~Nina Fennell~

Hosszú óráim voltak rá a lépcsőházas jelenet után, hogy eldöntsem, képes leszek e ezután segíteni Danielnek este. Hogy kibírom e, hogy lássam a "majdnem csók" után és ne vörösödjek el teljesen.
Viszont, amint elhatároztam magamat, onnantól már szinte kiugrottam a bőrömből izgalmamban.
Látni akartam őt, még ha nyakig vörösödök is. Megérte a kockázatot.
Az edzés vége előtt fél órával már el is indultam, azzal a tervvel, hogy biztos, ami biztos előtte kiszellőztetem a fejemet. Nehogy úgy menjek be Danielhez, mint egy megkergült nyúl.
Majdnem keresztülsétáltam az egész városon, mire végre üzent a bátyám, hogy végeztek az edzésen.
Ahogy az iskolához közeledtem, a pulzusom már az egekben volt és ezúttal sokkal nagyobb erőfeszítésembe került átjutnom a kapun.
Ahogy közeledtem az épület hátsó bejárata felé, már hallottam a két végzős hangos nevetését.
Daniel mély hangja betöltötte a fülemet és az összes félelmem egy pillanat alatt eltűnt.
Mosolyogva léptem be a tornaterembe és még az ajtó be se csukódott mögöttem, mire Daniel már talpon volt és egyenesen engem nézett.
-Nicsak ki érkezett meg! - szólalt meg Cam fojtott hangja az egyik lelátói pad alól. - Végre csatlakozol a dolgozó emberekhez? Igazán boldog vagyok, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel.
-Csend legyen ott lent! - nevettem fel akaratlanul is. - Legutóbb szinte mindent mi csináltunk, úgyhogy ezúttal igazán nem nyafoghatsz, ha neked is ki kell venned a részedet a munkából. - róttam meg mosolyogva a bátyámat és gyengéden megrúgtam a pad alól kilógó lábát.
Daniel mosolyogva figyelt minket. A gyomrom akaratlanul is a torkomba ugrott ettől a látványtól.
Cam sértődötten mászott ki a pad alól kezében egy szemetes zsákkal és egy fém spatulával.
-Nagyon gonosz vagy! - kapta a szívéhez a kezét, megbántottat játszva.
-Na jó, elég legyen. - lépett közénk Daniel. - Van még bőven elég meló, ne húzzuk vitázással az időt.
-Igaz. De én nem dolgozok ezzel a szeméttel egy helyen. - mutatott rám Cam drámaian.
-Halleluja! - sóhajtottam megkönnyebbülten.
Cam mosolyogva nézett rám, utána hátat fordított és elindult a folyosó felé.
-Én átmegyek a biológia laborba. Ti fejezzétek be a tornatermet egyedül. Félek a húgom egy éjszaka alatt sem tudná ezt egyedül megcsinálni. - kiáltott hátra nekünk, utána pedig kiszaladt a teremből.
-Kretén. - nevettem fel.
Fél percbe telt felfognom, hogy a bátyám kettesben hagyott Daniellel.
Elhalt a nevetésem.
-Nina... - szólalt meg Daniel, de én félbeszakítottam.
-Hol van szemeteszsák? Neki kéne állni a munkának. Sok van még hátra. Én csinálom azt az oldalt - mutattam balra, utána jobbra. - Te pedig azt.
-Nina... - próbálta meg újra, de elléptem mellette és kikaptam a kezéből a spatulát, a földről pedig felvettem egy zsákot, majd elindultam a terem másik felébe.
Amikor bemásztam a széksor alá és hanyattfeküdtem, Daniel még mindig a pályán állt és engem nézett. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit.
Végül feladta és ő is nekiállt a munkának.
Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szememet, hogy megnyugodjak. A hátamat lehűtötte a kőpadló.
Beletelt legalább öt percbe, mire összeszedtem magamat annyira, hogy elkezdhessem levakarni a rágókat a műanyag szék aljáról.
Fél óra telt el teljes csöndben. A hosszú, monoton munkától megszomjaztam, ezért lemásztam a pályára, hogy igyak a bátyám kulacsából. Daniel a mozgásra egyből felfigyelt és kimászott a szék alól.
-Szóval nem beszéljük meg? - kérdezte halkan. Az üres tornateremben úgy visszhangzott a hangja, mintha kiabált volna.
-Nem akarom megbeszélni. - suttogtam és gyorsan ittam még egy kortyot a vízből.
Daniel elindult lefelé a lépcsőn, én pedig egy pillanatra megrémültem, hogy talán mégsem hagyja annyiban és beszélni akar a történtekről.
Viszont Daniel nem jött le teljesen a pályára. A második sornál elindult a székek között és már majdnem velem egy vonalba került, amikor lehajolt és benyúlt az egyik ülés alá. Egy kosárlabdát húzott ki alóla és csendesen pörgette az ujjai közt. Utána szintén egyetlen szó nélkül felugrott páros lábbal, a jobb kézfejét a homlokához emelte, benne a labdával és a bal kezével oldalról megtámasztva eldobta. A labda megpattant a palánkon és csak egy hajszálon múlt, hogy a gyűrűbe hulljon.
Gondolkodás nélkül mozdultam és a lepattanó után futottam. Leütöttem néhányszor, hogy hozzászokjak, utána pedig a karjaimat felemeltem, ugyanúgy, mint Daniel és ugrás közben kosárra dobtam.
A tekintetem a lelátón álló fiúra siklott, de ő már elindult lefelé a pályára. Egy pillanat alatt lekapta magáról a pulcsit és a székre dobva a labdáért futott. Annyira könnyed léptekkel mozgott, hogy olyan érzésem támadt, mintha egy nagymacskát néznék futás közben.
A labdát pattogtatva indult el felém és tőlem nagyjából két méterre megállva a palánk felé dobta a labdát.
Ezúttal megint rajtam volt a sor, hogy a lepattanó után fussak.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy az egyszerű dobálásoktól eljussunk az egy-egy elleni meccsekig.
Ezúttal megint én támadtam és Daniel velem szemben, enyhén hajlított lábbal védekezett. Izzadtság folyt végig a hátamon, de megkönnyebbülten láttam, hogy Daniel homlokán is cseppek vannak.
Leütöttem a labdát és lassan, komótosan pattogtatni kezdtem. Egy lépést sem tettem még, és Daniel sem mozdult. Csak néztünk egymás szemébe mereven. Utána én elmosolyodtam és nekiindultam. Lendületből léptem ki a bal lábammal és amikor Daniel elé értem, a labdát egy pattanással átadtam a bal kezembe és úgy tettem, mintha arra akarnám kikerülni őt. Azonnal reagált és elém lépett. Megfogtam a labdát és Danieltől elfordulva megpördültem a jobb lábamon.
Daniel viszont tovább lépett, így én védelem nélkül maradtam és nyugodt szívvel célozhattam meg a kosarat. Csont nélkül bement.
Nevetve ugrálni kezdtem.
-Elismerem ez szép volt. - bólintott Daniel kelletlenül és kézbe vette a labdát. - Meccspont! - jelentette ki és ismét velem szemben állt meg, háttal a palánknak, és a labdát odadobta nekem.
Abbahagytam a nevetést és próbáltam a játékra koncentrálni, ami elég nehezen ment. Szinte már éreztem a győzelem ízét.
Hosszan fújtam ki a levegőt és összpontosítottam. Ezúttal nem húztam az időt, az első leütéssel egyidőben nekiindultam és Daniel bal oldala felé tettem egy lépést, utána a két lábam közt átütve a labdát a másik kezemnek passzoltam és az ellenkező irányba indultam.
Daniel most nem dőlt be a cselnek és sikeresen követte minden mozdulatomat. A következő fordulatnál szándékosan Danielnek háttal helyezkedtem, így védve a labdát. A rossz az egészben az volt, hogy Daniel magassága miatt a vállam felett hátranézve rajta kívül semmit sem láttam. A gondolkodásban pedig megzavart a tény, hogy alig néhány centiméter választja el a hátamat a mellkasától. Éreztem a nyakamon a gyors lélegzetvételét, a hátamon a teste hőjét és a karom mellett a karját, ami arra vár, hogy elvehesse a labdát, ha végre elindulok.
A lélegzetem elakadt és úgy éreztem menekülnöm kell ebből a helyzetből, különben azt is elfelejtem, hogyan kell leütni egy kosárlabdát.
Gondolkodás nélkül, minden gyorsaságomat bevetve balra indultam és egy pillanatra elhittem, hogy sikerülhet, de utána Daniel karja a hasam elé került és nemes egyszerűséggel egy karral felemelt a földről. A labda kicsúszott a kezemből, a lábam alól pedig eltűnt a talaj. A hátam ezúttal teljesen a mellkasához szorult, az alkarja pedig épp a mellem alatt, a hasamnál feszült meg, ahogy a levegőben tartott.
-Hé, mi a... - szólaltam meg, de a mondatom a felénél félbeszakadt, amikor Daniel a másik kezével elkapta a labdát és egy kézzel lazán kosarat dobott.
Leesett állal figyeltem, ahogy a labda egyre kisebbeket pattanva a pálya széle felé halad.
Daniel a másik karját is a hasam köré fonta és lassan letett a földre.
-Bármiben lefogadnám, hogy ez nem volt szabályos. - jelentettem ki felháborodást színlelve. Nehéz volt megjátszani a sértődöttet, amikor az egész hátam szinte lángolt a mellkasától. Hirtelen sokkal jobban éreztem a meleget és a testem minden pontja forróbb lett.
-Szerintem teljesen szabályosan győztem. - jelentette ki pimaszul.
Szinte bele se gondolva, hogy mit teszek, egyszerűen megfordultam és Daniel szemébe néztem.
-Mennyiben szabályos felemelni az ellenfeledet és arrább tenni, mint egy plüssállatot? - kérdeztem számon kérően. - Már csak azért sem fair, mert én ezt veled nem tudtam volna megcsinálni.
Daniel elmosolyodott. Az arca kissé ki volt pirulva a testmozgástól.
Aztán a tenyere megmozdult a derekamon és nekem abban a pillanatban villant be, hogy a keze még mindig rajtam van.
Közvetlenül a sebhelyemen. Teljesen elsápadtam.