Talpa alatt zizzen a haragoszöld fű, ahogy gyorsan, ruganyos léptekkel átszeli a rétet. Amerre a szem ellát, mindenütt kék virágok nyílnak, ragyognak az ezüst holdfényben. A távolban Parkoma pisla fényei látszanak, majd lassanként eltünedeznek, ahogy a falu nyugodni tér.
Végül már csak egyetlen kunyhóban pislákol a mécses. A pici szobában, mohából és páfrányból vetett ágyon egy kis test piheg. Arcára a láz vörös, élénk rózsákat fest. Homlokán verejtékcseppek csillannak, apró mellkasa nehezen, lassan mozog. Mellette egy kerifából készült sámlin elgyötört arcú, karcsú nő ül. Néha a beteg fölé hajol, megsimítja piros arcát, borogatást tesz tüzelő homlokára. Felsóhajt, majd aggodalmasan kinéz a kis lyukon, amit csak jóindulattal lehet ablaknak nevezni. Vár. Vár és fél. Fél, hogy elveszíti a lázas gyermeket és fél, hogy soha többé nem látja viszont a lányt, akit nemrég bocsátott útjára.
Topáz léptei ruganyosak, könnyedek. Meg- megáll, a sápadt holdfényben a szemben lévő erdőt kémleli. Fülel. Messze földön híres ragyogó kék szemei, melyekért fiúk milliói rajonganak és amik után a nevét kapta, most hátrányt jelentenek a számára. Világítanak, és az állat könnyen észreveszi őket. Akkor lőttek a kőnek. Márpedig anélkül nem mehet haza, mert Keila meghal. Szemhéját szorosan lezárja, a fülére támaszkodik. Pár pillanatig semmit sem hall, aztán egy szempillantás alatt körbeveszik a hangok. Meghallja az ébredező topázvirágok énekét, Parkoma éjjeli neszeit. Hallja Keila szaggatott légvételét, az anyja fáradt sóhajtásait. Még jobban koncentrál, kizárja a zavaró neszeket és egyszer csak...
Nem is hallja, inkább megérzi a kecskét. Valahol, az erdő sűrűjében felébredt, és éjjeli útjára készülődik. Nincs egyedül, csapatban él és kicsinyei is vannak.
Az idegességtől összerándul a gyomra. Amikor elindult, egy magányos példányra számított. Abban reménykedett, hogy egy elkóborolt gidába botlik, akivel könnyen végez, pillanatok alatt. De egy egész csapat!
Feltámad a szél, belekap hosszú vörös fürtjeibe,     megcsörrenti oldalán a kardot. Körbetáncolja, majd gúnyos kacagással messzire viszi a szagát, egyenesen a kecskék barlangja felé. Ellene dolgozik.
Topáz elereszt egy halk szitokszót, mert most már tudja, veszélyben van. Ha az állatok megérzik az idegen szagát, vérszemet kapnak, megtámadják és addig harcolnak ellene, amíg meg nem ölik.
Egy egy ilyen találkozást csak nagyon kevesen élnek túl.  Csak a legelkeseredettebbek, a legelvetemültebbek próbálkoznak a kő megszerzésével. Mégis, ha valakinek sikerül elejtenie egy kecskét, kivágni a gyomrát, és megszereznie a bezoárkövet, annak hosszú hosszú időre megszűnik minden problémája.
Gazdag lesz, mert a bezoárkő rengeteg tallért ér, és már csak egy apró darabja is gyógyító hatású.
A szaga elérhetett a kecskékhez, mert az éjszaka csöndjét hangos csörtetés és mekegés éles zaja töri meg. Először csak a vezérbak zölden világító szarvait pillantja meg, majd pillanatokkal utána előbukkannak a nőstények villogó, vérben forgó szemei is. Egy kissé lemaradva, botladozva követik őket az apró, esetlen gidák.
Topáz kinyitja a szemét, kéksége áthatol az éjszakán, jeges hidegséggel horgol a vezérbak hatalmas íriszeibe. Az állat egy villanásnyi időre megáll, mögötte feltorlódik a nyáj. Fújtat, patájával felszántja a rét talaját. Dühös, és bosszúra szomjazik, amiért megzavarták a legelőjét, de láthatóan meglepődött, hogy éjjel valami nappali színnel találkozik.
Lelassul, megáll az idő. A lány és a kecskék farkasszemet néznek egymással, felmérik a másikat. Próbálják észrevenni egymás gyenge pontjait, de úgy tűnik, nem jutnak semmire.
A méregetést a vezérbak unja meg előbb, mert felmekeg érdes, fülsértő hangján, majd a feje egyetlen intésével rohamot vezényel a betolakodó ellen. Fejét lehajtja, hegyes, zöld szarvait, előreszegezi és célba veszi Topáz lábát.
A lány sem rest, egy szempillantás alatt előveszi kardját, mely szisszenve suhint a levegőbe. Védekező állásba áll, karját a lába elé nyújta és várja a rohamot.
Megérkezik a nyáj és egységes, összeszedett támadásba lendül. A gidákat egy nőstény visszakergeti az erdő szélére, a többiek pedig nekirontanak a tünde lábának.
Vad, kemény ütközet veszi kezdetét. Topáz fegyvere önálló életre kel, kiugrik a lány kezéből, szembeszáll a kecskékkel. A tündének elég csak a következő mozdulatra gondolnia. Hosszú órákig viaskodnak, egyik fél sem bír a másikkal. Az állatok mindig újabb támadást indítanak, de látszik, hogy fáradnak. Topáz is kezd kimerülni a kard irányítása felemészti az erejét, de felvillan előtte Keila és az anyja, és egy utolsó, elkeseredett rohamra szánja el magát. Pengéje villámként cikázik, és egy pillanatban, amikor a kecskék egysége megbomlik, leteríti a vezérbakot. Ekkor, mint egy varázsütésre, véget ér a harc. A nőstények szoborrá dermednek, meredten bámulják a földön elterülő hatalmas tetemet, majd ahányan vannak, annyi felé futnak. Eszüket vesztve menekülnek. Kétségbeesésükben nem foglalkoznak az erdő szélén összebújó gidákkal, halálra tapossák egymást.
Pár pillanat alatt kiürül a rét, és nem marad ott más, csak Topáz és a halott vezérbak. A tündelány kimerülten a tetem mellé rogy, kapkodva, lihegve veszi a levegőt. A győzelem mámora elkerüli, helyette valami bűntudatot érez. Még sosem gyilkot. Aztán eszébe jut Keila, és az övéhez nyúl. Előveszi gyöngyházfényű kését. A keze remeg, ahogyan a pengét magasra emeli, majd a halott állat oldalába vágja. Vadul, önkívületi állapotban kezdi el szétmarcangolni a dögöt.
A kecske vére a ruhájára fröccsen, az állat belsőségei összekenik kezeit, és iszamóssá, sárossá teszik a rét talaját. Topáz egy hirtelen ötlettől vezérelve eldobja a kést, puszta kézzel szaggatja a bakot. Már elöntené a keserűség, hogy nem járt sikerrel, értelmetlenül ölt, amikor a keze kitapintja az állat gyomrát. Újra felveszi a kést, majd egyetlen, hosszú vágással felnyitja a szervet, és akkor meglátja...
A bezoárkő tompa, szürke vibrálása kitölti a látómezejét, szemei isszák a kőből áradó gyér fényt. Kezeit a fűbe törli, majd néma áhítattal, vigyázva kiemeli a kincset a bűzös belsőségek közül. Óvatosan a köpenyébe takarja, nehogy egy darab is letörjön belőle. Erőt vesz remegő lábain, kényszeríti magát, hogy felálljon, majd rogyadozó léptekkel futni kezd. Elbotlik, feláll. Megtapogatja a követ, hogy nincs-e baja, és megnyugszik, hogy épségben van.
Lelkét mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm járja át, ezek az érzések adnak erőt neki, hogy eljusson a faluba.
Amikor Parkoma határába ér, a lábai felmondják a szolgálatot, térdre rogy. Szemeit az öröm könnyei csípik. Elfelejti, hogy éjszaka van, hogy mindenki alszik, csak azt tudja, hogy Keila életben marad.
- Megtaláltam! Anya, megtaláltam! - zokogja, ordítja bele mosolyogva a parkomai csöndbe.