Harry egyszerre volt rémült és nem értette a helyzetet. Az utolsó emléke az, ahogy telefonon beszél Sydneyvel. A rosszullétéről azonban semmi emléke sem volt.

- Mit keresek én megint itt? - tette fel magának a kérdést, és már azon volt, hogy kihúzgálja a beleszúrt tűket.
- Ne! Kicsim ne csinálj butaságot! - fogta le kezeit Anne. Harry a sötétben nem látta, hogy más is van rajta kívül a kórteremben, így amikor meghallotta a hangot, és megérezte anyja érintését megijedt.
- Meg akarsz ölni, anya? - kérdezte mélyeket lélegezve.
- Ezzel még csak ne is viccelj!
- Oké. Bocsi. Miért vagyok megint itt? - kérdezte halkabban.
- Túl nagy stressz ért, ami nem tett jót neked. De egyáltalán nem emlékszel rá?
- Nem. Beszélgettem telefonon, aztán már arra keltem, hogy megint ebben a rohadt kórházban vagyok.
- Kivel beszélgettél? - kérdezte Anne elég szigorú hangsúllyal. Harry tisztán emlékezett rá, de nem akarta elmondani senkinek sem. Egyelőre.
- Nem emlékszem.
- Akkor sem, ha látnád a számát?
- Nem. Sajnálom.
- Ne okold magad! Minden rendbe fog jönni! - hajtotta fejét fia mellkasára.

~

Hiába próbálkozott Sydney az alvással egyszerűen képtelen volt rá. Valami foglalkoztatta, valami rossz érzése volt. Felöltözött és halkan elhagyta a házat. Nem tudta, merre megy, csak rótta az üres utcákat és azt vette észre, hogy a kórház felé közeledik. A Nap már felkelőben volt.
Bement az említett épületbe és mintha valaki más irányítaná a pulthoz állt és várt egy recepciósra.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben? - mosolygott rá egy nő fáradtan.
- Jó reggelt! Igen. Harry Styles az épületben tartózkodik? - kérdezte saját magát is meglepve.
- Ön a rokona?
- Nem, de közeli ismerősök vagyunk. Kérem, tudnom kell!
- Sajnálom. Ha nem áll vele rokoni kapcsolatban nem adhatok ki információt.
- Rendben. Köszönöm. - csapott a pult tetejére ás odébbállt, de nem hagyta el az épületet.

30 perc várakozásába telt, amikor is Anne megjelent a lépcsőfordulóban és egyenesen a pulthoz sétált. Sydney megvárta, amíg beszél a nővel, majd elé lépett.

- Jó reggelt! Nem szeretném zavarni, de ha jól tudom maga Harry édesanyja, igaz?
- Igen. Jól tudja, de te ki vagy?
- Az nem lényeges. Tudnom kell, hogy Harry jól van-e!
- Honnan tudod, hogy bent van? Még csak ma hajnalban hozták be. - kerekedett ki Anne szeme.
- Megérzés. - válaszolta Sydney kellő magabiztossággal.
- Veled beszélt telefonon? - kérdezett rá Anne, de nem sokat várt a választól.
- Igen. Beszélt velem telefonon. Megmondaná, kérem, melyik szobában van? Látnom kell őt!
- Épp menni készültem, de csak velem együtt lehetsz vele, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy ismer téged. - mondta neki, majd maga után invitálta, és együtt felmentek Harryhez. - Kisfiam, látogatód jött! Ismered őt? - lépett be először az ajtón, majd Sydneyre mutatott, aki végig mögötte állt.
- Igen, hogyne! Sydney?! - ült fel ágyában Harry.
- Harry! Jól vagy? - lépett közelebb hozzá.
- Igen, már jobban. De te hogy kerülsz ide? - kérdezte felváltva rá és az anyjára nézve.
- Az aulában jött oda hozzám és rólad kérdezett. Mivel egyedül volt, gondoltam nagy bajt nem okozhat. - magyarázta Anne. - De akkor ismered őt?
- Igen. Ismerem. Megnyugodhatsz, és haza is mehetsz. - mosolygott rá Harry.
- Biztos minden rendben lesz?
- Igen. Ne aggódj!
- Rendben! - puszilta meg fiát, majd újból elhagyni készült az épületet.
- Szóval, honnan tudtad, hogy itt vagyok? - fordult Sydney felé.
- Nem tudom. Hajnalban felkeltem és valami idevezetett.
- Te sem tudod megmagyarázni a dolgot, igaz? Most már hiszel nekem? Valami nagyon nincs rendben. - ráncolta össze homlokát Harry, de a szája sarkában egy mosoly rejtőzött.
- És van még valamit. - húzott magához egy széket és leült.
- Csak nem furcsa álmok gyötörnek? - kérdezte hanyagul, mintha nem számítana igenlő válaszra.
- Honnan tudtad? Téged is?
- Ez most komoly? Nem hiszem el. - lepődöttségüket nem tudták leplezni.
- Tudod, a barátom meghalt. Egy fának ütközött a kocsijával a szalagavató bál előtt, amikor értem jött. - hangja elcsuklott és szemeibe könnyek gyűltek.
- Nem kell elmesélned, ha...
- Nem, semmi gond. Szóval, meghalt. Hónapokkal később be kellett jönnöm miatta a kórházba, valamit akartak az orvosok, és akkor találkoztam veled.
- Akkor szólítottalak Sissynek. - szólt hozzá Harry is.
- Igen. Azóta történik minden furcsa dolog. Az álmaimban rendszerint feltűnsz, ha nem, akkor arra kelek, hogy a te nevedet kiáltom.
- Mit csinálsz? - nézett rá Harry.
- Mint például ma. Egy megtörtént randimat álmodtam újra a végét egy katasztrófával, és arra keltem, hogy téged szólítalak.
- Hánykor volt ez?
- Hajnali 4 körül. Miért?
- Akkor tértem magamhoz.
- Hu.. ez meredek. - állt fel Sydney és az ablakhoz sétált.
- Nem tudom, mi folyik itt, de mindkettőnkhöz köze van és a volt barátodhoz is.
- Mire gondolsz, Harry? - nézett rá aggodalmas tekintettel.
- Még nem tudom, de ígérem, hogy rájövök, oké? - nyújtotta ki kezét, amit Sydney apró mosoly kíséretében megfogott, majd jó erősen megszorította és visszaült a székre.

Ekkor éreztem legelőször azt, hogy nem csinálok feleslegesen semmit, hogy megéri a földön maradnom és kitartani mellette. Ha őt mosolyogni láthatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem miattam teszi. Amióta megismertem Sydneyt az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen és mivel én már nem adhatok neki semmit, segítek neki, hogy mástól kapja meg.