~Daniel Whittmore~

Hetek teltek el úgy, hogy esténként nem aludtam többet egy-két óránál. Mire az edzésnek vége lett, már besötétedett és utána még ki is kellett takarítanom. Anélkül jutottam el az éjszaka közepéig, hogy egy sort is tanultam volna. Legjobb esetben is hajnali három volt, mire ágyba kerültem. Ötkor keltem minden nap a reggeli edzések miatt így az átlagos alvásom egy hét alatt maximum tíz óra volt, míg mások egy nap majdnem annyit alszanak. És mégis inkább elviseltem ezt, mint hogy hazamenjek.

Elköszöntem a fiúktól az edzés után és elindultam az iskola mellett, gondosan ügyelve rá, hogy senki ne vegyen észre, majd egy teljes háztömbnyit kerültem a biztonság kedvéért és végül a hátsó kapunál álltam meg. A táskám már húzta a vállamat és semmi másra nem vágytam jobban, mint egy kis pihenésre, de még nem lehetett.
Amint átjutottam a vaskapun, egyenes a szertár épületéhez mentem. Ledobtam a táskámat és a tornaterem kulcsát leakasztva indultam el a nagy épület felé.
Alighogy áthaladtam a füves részen, a hátam mögül zörgést hallottam, mire megpördültem és éppen láttam, ahogy egy vékony alak kecsesen földet ér az iskola kertjében.
Behúzódtam az árnyékba és próbáltam csendben figyelni a lányt, aki egyenesen felém tartott.
-Nyugi, Daniel! Csak én vagyok az. - szólalt meg egy vékony, ismerős hang.
-Nina? - lepődtem meg. - Mostantól megszokásod lesz ide járni?
-Ugye nem hitted, hogy vak vagyok? - nevetett fel halkan és zsebre tett kézzel megállt előttem.
Összevontam a szemöldökömet.
-Te miről beszélsz?
-Még egy fogyatékos is látja, hogy egy zombi is élőbb nálad. - nevetett fel.
-És? - kérdeztem vissza, mivel a helyzet számomra egyeltalán nem volt meglepő.
-Nem volt nehéz rájönni, hogy a sok feladat miatt lettél ilyen. - jelentette ki, majd kikapta a kezemből a kulcsot és egy kedves mosolyt küldött felém. - Szóval arra jutottam, hogy egy kevés segítséggel a napi néhány óra helyett mondjuk aludhatnál hét-nyolc órát.
Felhorkantam.
-Mintha az olyan könnyű lenne.
A következő pillanatban egy nyekkenés hallatszott, majd egy puffanás és ezúttal a kapunak ezen az oldalán egy kicsit sem kecses mozdulattal érkezett valaki. Az alak feltápászkodott és a fenekét masszírozva indult el felénk.
Kis híján felnevettem, mikor rájöttem, ki az.
-Hát ez szép volt! - jegyeztem meg szarkasztikusan.
-Jaj, kussolj már! Mintha ez olyan könnyű lenne. - mormogta Cam dühösen.
-A húgodnak sikerült. - intettem Nina felé.
-Ja. És nem tudom feltűnt e, de ő lány, aki mellesleg két évig tornázott korábban. - vágott vissza a srác.
-Nem vagy te véletlenül sportoló? - kérdezte Nina vigyorogva.
-Le lehet rólam szállni! - mordult fel a focista.
Nina felnevetett.
-A lényeg, hogy hárman pillanatok alatt megcsinálhatjuk azt, amit te egy este leforgása alatt szoktál. Mit szólsz hozzá? - nézett újra rám a lány.
-Ugye csak viccelsz? - képedt el a bátyja. - Sétáltam egy csomót, miután ez a barom - intett felém - a szusszt is kihajtotta belőlem az edzésen. Megkergetett két kutya az izzadtságom miatt. És egyszer seggreestem. Azt hiszem, hogy ennyi áldozat után már mindenképp segítünk neki. Én nem a semmiért csináltam ezt. - kapta ki a kulcsot Nina kezéből és a zárat kinyitva bemasírozott az épületbe.
Megvontam a vállamat.
Végülis miért ne?

Ninának igaza volt. Alig másfél óra alatt végeztünk mindennel.
-Ezt el sem hiszem. - nevettem fel.
-Én sem. - morogta Cam. - Tantermet takarítottam, ahelyett, hogy tanultam volna.
-Úgyse tanultál volna. - vágta rá fapofával Nina.
-De legalább meglett volna a lehetőségem, amit visszautasítok. De így? - intett körbe.
Felnevettem.
-Úgy adod elő, mintha maga lenne a halál.
-Mert az volt. - húzta el a száját.
-Azta. Nem is tudtam, hogy én ennyiszer túléltem a halált. - mosolyodtam el, csípőre tett kézzel. - Azt hiszem halhatatlan vagyok.
Cam komoly arccal nézett rám.
-Legközelebb ahelyett, hogy minket gyilkolsz edzés címszó alatt, ezt is csinálhatnád. - intett a fejével az iskola felé.
-Vagy... - emeltem fel az ujjaimat. - Csináltathatnám veletek. Mindenki jól járna.
Cam fintorgott.
-Eszedbe ne jusson! Soha többet nem vakarok rágót a padok aljáról. Nincs az az isten! - tiltakozott.
Nina megállás nélkül nevetett, mi pedig mosolyogva figyeltük őt. Az iskolában még sosem láttam őt ilyen felszabadultnak, de még náluk, otthon sem.
Mikor abbahagyta, egy pillanatra csend borult ránk, amit végül én törtem meg.
-Köszönöm, hogy segítettetek!
-Ugyan! - legyintett Cam vigyorogva. - Semmiség volt!
Elröhögtem magamat.
Cameron telefonja csörögni kezdett. Azonnal felvette.
-Szia, anyu! - köszönt bele derűsen, majd egy fél perc hallgatás után odaintett a húgának. - Persze, máris indulunk.
Cam a kapuhoz lépett, én pedig Ninához fordultam.
-Őszintén megleptetek. - mosolyogtam rá.
Nina megvonta a vállát.
-Nem történt semmi. Mellesleg minden tiszteletem a tiéd, amiért mindezt eddig egyedül csináltad. Elhiheted nekem, amikor azt mondom, hogy senki nem lett volna képes rá.
-Lehet.
Nina közelebb lépett és a nyakam köré fonva a karjait magához ölelt. Visszaöleltem.
-Nem akarok bezavarni, de nem nyitnád ki a kaput? - szólalt meg Cameron. - Azt hiszem, hogy mind egyetértünk abban, hogy nem lenne biztonságos nekem újra keresztülmásznom ezen. - intett a kerítés felé.
Nevetve elengedtem Ninát és a zsebemből előkotorva a kulcsot kinyitottam a zárat a testvérpárnak.
Cam elköszönésképpen vállbaveregetett, majd kocogva indult el a sötét utcán. Nina utána nézett, de az utolsó mondatát nekem intézte.
-Holnap ugyanekkor! - integetett, majd elrohant.
Ledöbbenve álltam a kapuban.
Holnap?