~Bree Blenford~

Felpuffadt szemmel ébredtem és még visszagondolni is rossz volt a tegnap történtekre. Hiába hagytam én ott őt és döntöttem úgy, hogy ezt lezárom, nagyon fájt. Mert az elhatározás ugyan megvolt, hogy véget vetek az egésznek, érzelmileg még nem tartottam ott. És attól féltem, talán sose fogok túllépni rajta.
Nehezemre esett kikelni az ágyból. Minden izmom fájt, mintha legalábbis a maratont futottam volna tegnap le. A szokásosnál jóval több ideig tartott elkészülnöm reggel és valahogy most az sem igazán zavart, hogy elkések az első órámról. Mire sikerült beesnem a terembe, már negyed óra is eltelt.
Natalie meg se lepődött a késésemen és rá se kérdezett, hogy mi történhetett. Tudta, hogy úgyis elmondom.
Öt percbe telt, mire kifakadtam.
-Elüldöztem. Lezártam az egészet végleg. - jelentettem ki, de a megkönnyebbülés elmaradt.
Natalie nem kertelt.
-Miért?
-Mert visszatért minden érzésem régről, tegnap. És mert hiába mondtam neki azt, hogy rendben van ami történt, azt sose mondtam, hogy nem fájt.
-Szóval még nem léptél túl rajta. - értette meg Natalie.
Nem tudtam megszólalni, ezért csak bólintottam.
-Az pech, mert épp most jött be. Ne nézz oda! - szólt rám halkan Natalie, de késő volt. Azonnal felkaptam a fejemet és a tekintetem egyből megtalálta Zackét.
Egy hosszú pillanatig néztünk egymás szemébe, utána Zack elfordult, hogy bocsánatot kérjen a tanártól a késésért.
Úgy sétált a helyére, hogy rám se nézett, utána pedig egyenesen maga elé bámult, a karja megfeszült és nagyon koncentrált.
Natalie levegő után kapott, ahogy a tekintete Zack és köztem ugrált.
-Ő is ugyanúgy érez irántad. -suttogta nekem és izgatottan megragadta a karomat, olyan erősen, hogy az ujjaim zsibbadni kezdtek.
-Aú! - csaptam Natalie kezére, mire nagy nehezen elengedett végül és teljes testtel felém fordulva magyarázni kezdett.
-Hogy lehettek ilyen bénák? - kérdezte kicsit hangosabban a kelleténél.
Csitítgatni kezdtem, de hiába.
-Teljesen ugyanazt érzitek! És szenvedtek ugyanúgy egymás nélkül. Te lány, én téged ilyen szomorúnak még nem láttalak, de még annyira boldognak sem, mint tegnap a vetítésen. Bree, lehet, hogy ő a neked való srác és te mégis elengednéd őt, azért, ami évekkel ezelőtt történt? - kérdezte ingerülten. Csak pislogni tudtam. Már az se zavart, hogy Zack minket néz és lehet, hogy minden szót hallott.
Csak egy dolog motoszkált bennem. Lehet, hogy a barátnőmnek igaza van? Lehet, hogy egy évekkel ezelőtti sértettség miatt nem engedek Zacknek? Nem lehet. Hiszen alig ismerem ezt a fiút. Nagyon sokat változott, mióta utoljára láttam és már nem ugyanaz a személy. Nem büntethetem azért, ami akkor történt, de nem is omolhatok a karjaiba ugyanez miatt.
Natalie látta az arcomon a vívódást és hamar kitalálhatta, mi jár a fejemben.
-Mutasd meg neki az igazi Breet. Tudja meg, ki az akiért küzd éppen. - mosolyodott el, én pedig bólintottam.
A maradék időben akarva-akaratlanul is néha Zackre néztem és ezúttal ő is gyakran pillantott rám. A tekintete könyörgő volt és olyan érzésem támadt, mintha épp azt üzenné "Beszélnünk kell."
Az óra végén összepakoltam és az asztalnál állva vártam meg, hogy Zack odajöjjön.
-Szia, Bree. - szólított meg. A hangja kicsit rekedt volt, mintha most szólalna meg először.
-Szia, Zack. - köszöntem könnyedén és egy pillanatra elgyengülve megengedtem magamnak, hogy végignézzek rajta. Barna bakancsot viselt, világoskék farmerrel és egy viszonylag szűkebb pólóval. A haja gondosan bezselézve lapult hátra és ahogy a táskáját egy kézzel, lazán a vállára dobva tartotta, a bicepsze megfeszült.
-Elárulod, mi történt tegnap? - kérdezte óvatosan, újra az arcára vonva a figyelmemet.
-Mire gondolsz?
-Mondjuk arra, amikor faképnél hagytál, miután megcsókoltalak. - lépett eggyel közelebb, mire én akaratlanul is hátráltam egyet.
-Te is jól tudod, hogy miért hagytalak ott. Szóval ne játszd a hülyét. - ráztam meg a fejemet, amitől a göndör tincseim gyengéden az arcomnak csapódtak.
Zack arca elkomorodott.
-A csók miatt? - kérdezte.
Nem tudtam megszólalni, ezért csak bólintottam. Kezdett úgy tűnni, hogy Zack egyre gyakrabban van rám olyan hatással, hogy eláll a szavam is.
-Te is akartad. - emlékeztetett, amitől a szívem gyorsabb ütemre kapcsolt.
-Az nem számít. - ellenkeztem halkan, de ez a válasz még a saját fülemnek is harmat gyenge volt.
-Már hogy a viharba ne számítana? Mégis mi számít egy csóknál, ha nem az, hogy mind a két fél akarja? - fakadt ki. A hangját akaratlanul is feljebb emelte, de amint észrevette, körbefordult a teremben, hogy lássa kik vannak még ott. Csak ketten maradtunk, már mindenki más a következő órájára tartott.
-Mondjuk az adott szó. - vontam meg a vállamat lazán, mintha semmiségről lenne szó.
Egy hosszú pillanatra csend költözött körénk és én egy ideig azt hittem, már nem mondd semmit. Aztán mégis megszólalt.
-Nem tudok csak a barátod lenni, Bree. Sose tudtam.