Ren
Minden erőmmel, ahogy csak tudtam, szaladtam a régi általános hoz nyomomban a Ben-nel.

-NARUMI! - ordítottam teli torkból amikor észrevettem Narumit. Otthonából jöhetett, mert már nem abban a ruhában volt mint amiben az iskolába, és most mellette van a múltkori husky. - Narumi. - álltam meg tőle nem messze.
-Hé, Ren-szólított meg hátra nézve. -Emlékszel, amikor először találkoztunk? - mosolygott miközben a régi általánosunkat nézte.
-Még jó, hogy emlékszem. Bár annak már tizenhat éve.

(író: Ezentúl sima dőlt betűvel írom a régi történéseket míg a mesélést sima vastag dőlt betűvel)

Tizenhat évvel ezelőtt

Épp akkoriban költöztünk el a családommal Hokkaidoból, ide Tokyo-ba. Akkoriban nem ismertem senkit se innen,de mindig is könnyen tudtam barátkozni, így nem volt sok gondom.

-Had mutassam be az új osztálytársatokat, Midorima Ren-kunt. - mutatott be az új osztályomnak a tanár úr.
-Nagyon örvendek, a nevem Midorima Ren. Hívjatok csak Ren-nek.
-Rendben, Ren, ülj oda a szőke copfos kislány mellé-mutatott egy üres helyre.
-Szia, Ren-kun. Az én nevem Tamako. Nagyon örülök. - mutatkozott be a lány. Nem mondanám szépnek, amolyan átlagos kislány, aki csak rózsaszínben jár minden hova. Komolyan,ilyen rózsaszín habcsók szoknyát sem húzna fel mindenki.
-Én is örvendek, Tamako-san. - mosolyogtam rá. Innentől csendben ültünk óra végéig. Majd szünetben mindenki bemutatkozott. Kivéve egy fiút. Barna haja és zöld szemei vannak. Érdekes egy ember.
-Hé, ki az a fiú ott? - mutattam oda.
-Oh, hogy ő. - kezdett fintorogni Tamako-san. - Natsu a neve. Nagyon furcsa srác, ne barátkozz vele. Egyébként is, Ren-kun, itt vagyok neked én nem kell ő. - kezdett el boci szemekkel rám nézni, miközben pilláit rebegtete.

Hülye voltam, hogy akkor hallgatam arra a lányra, és nem mentem oda beszélni Narumi-hoz. Két hete jártam már oda. Néha láttam, hogy a fiúk az osztályban mindig bántják, de nem törődtem vele egy bizonyos napig...

Vége volt az utolsó órának is. Hála istennek Tamako-sannak el kellet mennie segítenie valakinek, így én gyorsan leléptem a teremből, és egy kis eldugott folyosón próbáltam megközelíteni a kijáratott.
-Hé, kelj már fel, te idióta.-hallottam meg pár ismerős hangot. - Komolyan, fiú létedre milyen sírós vagy. - egyre közelebb hallottam a fiúk, hangját amíg meg nem láttam őket. Hárman áltak ott és Natsu a földön összegömbölyödve sírt.
-Hé, ti meg mit csináltok! - kiabáltam rájuk.
-Franc, valaki észre vett. Nyomás. - rohantak el.
-Hé, várjatok! - kiabáltam utánuk, de már messze voltak. Nincs mit tenni, azt hiszem segítek ennek a kölyöknek. A sírós kisfiú felé néztem.
-Hé, ne sírj. Fiú vagy Natsu-kun, a férfiak sose sírnak.-mosolyogtam rá. Könnyes szemeivel rám nézett, majd még jobban elkezdett sírni.
-Én...nem vagyok... fiú.... és a nevem nem Natsu... hanem Hayase Narumi. - szipogta el nekem.
-Várjunk, te lány vagy?! - akadtam ki. Natsu, vagyis Narumi csak jobban kezdet sírni. - Várj, kérlek ne sírj. - próbáltam vigasztalni. - Tudom már. Mit szólnál ahhoz, hogyha elmennénk a játékterembe. - mondtam mire fel pillantot.
-Úgy érted, velem? - nézett még egy kicsit könyes szemeivel rám.
-Igen. Szeretnék a barátod lenni. - válaszoltam.

... azután a nap után, minden meg változott. Mindig Narumi mellett voltam. Nagyon jó barátok lettünk. Majd lassacskán bele szeretem Narumiba.

-Akkoriban, nagyon hülye voltam. Mentem a "barátaim" után és elkerültelek téged.-néztem Narumira aki szintén rám pillantott. - De lassacskán mégis a barátom lettél. Majd beléd szerettem. - valotam be neki.
-Ren, én...

Rég volt rész. Bocsi. Nem  volt se időm, se kedvem írni. Egyébként köszönöm animechan89 - nek a lektorálást. És sajnálom, hogy olyan sok idődet elvetem azzal, hogy elenőrződ a hibáim.😥😥