„csillagtalan setét éjjel,

csillagtalan setét éjjel jártam a virágos rétet,

ott láttam egy árva lelket,

s kihallgatta, hogy mit beszélek,s kihallgatta,hogy mit beszélek.

erdők, mezők, vadligetek,

erdők, mezők, vadligetek,

hadd bujdossak tibennetek."

FÁJL HELYE: ZOÉ GÉPE

FÁJL NEVE: UTOLSÓ.MP4

NYOMD MEG AZ ENTER-T, HOGY ELINDÍTSD A FELVÉTELT!

ENTER.

Hát... Elindult? Nem tudom, hogyan kell kezelni... Tök mindegy...

Helló... bárki is vagy. Gratulálok, hogy sikerült kitalálnod a gépem jelszavát. Így... vagy az egyik barátnőm vagy... vaaaagy, anya, akinek végre sikerült ezek szerint megjegyezni a jelszavamat, amit már vagy milliószor lediktáltam neki. Végül is, az nem annyira érdekes, legalábbis nekem, hogy ki vagy te. Annyit kell csak tudnom, hogy érdekellek annyira, hogy a cuccaimat nézd át. Engem meg legalább megnyugtat, hogy bebiztosítottam magam a legrosszabb esetre is.

Csupa optimizmus.

Ha esetleg nem ismernél, bemutatkoznék. Itt Pásztor Zoé, élőben és sztereóban! Igazán ötletes, Zoé, jár a buksisimi neked ezért.

ZOÉ│ZO•É│NÉV │GÖRÖG│JELENTÉS:1. ÉLET

Csak egy normális tizenhét éves gimnazista vagyok, aki introvertált, alapból humán beállítottságú, éppen elég baráti körrel és szociális élettel rendelkezek, tág a zenei ízlésem, ügyetlen vagyok. Talán elsőre ennyi bőven elég is.

Mint azt minden kedves néző láthatja... egy nem túl jó benyomást keltő kórházi szobában ülök, a gyógyszerszagú ágyon... vagy az nem is az ágyból jön, hanem a bőrömből? Már nem tudom megállapítani. Pizsamát viselek, ami... a hozzám hasonló tartós, viszont végleges betegek számára kiváltság.

Éjszaka van... mindjárt átlépünk a holnapba. És én rettegek a holnaptól. Ezért nem tudok aludni. Próbáltam, de nem ment. Holnap... az egész létezésem megváltozik. Szó szerint élet-halál szituáció lesz. Ne aggódjon senki! Már megszoktam ezeket a gyászos szavakat, már nem hatnak rám, annyira.

Akkor már el is mondhatnám, hogy miért csinálok egy videót a gépemre, a kórházi szobámban, nem igaz?

Szóval... figyelem, spoilerek következnek. Egy fontos dolgot kihagytam a bemutatkozásomból.

Mégpedig azt... hogy leukémiám van.

Igen... szívás.

Még megvan az információ, hogy tizenhét vagyok, ugye? Ja, én sem értem, hogy egy tizenhét évesnek miért kell ilyen dolgokkal foglalkoznia. Tizenhét évesen az életed csak abból áll, hogy egyik órára a másikra járkálsz a suliban, izgulsz, hogy felvegyenek az egyetemre, izgulsz, hogy elég időt tölts a barátaiddal. Izgulsz, hogy elég teljesen éld az életedet.

Egész végig csak izgulsz és stresszelsz és görcsölsz.

Én azt hittem, hogy minden tökéletesen normális velem kapcsolatban. Egy ideig így is volt. Átlagos osztályzatok, barátok, család. Minden a helyén volt. Pasim ugyan nem volt, de ezt még el tudtam fogadni.

Aztán... már a normális volt az egyetlen szó, ami nem illet rám. Amikor megtörtént a... dolog, minden felborult. Ez elég ironikus, hiszen azzal kezdődött az egész, hogy én magam is felborultam.

Így tartunk most itt. Hiszen valakinek el kéne mondanom, hogy hogyan jutottam el idáig, nemde bár? Ha egy sikeres Youtube vlogger lennék, ennek a videónak még nemzetközi közönsége is lenne. Ha népszerű lennék, akkor biztos világhírű lenne ez a videó, amit a laptopommal veszek fel, a hipó szagú kórházi szobában, miközben néha-néha felköhögök, mire bejön egy ápoló és megnézi, hogy minden rendben van-e az infúziómmal.

Ja, ennél szánalmasabb én sem lehetnék.

Van ez így. Ilyen az élet. Vagy a halál.

Na persze, ezzel is csak én tudok viccelődni.

Miért nem tekerjük egy kicsit vissza az időt, hogy mindenki láthassa, hogyan kezdődött az egész?

___________  

3 hónappal ezelőtt.

Egy átlagos nap volt, mint akármelyik klisé film kezdete, amiben a lány megy az iskolába, hogy aztán valami rendkívüli történjen valami, vagy összeütközzön a nagy Ő-vel a folyosón. Ja, ez nálam nem játszik. Egy akármilyen kedd volt – még csak nem is hétfő -, amikor a hátam közepére kívántam a sulit. Mint akármelyik tinédzser az utolsó éve első hónapjaiban.

Bedugtam a fülesem a fülembe, elindítottam a reggeli lejátszási listámat (éppen egy Zayde Wolf szám ment), biztos helyre csúsztattam a telefonomat, stabilan felvettem a hátizsákomat, majd elindultam biciklivel a suliba. Mint minden áldott reggel.

A suliba beérve odaköszöntem pár osztálytársamnak, akik megtiszteltek azzal, hogy rám néztek. A folyosón elhelyezett suliboxom előtt álltam meg, hogy berakjam a pulcsimat meg a táskámat.

- A végzős év a legszarabb egész életemben – motyogta dörmögő hangon egyik legjobb barátnőm, Jázmin (igaz, pár éve a neten elkezdte használni a Jaz nevet, szóval azóta kábé mindenki úgy szólítja), amikor megérkezett mellém, majd szó szerint dobálta a könyveit a szekrényébe. Én nekidőltem a sajátomnak, ami véletlenül éppen a szomszédjában volt és megforgattam a szemeimet, miközben magamhoz húztam a biosz könyvemet. Majd undorodva toltam el magamtól. Hiszen az a biosz könyvem volt.

- Minden évben ezt mondod – reagáltam, és ez igaz is volt. Jaz világéletében negatív személyiség volt. Ő volt a pesszimista köztünk. Én a meg a napsütés és a naivitás. Az esetek nagy részében.

- De ez most igaz is! Láttad a kötelezők listáját? Kész őrület! – nyomta a kezembe hirtelen az irodalom óráról összeszedett könyvek listáját, valahonnan a mélyből. Én meg, mivel mást nem nagyon tehettem, végigpörgettem a szememmel.

- Azt még most se értem, hogy normál irodalmon miért van több köteleződ, mint nekem emelten – ez is történetesen igaz volt. Én ennek a felét kaptam meg egy hónapja, az első órán. És szerencsémre, azoknak a könyveknek a nagy részét már olvastam. De ezek között volt olyan, amiről még soha életben nem hallottam.

- Látod, Zo? Pedig zseni vagy! – és ezzel átdobta a válla fölött a haját, hogy a teátrálisságot új szintre emelje. Nem volt időm ellenkezni.

- Min akadt ki Jaz már megint? – érintette meg hirtelen a vállamat a harmadik barátnőnk, Hedvig, aki a folyosó másik végéről érkezett Grétával. Jaz kiakadásai mindennaposok voltak. Ezek legtöbbjét Grétinek kellett elviselnie, mivel szinte az összes órára együtt jártak. Én általában megpróbáltam ráterelni a pozitív útra, vagy elrendeztem egy vállrándítással. Igen, ilyen igaz barát vagyok én.

- Ma a kötelező lista van soron – válaszoltam, mire Jaz fújtatott rám egyet, ki tudja miért.

- Ne aggódj, Jazzy, mindjárt jön a tesi, és minden dühödet kieresztheted! – fordult hozzá a dühöngőhöz Hedvig. És mennyire igaza volt! Jázmin minden alkalommal átváltott Terminátor módba, akárhányszor tesin voltunk. Ha kidobóra került a sor, mindenki tartotta tőle a két méter távolságot, nehogy maradandó károsodást okozzon neki.

És én erre sem tudtam reagálni. Hogy miért?

Jaz mögött megjelentek a fiúk. Ákos, Zalán meg a többiek. Nem messze álltak tőlünk, éppen mentek be az emelt magyar termébe, ahova mi is készülődtünk. Nem tudtam nem rájuk nézni. És ezt persze Ákos is észrevette. Rám mosolygott, és kacsintott egyet felém. Mire én intettem egyet.

Ez amolyan bevett szokás volt nálunk.

Persze a barátnőim rögtön tudták, hogy miért kezdtem el hirtelen piszkálni a hajamat. Jaz hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon a feltevéséről, majd egy félmosolyos pillantást vetett Hedvigre meg Grétire.

- Mi van? – förmedtem kissé rájuk, amikor a fiúk eltűntek a terem ajtajában.

- Ó, semmi – legyintettek. De persze ez minden volt, nem semmi. Felváltva néztem Jazre és Hedvigre, hogy magyarázzák meg, amit egyébként nem is kellett. Már miért kellett volna? Minden nap ez történik, semmi szükség magyarázatra.

- Én annyira nem értelek titeket – sóhajtott fel Jaz, a szerelmes szívek szakértője. Várjunk csak, azt mondtam volna, hogy szerelmes? Hadd helyesbítsek! Mert ez egyébként nem szerelem. De inkább már el sem kezdtem bizonygatni. Mert annak így is-úgy is lehurrogás a vége. – Ez a srác a legérettebb az évfolyamon!

- Ja, túl érett! – vágtam rá erre én, kis híján csapva egyet a könyvemmel a szekrényre. Kicsit elegem volt a témából. Ugyanis, az elmúlt két évben ez volt a téma köztünk.

- Gondolom, most is várja, hogy meséld el neki szépen az ibseni dráma jellemzőit – mondta erre Jaz, tovább feszítve a húrt, teátrális hangnemmel.

- És mind tudjuk, hogy minden áldott alkalommal elolvassa a bizonyos könyvet, csak mindent a te szádból akar hallani – egészítette ki ezzel Hedvig. Erre tettem egy kaparó mozdulatot az arcom előtt, és várakozóan néztem Grétire, hogy ha már itt tartunk, ő is mondjon valamit.

- Én úgy gondolom, hogy ez Zoé döntése – állt végre valaki az én oldalamra.

- Köszönöm! – tettem fel az egyik kezemet, mintha esküdöznék. Szerencsére a csengő megmentett a többi kíntól, én meg be is spuriztam rögtön az emelt magyar termébe. És, hogy még jobban a saját képembe röhögjek, beültem az Ákos előtti padba. Mivel az volt a helyem. Hedvig utánam jött be, és még mielőtt mondhatott volna bármit is, meglengettem a kezemet a nyakam előtt, hogy kifejezzem, kinyírom, hogyha kiejt valamit a száján.

- A barátnőiddel megint intellektuális beszélgetést folytattál, Zoé? – érkezett a szokásos kérdés a hátam mögül. A tanárnő felé pillantottam és mielőtt felénk nézett volna, felemeltem az egyik kezemet, és bemutattam Ákosnak.

- Ez minden, amit közölni akarsz? – folytatta tovább a csevejt Ákos, mire félig felhúzott szemöldökkel hátrafordultam, hogy ránézzek, tudva, hogy csak erre várt. Egy félmosolyt húzott az ajkaira, miközben a telefonját becsúsztatta a zsebébe.

Akár ez egy bugyi levarázsoló mosoly is lehetett volna. De Ákos... egy teljesen másik világ a többi 21. századi hímnemű egyedhez képest.

És tudjátok, hogy mi a legbosszantóbb az egészben? Jézus, már attól elvörösödtem, hogy le fogom most pötyögni, pedig ő ezt sosem fogja látni.

Hogy veszettül jóképű. Kócos, barna haja van. Okos, fürkésző kék szeme. Ha nem lenne előítéletes, túlérett, titkon zseni, Freud olvasó, telefonon sakkozó csodagyerek, akkor tapadnának rá a csajok. Így viszont csak elkerülik, mivel a negyedét sem értik, amit Ákos kiejt a száján.

Így maradtam neki én.

Vagyis, nem is maradtam, hanem... nem is tudom, hogy hogyan csináltuk mi ezt. Vagy, hogy egyáltalán mi ez. Sosem tudtam. És egy idő után a sok fogalmam-sincs-mit-jelent jelből elegem lett. Nem volt kedvem agyalni rajtuk. Agyalni rajta. Mert nem érdemes. Ákost megérteni nem lehet, talán lehetetlen megpróbálni. Legalábbis az év mondjuk 300 napján így gondolom. Aztán rittyent valamit, és a maradék 65 napon rajta agyalok.

- Mit akarsz, mit közöljek még? – kérdeztem vissza, előtérbe hozva a mi kis játékunkat, amiről csak én tudom, hogy létezik. Ő provokál engem. Én megpróbálok nem felrobbanni és/vagy elvörösödni. Megpróbálok visszaszólni valami okosat. Általában nem megy. És ekkor elkezd oktatni és azt várja, hogy magyarázzam el azoknak a dolgoknak az értelmét, ami engem érdekel, de ő megveti. Jó kis körök ezek. Csak az a baj, hogy egy idő után belefáradsz a körökbe. És egyenest akarsz. Vele viszont nem tudsz egyenes lenni. Akármilyen fura is, az egyenes nála nem működik.

És sajnos, sosem fog.

- Nektek is szép napot, Zoé és Ákos! – hívta fel a figyelmünk Hajdú tanárnő, mire hirtelen visszakaptam a fejemet, zavaromban beletúrtam a hajamba és megvakartam a homlokomat.

- Jó napot, tanárnő! – köszöntünk gyorsan mindketten az emelt magyar tanárunknak, és egyenes helyzetbe kapkodtuk magunkat. Rásandítottam Hedvigre, aki a szomszéd padsorban ült, és szerelmetesen megrebegtette felém a pilláit. Erre rányújtottam a nyelvemet, gyorsan.

Majd elkezdődött az óra.

___________

PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB

- Honnan szereztél megint sebhelyeket? – tette fel a kérdést az aznapi testnevelés óra előtt Jaz, mikor lehúztam a pólómat. Lepillantottam a mellkasomra. Az utóbbi hetekben folyamatosan jelennek meg lilás-kékes foltok a bőrömön. Ezúttal a melltartóm pántja mellett végig. A karomon és a lábamon már elég szép csapat gyúlt össze, amiket fáradhatatlanul kentem le alapozóval, hogy az osztálytársaim ne gondolják azt minden egyes tesióra alkalmával, hogy utcai bunyóba kerültem.

És még azt sem mondhattam, hogy a szerencsétlenségemnek köszönhetem. Habár, igen, nálam ügyetlenebb embert még nem igen hordott magán a Föld. Ezt mindenki tudta. De direkt odafigyeltem, és igyekeztem nem beütni a lábamat a padkába, vagy az asztalba, vagy a karomat az ajtóba. De a foltok feltűntek. És fájtak.

- Nem tudom. Csak jönnek – ráztam meg a fejemet, tanácstalanul és inkább magamra kaptam a tesipólómat, hogy Jázmin ne szuggerálja őket tovább. Már kezdtem zavarban lenni. Nem bírtam rendesen megemelni a kezeimet, az izmaimba egyfolytában belehasított a fájdalom. Eltorzult az arcom, és a nyelvemre haraptam.

Fel kell kötnöd a gatyád, Zoé! A Rádiók egyenesen felfalnak, ha látják, hogy nem bírsz rendesen röplabdázni.

Rádióknak neveztem a menő csajokat és népszerű fiúkat, akik viháncolnak, pletykálnak és mindent tudnak mindenkiről. És ezt el is terjesztik, tehát rádióként működnek. Ilyen ez a Zoé-logika.

- Jól vagy, Zo? – pillantott rám Hedvig, aki mellettem ült, és végignézte a tortúrámat a cipőkötésemmel is.

- Igen – bólintottam, magamra erőltetve egy mosolyt, ami reményeim szerint nem látszott annyira hamisnak, mint éreztem. – Csak mintha egy kicsit... kába lennék. Ennyi az egész.

- Táncos órája után, el is hiszem, hogy kába vagy. Szerintem még a dinoszauruszok is ennek az embernek a biológia órája közben haltak ki – jött megint Jaz hangja szemből. Emiatt rögtön elmosolyodtam, igazából.

A kábaság kicsit előbb kezdődött, mint a sebesülések. Egyfolytában fáradtnak éreztem magam, pedig sokkal többet aludtam, mint egy átlagos tizenhét éves. Már komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy rászokok a kávéra, bár az illatától egyenesen kiráz a hideg. De talán segítene.

- Milyen volt a társalgás Ákossal? – kérdezte Hedvig, egyedüliként a csapatból, aki tudta, hogy megint azzal kezdtem a magyar órát, hogy Ákossal beszéltem. Ha Jázmin tudta volna, nem hagyott volna békén, ameddig minden egyes szót háromszor ki nem elemezünk közösen.

- Már megint sikerült elhitetnie velem, hogy totál hülye vagyok. Pedig nem vagyok! Általában – magyaráztam, miközben laza lófarokba kötöttem a hajamat.

- Nem is értem, hogy hogyan vagy képes vele beszélgetni. Én nem bírnám ki, ha a pasim okosabb lenne nálam – kezdett bele a beszédbe Jaz.

- Nem a pasim! – tiltakoztam egy pár oktávval magasabb hangszínnel, mint kellett volna.

- Lényegtelen – legyintett rám Jaz, és csípőre vágta a kezét. – A lényeg az, hogy miatta úgy érzed magad, mintha kevésbé lennél intelligens, és, ahogyan mondtad, hülyének érzed magad. Pedig, nem ezt kéne érezned. Mert sokkal többet érdemelsz ennél. És ezt te is tudod.

Jaz mindig kimondta az igazságot. Akármilyen fájdalmas is legyen az. Adta a képzeletbeli és sokszor a valóságos pofonokat is. Kényszerített minket, hogy ne lubickoljunk annyira a romantikus kis rózsaszín álomképünkben. Mert nem több, ami. Álom. Nem szabad beleélnünk magunkat.

Jázmin is megküzdött már ezzel a dologgal, amit szerelemnek hívnak. A nehéz úton, a rögösön. És hiába nőttünk fel Mr. Darcy-t bálványozva, a valóvilágban, a huszonegyedik században ezt sajnos nem várhatjuk el a hímnemű egyedektől. Mert ha erre várnánk, akkor életünk végéig csak azt tennénk. Várnánk és reménykednénk.

A reménykedés már Ákos esetében sem vezetett semmire.

Szóval a várakozásnak véget kellett vetnem.

Legalábbis, minden héten elhatároztam ezt magamban.

Mielőtt még tovább gondolkodtam volna ezen, a tesi tanárunk megzörgette a lányöltöző ajtaját, így az osztálytársaim csordaként kivonultak. Én a sor végére maradtam. Határozatlanul felálltam a padról, amin eddig ültem, egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, majd láttam, hogy valami rácsöppen a cipőm orrára. Vér volt.

Basszus! Gyorsan elővettem a pulcsimból egy zsebkendőt, és az orromhoz szorítottam, megpróbálva letörölni az arcomról a vért. Miközben pánikoltam. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hányszor vérzett az orrom életem során. És egyik sem volt ilyen hirtelen, és olyan sok, mint ott az öltözőben.

Vártam pár pillanatot, majd elvettem a zsepit, megtöröltem a kezemmel az orromat, és megnyugodtam, amikor nem láttam vért a kezemen.

- Hé, jól vagy? – fordult felém Hedvig, összeráncolt szemöldökkel.

- Persze – biccentettem, miután megköszörültem a torkomat és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. De belül... nem voltam egészen a helyzet magaslatán. Rossz előérzetem volt. Megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak bebeszélem magamnak a rosszullétet, csak bevonzom a bajt.

- Gyerünk, lányok! Két csapatot kérek! Kezdjük a röplabdát! – egy gyors fintor futott végig mindenki arcán, aztán szenvedve beálltunk a háló két oldalára, ahogyan szoktunk.

Már, amikor az első szervát elindították a túloldalról, éreztem, hogy gond lesz. A fejem tompa volt, az ujjaim zsibbadtak. Muszáj volt többször megráznom a fejem és belecsípnem az alkarom bőrébe, hogy elmúljon a szédülésem.

Egyik pillanatról a másikra romlott rohamosan az állapotom és a közérzetem. Mintha a külső hangok is egy szűrőn keresztül jutottak volna el az agyamba. Szépen lassan – ami csak nekem volt olyan lassú, mint az örökkévalóság, a külvilág számára csak másodpercek teltek el – minden teljesen néma lett, és bénult. Tejüvegen keresztül láttam a környezetemet, a hangok pedig már nem értek el.

A zsibbadás az összes végtagomat elérte. És végül, éreztem, hogy az agyamban is hullámzik.

Kicsúszott a lábam alól a talaj. És elöntött a sötétség.

És itt is van! Persze, voltak előzmények, de itt kezdődött az egész igazán.

Sosem ájultam el azelőtt, így aztán azt sem igazán tudom, hogy mi történt, vagy mi történik közben. Nem tudtam gondolkodni, nem történt semmi. Csak üresség volt és csend. A végtelen semmi. Vagy millió összeesküvés-elméletet kidolgoztam volna... ha éppenséggel tudatomnál lettem volna.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. De a legszörnyűbb volt, amit valaha éreztem.

A nagy, üres semmi. Minden ember rémálma.

Még mielőtt azon gondolkodtam volna, hogy meghaltam, fokozatosan elkezdett visszajönni minden. Először a hangok, a susmus, ami valahonnan mellőlem jött. Próbálgattam megmozdítani az ujjaimat, és amikor sikerült, megnyugodtam, hogy nem haltam meg. Már akkor gáz van, ha egy tizenhét évesnek azon kell gondolkodnia, hogy meghalt-e vagy sem.

Bár még sosem voltam a gimi gyengélkedőjén, rögtön felismertem. Egyrészt, mert a gyógyszer és kórházszag összetéveszthetetlen volt. Másrészt, mert sehol máshol nem néznek olyan gyászosan az emberre, mint egy gyengélkedőn.

A sulinővér ijedten nézett rám, amikor félig-meddig felkönyököltem. Megkérdezte, hogy érzem magam, hogy mi történhetett. Erre én csak bólogattam, vagy megvontam a vállam. Nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mi is történt.

A kezembe adott egy csokit meg egy félliteres vizet, hogy mindkettőt azon nyomban fogyasszam el, és nem engedte, hogy felálljak, ameddig meg nem esküszöm neki, hogy mielőbb elmegyek vérvételre.

Miközben én ettem, ugyanezt megígértette Anyával is, aki időközben lélekszakadva ért be a gyengélkedőre. Láttam rajta, hogy igazán próbál figyelni a nővérre, de másodpercről másodpercre többször pillantott rám, hogy ő is megbizonyosodjon arról, jól vagyok.

És a rossz érzéstől eltekintve a gyomromban, tényleg jól voltam.

Anya felkapta a gyengélkedő egyik székéről a táskámat, amit biztos valamelyik barátnőm hozott utánam, igen készségesen, és a kocsi felé terelt, miközben már beszélt is a háziorvosommal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, adjon időpontot vérvételre.

- Anya, ez nem a világvége! – szóltam rá, amikor már a biztonsági övemet kötöttem be, még mielőtt túlontúl bepörög. Erre vetett rám egy én vagyok a szülő, te a gyerek, én ezt jobban tudom pillantást. Az ablak felé fordulva szkeptikusan megforgattam a szemem.

____________

A változás

A következő napok ide-oda rohangálással teltek. Az „eset" után két nappal került sor a vérvételre. A labor sürgősségi esetként kezelte, így másnap már az eredményekkel mentünk vissza a háziorvosomhoz. Hiába győzködtem Anyát, hogy nem muszáj velem jönnie, hiszen jártam már egyedül orvosnál, elkísért.

Már akkor láttam, hogy valami nem stimmel, amikor a doktor összeráncolt szemekkel olvasta az eredményeimet. Aztán tetőtől-talpig engem is végigmért. Aztán lekérte az iskolai vizsgálataimat, a tanév elejéről, a pár hónapos adataimat. Majd ráállított a mérlegre, hogy ő is lemérjen. Majdnem tíz kilóval kevesebbet mutatott, mint két hónapja.

A kivizsgálás után a doktor diszkrétnek hitt mozdulattal egy papírcetlit csúsztatott Anya elé. Miközben az én egyetlen gondolatom az volt, hogy hogyan képesek egy perc alatt megkapni az információimat egy másik orvostól.

Anya, aki mindig nyugodt és hebrencs, úgy nézett ki, mint akit leforráztak. Kérdezgettem, hogy mi történt, de csak a kocsinál volt hajlandó válaszolni. Már ha a cetli felmutatását annak lehet nevezni.

Heim Pál Gyermekkórház – onkológiai osztály.

Nem kellett magyarázkodnia, viszont az információval egyikőnk sem tudott mit kezdeni.

Nem tudtam gondolkodni. Egyfolytában egy szó lengte be a gondolataimat. Rák. Rákrákrák.

Persze, nem voltam idióta, tudtam, hogy tinédzsereknél, sőt kisbabáknál is előfordulhat. De sosem hittem volna, hogy nálam is opció lehet. Olyan volt, mintha elértem volna a teljes lehetetlenséget. Arra vártam kétségbeesetten, hogy valaki előugorjon egy bokor mögül, és azt mondja, az egész csak átverés, egy kegyetlenül rossz vicc. Ha ez történt volna, akkor sem röhögtem volna.

De... nem ez történt.

Így pár nappal a háziorvosnál lévő látogatások után már volt is időpontunk. Méghozzá sürgősségileg.

Anyára néztem a kocsiban, aki GPS alapján tájékozódott a kereszteződések között lavírozva. A haja fel volt kötve, a szeme alatt még lilábbak lettek a karikák. Egyikőnk sem tudott aludni a napokban. És ezt senki sem csodálta.

Már majdnem tíz éve egyedül vitte a családot. Vagyis... engem. Csak én voltam és ő. Ketten a világ ellen. Egyedül tartott el minket, nulla támogatással. Egyedül kellett végighallgatnia a sirámaimat, egyedül kellett az összes sulis kötelezettséget ellátnia. Mindent egyedül csinált. Tőlem semmilyen segítséget nem fogadott el, és tett róla, hogy semmilyen fájdalmát vagy kétségét ne lássam.

El sem tudtam képzelni, hogy mik játszódhatnak le a fejében.

A váróteremben vártuk, hogy behívjanak. A combomon forgattam a telefonomat, remegő ujjakkal, a semmibe fókuszált tekintettel. Amikor várakoztam, mindig megnyitottam valami alkalmazást, Facebookot, fényképeket görgettem, olvastam, végiggörgöttem a Snapchat storykat és legújabb Instagram bejegyzéseket. De, amikor ott vártam, egy olyan vizsgálat előtt, ami az életemet is erősen megváltoztathatja... egyik sem tűnt fontosnak. A kiskutya filterek nem fogják meggyógyítani a rákot.

Anya ujjai a saját combján doboltak. Már minden idegesített. A telefonom rezgése, a kintről beszűrődő párbeszédek, a rádió, és igen, anya dobolása is. Átnyúltam a karfán, hogy rákulcsoljam az ujjaimat az övéire. Megrezzent, és rám nézett.

- Minden rendben lesz, Anya – suttogtam, összeszorult torokkal.

- Nekem kéne nyugtatnom téged, és nem fordítva. Nekem kéne lennem a te támaszodnak, és nekem kéne erőt öntenem beléd – rázta meg a fejét Anya, a szemében könnyek csillogtak. Csak megráztam a fejem. Nem számított. Mi egy csapat vagyunk. Ha neki fáj, akkor nekem is.

- Pásztor Zoé! – megszorítottam Anya kezét, amikor felálltunk.

Az onkológus orvos mosolyogva nézett ránk, amikor leültetett minket. Először általános kérdéseket tett fel. Gondolom, hogy oldja a feszültséget. Nem ment. És nyilvánvalóan, ezt ő is észrevette. Ezért hamar rátért az eredményeimre. Végigment az összes részleten, aztán csinált pár mérést, levetette a felsőmet, hogy megnézze a foltjaimat is.

És minden egyes pontban egyre komolyabb és feszültebb lett az arca. Sokszor gondolkodtam azon, hogy a betegek mennyire gondolják megnyugtatónak az orvosuk arckifejezéseit. Én egyáltalán nem nyugodtam meg. Egyre idegesebb lettem, ahogyan az orvos is.

Amikor visszaültünk a helyünkre, elénk csúsztatott egy hosszú paksamétát. De nem, az olvasás nem ment.

Kimondta a szót, végre valahára, amit valamennyire már én is éreztem.

Leukémia.

___________

A lányok

A következő hetet otthon töltöttem.

Azt olvastam valahol, hogy a depresszió a rák velejárója. Hát, semmi kétségem nem volt többé.

Próbáltam elfogadni. Tényleg próbáltam. De nem hiszem, hogy ezt bárki el tudná fogadni. Pláne nem egy tizenhét éves.

De volt három ember, akik, mint általában, nem hagyták, hogy ez a hangulat eluralkodjon fölöttem. Negyedik éve voltunk mi így együtt. Már nem is tudom, hogy hogyan kerültünk össze, igazából már mindegy is. A legjobb emlékeinket szereztük egymás mellett. És ennek, és minden másnak a jegyében, amiért mi barátok voltunk, ugyanúgy megjelentek a házunk előtt, mint minden pénteken, chipsszel, gumicukorral, fagyival, és egészségtelen szénsavas üdítőkkel felszerelkezve, hogy nézzünk valami csöpögős romantikus filmet, ami alatt Hedvig és Jázmin kedvükre unhatják szét az agyukat, mi meg Grétával, annyit bőgjünk, amennyit csak tudunk.

Hiába volt minden ugyanolyan, mint minden más pénteken, lógott valami a fejünk fölött, ami miatt nem kapcsoltuk be a filmet. Csak Hedvig maga elé húzta a gépemet, hogy nyomjon valami háttérzajt.

- Ha Justin Biebert mersz bekapcsolni, nem állok jót magamért! – figyelmeztette Jaz Hedviget, aki vetett rá egy szkeptikus pillantást, arra gondolva, hogy Jázmin talán elfelejtette, hogy kivel beszél.

- Igen! Nem akarok úgy gondolni az utolsó hónapjaimra, hogy Justin Biebert hallgattam! – szúrtam közbe, miközben mögöttem Hedvig végigfeküdt az ágyon, én pedig a hasára döntöttem a fejem és én is a plafon felé fordulva lefeküdtem.

- Elég fura az élet humora... Mármint, te imádod a romantikus, nyálas, rákos tinédzserekről szóló filmeket – bökte meg a fejemet Hedvig, mire helyeselve bólogattam. A csillagainkban a hiba és a Most jó a kedvenc filmjeim közé tartoznak.

- Megtennétek, hogy... nem beszélünk a rákról? – nyögött fel Gréta, szenvedő arccal, csaknem könnyező szemekkel.

- Valamikor muszáj lesz – biggyesztettem le az alsó ajkamat. – Az emberek csak beszélnek arról, hogy élj úgy, mintha nem lenne holnap. De ez hülyeség! Az emberek többségének nem az az utolsó napjuk. De nekem... nagyon is valószínű, hogy az egyik ilyen nap lesz az utolsó. Nem tudom, hogy vajon ez lesz-e az utolsó tejeskávé, amit iszok, vagy az utolsó ölelés, amit anyának adok, vagy az utolsó beszélgetésem veletek... mert akkor... képtelen lennék elengedni az egészet.

A lányok csak dühösen lélegeztek. Én nem tudom, hogy miért voltam ennyire nyugodt. Talán azért, mert tudtam, hogy a dühöngés ezen nem segít. Sőt, ezen semmi sem segít az égvilágon. Ezt nem lehet megváltoztatni.

Persze, tudtam, hogy vannak kezelések, főleg a leukémiánál, amiből nem egy ember meggyógyult, csaknem teljesen. De már belesüppedtem az esélytelenek nyugalmába. Mint a börtönviseltek, akiket halálra ítéltek.

Pontosan ez történt velem is. Halálra ítéltek. Méghozzá a saját testem.

- Csak olyan... végleges az egész. Reménytelen. Dühítő. Olyan tehetetlennek érzem magam – rázta meg magát Jázmin, aki a lábamnál ült. Előrenyúlva elkaptam az egyik kezét és megszorítottam.

- Én is így érzek – csak már lezártam magamban. Volt egy hetem elfogadni. Éjt nappalává téve csak ezt csináltam. Feldolgoztam az információkat. Elolvastam vagy millió weboldalt. És megint feldolgoztam.

- Olyan lehetetlen elképzelni, hogy nem vagy itt – suttogta Hedvig.

- Igen, mintha... mintha a négy elemből az egyik eltűnne örökre – egészítette ki Gréta, aki valamennyire még tartani tudta magát.

- Elveszítjük a mi kis levegőnket – kuncogott fel halkan, félig hitetlenül Jázmin. Felkönyököltem, végignéztem a tüzemen (Jázminon), földemen (Hedvigen) és vizemen (Grétán). – Te mindig teletöltötted a tüdőnket, most meg fuldokolni fogunk.

Hogy egy pillanatig se érezzem, hogy az érzelmes feszültség csökken, Hedvig benyomta a Cancer című számot, a Twenty One Pilotstól. Könnyektől fuldokolva nevettem fel, kórusban a többiekkel.

Végignéztem rajtunk, mintha most látnám őket először és utoljára.

Igen. Ezekre a pillanatokra akarok emlékezni.

__________

Anya

- A lányok elmentek? – kérdezte Anya, amikor kimentem hozzá a nappaliba.

- Igen – bólintottam, és egy enyhe mosollyal folytattam. – Miután befejeztünk a bőgést, megnéztünk egy romantikus vígjátékot, amin szerencsére egyikőnk sem sírta el magát, és amiben egyetlen szereplő sem patkolt el rákban.

- Hogy érzed magad? – kezdte el gyengéden simogatni a hajam, mire engedtem a kísértésnek és az ölébe döntöttem a fejem.

- Haldoklom – válaszoltam, viszonylag normális hangon, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy leugrom a boltba tejért. Természetesen, Anya ezért rásuhintott a kobakomra egyet. – Nem tudom, igazából. Azt hiszem... sokkal jobban aggódok azért, hogy a körülöttem lévők hogyan viselik.

- Ez nem te reszortod, drágám – simogatta tovább a hajam Anya.

- Miattad is aggódok.

- Mondtam már, hogy nem kell! Nekem kell miattad aggódnom, és nem fordítva – lehunytam a szemem, és próbáltam nem összetörni a saját szívemet.

- Nem az az egyetlen ember, aki rákos, akiben ténylegesen ott is van a rák. Hanem a környezete is ugyanúgy. Csak... csak ők nem halnak meg – suttogtam.

- Drágám... úgy lettél beteg, hogy senki sem számított rá. Nekem a legnagyobb félelmem vált valóra. És együtt kell élnem vele, hogy senki, egy doktor vagy nővér sem képes segíteni rajtad, még én sem, akkor sem, ha a saját életemet adnám érte. És tudom... tudom, hogy rengetegszer leszel szomorú, fáradt... mindegy, hogy mennyi bátorságot is mutattál. Egyedül is fogod magad érezni. De... - anya tovább simogatta a hajam, közben pedig hallottam, hogy a hangja tele lesz könnyekkel. Ahogyan az én szemem is. – De én itt vagyok, hogy elmondjam... ez nem igaz. Nem vagy egyedül. Sosem leszel. Mert itt van egy hadseregnyi szív, ami feléd menetel. És érted. Egy olyan csoport, ami mindenhonnan gyűlt össze, olyan helyekről is, ahonnan nem is számítottál volna rá. Fel vannak töltve, és feléd fogják sugározni a saját energiájukat, a reményt, az erőt, a fényt. A legerősebb szélben, viharban, hóban is mögötted lesznek. Az ígéreteik sosem fognak megbukni. Ott lesz mindenféle színben, sárgában, kékben, pirosban, zöldben. Egy hadseregbe fognak gyűlni. Érted. Szívek, amik már győztek a saját csatájukban, sérültek már. Rád fognak gondolni. Varázslatot és csodás energiát küldenek majd feléd. Ha jól figyelsz... most is hallhatod őket verni.

Hallgattam. És hallottam. Ahogyan a csendben a kettőnk szívverése ott üt egymás mellett.

- Főleg akkor, amikor egyedül leszel, és gyenge, és nem fogsz találni választ erre az egészre. Csak... tudnod kell, hogy a szeretet... a szeretet nagyobb, mint a rák – fejezte be anya.

A hátamra fordultam, hogy ha lenéz, a szememmel találja szemben magát.

- Szeretni és szeretve lenni. Az élet értelme – amikor kislány voltam, rengetegszer kérdeztem anyától, hogy mi is az élet értelme. És egy nap előállt egy válasszal. Ezzel.

Szeretni és szeretve lenni. Hagyni, hogy az emberek megváltoztassanak. És, hogy te megváltoztasd őket. És tegyél értük.

Talán te megteheted, hogy vársz. Több ezer nap áll még előtted. Több ezer új holnap, új esély. Annyira sok, hogy vígan elfecsérelheted, hagyhatod, hogy kicsússzon a kezeid közül.

De néhányunknak csak a ma van. Csak a ma számít. Amit ma teszel, az számít, ma, abban a pillanatban, és talán az örökkévalóságban is.

Ha már így kell leélnem a hátralévő életemet, hogy nem tudom, mennyi van még hátra, akkor szeretnék változást hozni. És nem csak a saját életembe.

Több akarok lenni, mint egy gránát, ami akármikor felrobbanhat, és vihet mindent a süllyesztőbe, és mindenkit magával ránthat. Több, mint egy betegség, több, mint egy probléma.

__________

Zalán

Éppen kimásztam Anya öléből, amikor valaki becsöngetett az ajtón. Összeráncoltam a szemöldökömet, mert sejtelmem sem volt róla, hogy ki lehet az.

Zalán állt az ajtó mögött, a szokásos zselé nélküli, sünire hajazó hajával, mosolyogva.

- Tudom, hogy általában nem ez az én napom – igen, tényleg nem az volt, a csütörtök volt az ő napja. – De nem tudtam, hogy mikor jöjjek. Hedvig meg azt mondta, hogy most jöttek el tőled. És gondoltam...

- Gyere már! – húztam beljebb nevetve. Talán egy éve szoktunk rá, hogy heti egyszer együtt nézünk valami sorozatot. Például Trónok harca időszakban újranéztük a heti részt.

A legjobb fiú barátom volt. Aki általában tök kényelmesen érzi magát a környezetemben. Hát, ez most nem így volt. Láttam, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel, csak toporgott, nem is akart megszólalni.

- Nem muszáj mondanod bármit is – vontam meg a vállam, amint leültem a kanapé egyik felébe, ő a másikba. Zalán Hedvigtől tudta, mivel a lányokon kívül nem volt erőm mást is külön, személyesen felhívni. – Tudom, hogy tudod. De... csinálhatunk úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem kell mozdulnunk. Csak... üljünk nyugodtan. És semminek sem kell változnia.

- De az nem az élet – rázta meg a fejét Zalán, és mint általában, most is beletrafált a közepébe.

- Az életnek tudomásul kéne vennie, hogy semmi sem változtathatja meg a csütörtöki sorozatnézésünket. Még az sem, hogy péntek van – nevettem el magam. Belőle is ki tudtam csalni egy mosolyt.

- Elhoztam neked a Szolgálólány meséjét! Tudom, hogy meg akartad nézni – húzta ki a zsebéből a pendrive-ját. Na jó, lehet, hogy az az enyém volt! Képtelenség volt számon tartani, hogy éppen melyik pendrive kinél volt, mivel egyfolytában egymás tévéjében hagytuk.

- Azt hittem, hogy befejezzük a Vikingeket! – jó volt a héten végre olyan párbeszédet folytatni valakivel, akivel nem jutottunk el a rákhoz egy perc alatt. Elfogadta, hogy nem akarok róla beszélni, és nem is erőltette. Legalábbis először nem.

Olyan pillantással nézett rám, ami egyértelművé tette, hogy most mindenben az én akaratom dönt. Így mosolyogva elfogadtam.

Szinte csendben néztük végig az első két részt. Párszor összemorogtunk, vagy felháborodtunk, de az elenyésző volt.

A második rész stáblistája gördült le, amikor végre megszólalt.

- Ha meghalsz az új Trónok Harca évad előtt, ki fogok akadni! – persze, ezt a megszólalást sem érzelgős köntösben adta elő. Hanem a saját stílusában.

- Talán a másvilágon megengedik, hogy nézzem az HBO-t – én is komolytalanul válaszoltam. Az új Trónok Harca évad 2019-re volt kiírva. Ami több, mint egy év. Ha nem történik csoda, akkor én azt már nem fogom látni.

- Több évadon kellett végighallgatom, hogy Jon és Daenerys párost akarsz, és, amikor összejöttek, végigsikoltottad az egész délutánt... most meg... amikor végre összejönnek... meghalsz... ez hol fair? – Zalán hangja a végére elég sokszor megcsuklott. Így tudta a legjobban kifejezni azt, amit gondolt. És én így is értettem, hogy mit akar. Mint már aznap sokszor, ismét könnyezni kezdtem.

- Az élet nem fair – nyögtem ki.

Zalán szembefordult velem, kicsit csillogó szemekkel. Sosem láttam még elérzékenyülni. Még akkor sem, amikor Hodor meghalt. Ő nem olyan srác volt. Így az egész szituáció nagyon fura és borzongató volt. Finoman megfogta a kezem, komoly tekintettel a szemembe nézett.

- Rendben van, tudod? Ha igazán menni akarsz. Tudom, hogy mindenki azt akarja, hogy maradj. Én is azt akarom, hogy maradj. De ez nem a mi döntésünk, hanem a tiéd, az a kérdés, hogy te mit akarsz. Csak... el akarom mondani, hogy... én el tudom fogadni, ha úgy döntesz, elmész. Rendben van, ha itt hagysz minket. Rendben van, ha nem akarsz harcolni. A te döntésed. És támogatlak. A legfontosabb, hogy... a te akaratod legyen a döntő – magyarázta Zalán, kissé összeszedetlenül, folyamatosan szétesve, egyre jobban összezúzva engem is. – Itt vagyok. Bármi is lesz. És melletted leszek.

Mindig az oldalamon volt, még akkor is, amikor egyikőnk sem volt igazán tisztában vele, hogy ott van. De ott volt. Mindig ott volt. És ezt sosem tudtam meghálálni neki. Egyre és egyre többet vettem el tőle, mindig neki kellett értem kiállnia.

És most is neki kell mellettem állnia. Pedig nem muszáj neki. De ő úgy döntött, hogy mellettem lesz.

- Lány vagy. A legjobb lány barátom vagy. Sosem voltunk szerelmesek egymásba. De szeretlek. És nem vagy egyedül. Tudod, hogy nem vagyok valami jó érzésekben, de...

- Elég, ha itt vagy velem. Csak ennyit kell tenned – szakítottam félbe.

- És, ha minden reménytelennek tűnik, akkor... majd egy napra koncentrálunk először. Ha, pedig egy nap túl sok, akkor csak egy órára. Ha az is sok, akkor csak a következő percre. Percről percre fogunk haladni.

- Zalán, lassíts le! – kértem, egy kicsit megszorítva a kezét. Összerezzent, én pedig rámosolyogtam. – Köszönöm!

És megöleltem, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.

Mi a rosszabb? Haldokolni, amikor élni akarsz? Vagy élni, amikor meg akarsz halni?

A világ nem egy kívánságteljesítő gyár. Nem is álomvilág. Sajnos, sosem az történik, amit te akarsz.

___________

Ákos

Miután Zalánt kikísértem, magamhoz kaptam egy pokrócot, és kivonultam a kertbe. A levegő kellemesen csípős volt, ahogyan leültem a kertben lévő kissé rozzant hintára. Magamra terítettem a lepedőt, majd felnéztem az égre. Csillagok, amerre a szem ellát, és azután is. Emlékszem, amikor kicsi voltam, azt mondták, hogy az összes halott oda kerül fel, és egy lesz a csillagok közül, hogy bevilágítsa az itt hagyottak útját. Most valahogyan vigasztalóan hatottak.

Klisé gondolat, de mindig akkor jössz rá, mennyid van, amikor már elvesztetted. Én csak félig vesztettem el eddig mindenemet. Éppen eléggé ahhoz, hogy lássam, mennyi mindent ér. És éppen elég időm maradt ahhoz, hogy visszaadjak nekik ezért valamit.

A filozofikus elmélkedésemet egy hang szakította meg, a hátam mögül.

- Szia! – ijedten néztem át a vállam fölött, a halálra rémült szívemet valahogy kordában tartva.

Ákos állt ott.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, alig hallhatóan.

- Jázmin mondta el. Vagyis... konkrétan rám kiabált. És én... csak meg akartam nézni, hogy vagy – jött egyre közelebb, és nekem így lett egyre több libabőr a karomon.

- Azt hittem, nem érdekel – jegyeztem meg élesen. Mintha nem is vette volna magára, lehuppant mellém a fűbe.

- Hogyne érdekelne?! – mintha belefáradt volna, hogy velem kell vitatkoznia. És valószínűleg ez is történt. Őszintén, sosem gondoltam, hogy érdekelné bármi, ami engem érint. De képtelen voltam elfogadni, hogy tovább kéne lépnem. Mert inkább maradtam összetört, minthogy elfelejtsem.

És, most, hogy a halál olyan közel van, talán rosszul döntöttem, és egy olyan srác mellett tartottam ki, akinek nem is kellek. Nem is kell neki senki.

- Hogy vagy? – csak ennyit kérdezett. Én, pedig egy kicsit üvölteni akartam, kiabálni, és ordítani. De csak ennyit tudtam mondani:

- Rendben vagyok.

- Hazudsz?

- Rákos vagyok. Természetesen, hazudok – háborodtam fel.

- Sajnálom, hogy nem tudlak megvigasztalni – nem úgy van beprogramozva, hogy ez menjen neki.

- Senkinek sem megy igazán. De... jelent valamit, hogy... próbálkozol – vontam meg a vállam.

- Csak ezt akartam odaadni – odanyújtott egy borítékot, amire csúnya kézírással a nevem volt ráfirkálva. Miközben én elkezdtem bontani a borítékot, és előráncigáltam a levelet, ő már felállt, és menni készült. De én csak olvastam, nem állítottam meg. Minek? Kellett volna? Meg tudtam volna?

Nem.

Soha nem ment.

Ez a levél neked szól.

Neked, akinek elég kemény hete volt. Neked, akit mostanában folyamatosan viharok ostromolnak. Neked, aki néha láthatatlannak érzi magát. Neked, aki nem tudod, hogy mennyi ideig tudsz még kitartani. Neked, aki egy kicsit elvesztette a hitet. Neked, aki mindig magát hibáztatja, ha valami rosszul sikerül.

Neked.

Zseniális vagy! Egy kicsit gyönyörűbbé teszed ezt a világot. Az enyémet is. Annyi lehetőség áll még előtted, és annyi mindent kell még megtenned. Még mindig van időd. Jobb dolgok is fognak még az utadon jönni. Csak tarts még ki!

Tarts még ki egy kicsit.

Meg tudod csinálni.

Tudom.

VENI VIDI AMAVI

Tudtam, hogy mit jelent ez az utolsó három szó. A neten láttam már a képet. Latinul voltak.

Jöttem, láttam, szerettem.

- Hé! – kiáltottam utána, amikor már éppen átment a kertkapun és onnan nézett vissza rám. – Nem csinálhatod ezt! Nem! Nem csinálhatsz úgy hirtelen, mintha érdekelne! Tudom, hogy te vagy Mr. Semmi és senki nem érdekel, de akkor is! Ilyet nem csinálhatsz velem! Nem vagyok a játékszered! És elég bunkó dolog ilyeneket tenni egy rákbeteg érzelmeivel!

- Befejezted? – nézett rám Ákos nyugodt tekintettel, várva, hogy fejezzem be a patáliát.

- És még van képed...

- Igen, van képem. Mondj csak el mindent, ami bánt, semmi se maradjon benned. És ne mondd azt, hogy mindegy!

- Egy seggfej vagy! – keltem ki teljesen magamból, három évnyi felgyülemlett düh robbant ki belőlem.

- Igen, az vagyok. Nem mintha ezt eddig nem tudtad volna. Te mindig tudtad – ő meg nem is lett ettől mérges, áradt belőle a nyugalom. – És akkor... most ez a seggfej elvihet mekizni?

Természetesen igent mondtam.

Ha már úgyis meg fogok halni, meghalhatnék úgy, hogy olyan kaját eszek, amit szeretek is. 

SZIASZTOK!!!!

Idén a sulimban megint megrendezték a Jókai-Napot, ami miatt novellaíró pályázatot is hirdettek. Ez volt a második év, hogy írtam. Viszont most pont úgy esett, hogy nem voltam ott az ünnepségen (éppen a felsőfokú szóbelimen voltam :D) és csak délután tudtam meg az eredményt. Nem számítottam semmire, mert nagyon nem éreztem jónak amit összecsaptam. Erre... megnyertem. 

És ha már írtam valamit, még ha az novella is (aminek a szószáma egyezik egy átlag I'll Be Good résszel :D), megosztom Wattpadon, hátha valakit érdekel :D 

Warning: eszeveszettül hatásvadász és rosszul megírt az egész. :D