobb barátnőm volt. Vagy negyed óráig meredtünk egymásra, a könnyeink kicsordultak, de a másik hangja nem akart megszólalni a fejünkben. 

Kétségbe voltam esve. Világéletemben maximalista voltam, az agyam nem bírta ki, hogy ne sikerüljön valami. Majdnem elbőgtem magam. Fordítgattam a fejemet, folyamatosan a nevemre koncentrálva, gondolatban már sikoltottam. Annyi emberrel létesítettem szemkontaktust, akivel csak tudtam, de senkin sem láttam a hallás szikráját. 

Aztán megtörtént, amire nem is számítottam. Meghallottam egy hangot a fejemben. Megláttam a szemeit, ahogyan engem és a reakcióimat fixírozta azokkal a mélybeható pillantásaival. 

A nevét ismételte. Én sikerre szomjazva ugyanezt tettem. 

Will Cartley és én gondolatokat tudtunk közvetíteni a másiknak. 

Mindenki azt hitte volna, hogy ez egy zseniális barátság kezdete, de ez nem volt igaz. Miután meghallotta a hangomat, nem szólt hozzám és éveken keresztül, én sem hozzá. 

Majd jött a fordulópont. Az évzáró buli utáni délelőtt. 

Dühös voltam, amiért Cessey szó nélkül lelépett Nick-kel, és egyedül hagyott a Mardi Gras témájú parti előtti készülődés kellős közepén. 

Ott guggoltam a főfolyosó kellős közepén, kezemben a kamerámmal, az év utolsó képeit lőttem el, hátha felfedezek rajtuk valami érdekeset, ahogyan egyébként tenni szoktam, ha kamera kerül a kezembe. Szőke hajam játékosan és rendezetlenül volt befonva és egy vastag, fehértollas fejpántot is illesztettem a fejemre. A fehér trikóm alól kilátszott a fekete melltartóm, efölé, pedig egy vékony bőrmellényt vettem. Egy több helyen is szakadt világoskék farmer volt rajtam, gladiátorszandállal. A nyakamba, pedig több színes nyakláncot csatoltam és a csuklómon egy mini álomfogóval díszített karkötő billegett. Elégedett voltam a kinézettem, mivel még sosem öltöztem ki ennyire egy parti kedvéért. 

Éppen fel akartam állni, mert a térdem már rettenetesen fájt, amikor valaki átesett a hátam fölött és a lendülete felborított engem is, egyenesen saját magára. A lábunk összegabalyodott, a gépem valahogyan az Ő kezébe került. Amikor a fejünk összekoccant, rájöttem, hogy ki is Ő. 

Will Cartley feküdt alattam, a fényképezőmmel a kezében, a másik tenyere, pedig a felcsúszott trikóm miatt a csupasz derekamat simogatta. Egy pillanat alatt kirázott a hideg. 

Szó nélkül kikaptam a kezéből a kamerámat és sietősen felálltam. Ő csak egy másodperccel később érzékelte, hogy nem fekszem rajta, majd Ő is felállt. 

- Vedd ki a fejed a seggedből, és akkor látod, hogy merre mész, szépfiú! – dörmögtem, miközben megigazítottam az összes ruhadarabomat. Will minden egyes mozdulatomat megfigyelte. Ahogyan eltakartam előle a csupasz derekamat és ahogyan a pólómat huzigáltam hogy a melltartópántom se legyen annyira észrevehető. 

- Te Nick szobatársa vagy, ugye? - Kérdeztem és ezzel kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Mintha ekkor jelent meg volna a szemében a felismerés szikrája. Rájött, hogy ki vagyok. 

- Mintha nem tudnád - horkantott fel egy játékos mosoly kíséretében. - Ha jól sejtem, Cessey nem aludt a saját ágyában az éjjel. 

- Mi közöd van hozzá? - Kérdeztem vissza, cseppet sem udvariasan. 

- Ha a barátnőd a legjobb barátommal van, akkor.... Sokszor fogjuk még látni egymást - azzal a Will Cartley pillantást vetette rám, amivel a hírek szerint, a csajokat szokta felszedni. Csak megráztam a fejemet. 

- Ha rajtam múlik, biztos nem - motyogtam. 

- Az évfolyam üdvöskéje tud ilyen bunkó is lenni?! Meglepsz, Indián Lány! - Nevette el magát, mire felvontam a szemöldökömet. Csak nyugi, Dane! Nem kell ezzel az ökörrel többször beszélgetésbe keveredned! 

- Indián Lány? - Kérdeztem vissza. 

- Hát... Úgy nézel ki - mutatott végig a szerelésemen Will. 

- Mardi Gras buli lesz! Be kell öltözni! - Szóltam vissza egyszerűen. 

- Akkor mit somfordálsz a folyosó közepén? Miért nem találkozol a pasiddal hogy összeegyeztessétek a szerkótokat?! - Will arcáról le akartam törölni azt a vigyort. Elegem volt belőle. Nem is értettem hogy miért nem fordítottam hátat és vonultam el.

- Nincs pasim - mondtam erre én. Will mosolya kiszélesedett. Már sejtettem, hogy mi következik. 

- Akkor mi lenne.... Ha találkoznánk a buli előtt? - Egy lépéssel közelebb jött hozzám és megérintette a kézfejemet. 

- Kösz, nem. Inkább meghánytatom magam, minthogy a partnered legyek - oké, ez durva volt a részemről de ismertem a hírét. És ezt meg is mondtam neki. - Ha szeretnéd, előkeresem az összes képet, amit a folyosótok előtt csináltam, hogy lásd, hogy hány különböző lány jött ki tőletek, egy meghatározott idő alatt. 

- Néha nekem is szórakoznom kell, nem gondolod? - Már megint az a hányingerkeltően magabiztos vigyor, amit ki nem álhattam. 

- Ó, csak tessék! De ne is álmodj róla, hogy velem! - tettem egy mozdulatot kezemmel és fanyarul elnevettem magam. Ekkor vettem észre a vállán logó sporttáskát. 

- Hova mész? - Kérdeztem kíváncsian. 

- Vége az évnek, már csak a buli van hátra, amin nem kötelező részt venni. Megyek haza  - válaszolta egyszerűen. 

- És az hol van? - Vittem tovább a témát. 

- Manhattanben - mintha nem ott lettünk volna, amúgy is. Akkor még nem értettem hogy akkor miért költözött be a Kollégiumba, ha konkrétan a szomszédban lakik. - És neked?

- Bostonban - válaszoltam erre. Boston és New York között nem volt sok távolság, mégsem tehettem meg azt hogy minden egyes hétvégén hazautazom. A szüleim nem voltak hivatásos őrzők, nem volt jól fizető melójuk. Ha nagylelkűen nem ajánlanak fel nekem egy helyet a Kollégiumban, nem is tudtam volna oda járni.  - Nem tervezed itt tölteni a napot, ugye? 

- Azta! Jók a hírek! Jó vagy! - Füttyentett egyet Will. 

- Igen, jó vagyok, pontosan. Túl jó vagyok. Mármint... Hozzád - igen, nagyra voltam magammal, eszem ágában sem volt vele menni. Sehova, semmikor. 

- És kegyetlen is vagy! - Továbbra sem lohadt le a vigyora. És ez felidegesített. 

- Erről nem szóltak az informátoraid? - rádöbbentem hogy a mellkasunk szinte összeér és hogy a saját fülemmel hallottam hogy mindkettőnk szíve hevesen dobog. 

- Azt hiszem hogy ideje.... A kezembe vennem az irányítást - még közelebb hajolt hozzám, szinte hozzá ért a számhoz, behatolt a privát szférámba és ettől borsódzott a hátam. Ó, és olyan jó érzés volt. 

De.... Az eszem még a helyén volt. Ahogyan ő is mondta, ezek miatt voltam híres. Ezért voltak mendemondák arról, hogy milyen jó vagyok. Hogy csapatvezetőnek szántak, mert annyira fegyelmezett voltam, az agyamból gondolkoztam és nem a szívemből.

Így léptem egyet hátra. 

És a vigyor még mindig ott volt. Mintha pontosan erre számított volna. 

Mintha még jobban megerősítettem volna a tippjét.

Mintha örült volna, hogy látja.

- Mennem kéne.  Meg... megkeresni Cessey-t - mondtam enyhén dadogva, amit a pillantása váltott ki. A pillantása, ami szinte fel akart falni. 

- Ha Ő meg Nick kiszálltak már az ágyból - vágta rá Will, mire megforgattam a szememet.

 Egyszerűen hátat fordítottam neki. Tényleg egyszerűen ment. Akkor még.

- Találkozunk a bulin, cicám! 

És ezzel Will Cartley bekerült az életembe. 

Will Hartley és az ő idegesítő beceneve. Will Hartley és a hangja a fejemben.

Később Will Hartley, mint a csapattársam. Will Hartey, a jobbkezem. Will Hartley, a harcos.

Will Hartley, a szövetségesem.

Will Hartley, a barátom.

Will Hartley, a szerelmem.