A Wattpadosok Facebook-csoportban felmerült egy izgalmas beszédtéma arról, hogy melyik a leghosszabb befejezetlen irományunk. Kapásból az "Aden Körei" névre keresztelt urban fantasym ugrott be, és nem tévedtem: ez a firkálmányom 231 oldalra rúg, és közel százezer szót számlál. Mivel híres vagyok arról, hogy hamar ráunok dolgokra (mindenbe belekezdek, és semmit sem fejezek be), ezért nagy szó, hogy egy ekkora iromány, aminek ráadásul az első kötete készen van, ott felejtődött a polc tetején, hogy fogja a port. Egy 30-40 oldalas irományt könnyebb félredobni, mint egy komplett regényt, ez mégis erre a sorsra jutott. Nem csoda hát, hogy gondolkodni kezdtem a miértjén.

Kíváncsiságból fellapoztam a kötetet, beleolvastam bizonyos részeibe, és hamar kikristályosodott előttem a válasz: nem bírok nagyban gondolkodni, mert megfekszi a gyomromat. Még ha kellő önbizalommal ki is merem állítani, hogy rendelkezem azokkal az írói kvalitásokkal és tapasztalatokkal, amik egy ekkora volumenű regényhez kellenek, az sem elég ahhoz, hogy sikeresen végigzongorázzak egy ilyen velős történeten. Nem írói oldalról véreztem el, hanem a "lore"-építés buktatott meg.

Túl nagy tétekkel játszottam. Idegen fajok kultúráját összetákolni már önmagában nehéz, pláne, ha egynél több fajról van szó, de végtére is csak a kreativitás szabhatott határt, úgyhogy ezzel még talán többnyire megbirkóztam. Több olyan könyvön is átrágtam magam, ami inspirációval szolgált – egy komplett mágiarendszert vagy vámpírhierarchiát kidolgozni melós, de nem lehetetlen vállalkozás. De mindez csak a jéghegy azon picike csúcsa, ami áttör a víztükrön. A többi ott bújik meg a mélyben, terpeszkedik, félelmet kelt. Fajok közötti viszály, társadalmak együttélése. Politika, intrika, háborús helyzetek, mágiaterrorizmus és annak következményei, világvége-szerű állapot – ami a csövön kifér. És persze mindemellett a felvonultatott karakterek személyes drámái, mert hiába van kijelölve egy nagy közös cél, érző lényekkel dolgozom, akik előtt ez a cél néha elhomályosul, és a személyes küzdelmeik kihatnak a nagy, világmegváltásért zajló igyekezetre.

Túl sok szereplő, túl sok történetszál, túl sok hatást generáló esemény, túl nagy távlatok, túl sok kutatómunka és túl sok affinitás. Még ha türelmes is lennék hozzá, még ha lenne is kellő önbizalmam ahhoz, hogy ilyen széles aspect ratioval dolgozzak, akkor sem érezném azt, hogy mindent a kezemben tartok.

Vicces. Alapvetően cselekmény-centrikusak a műveim – még ha nem is annak szánok valamit, a cselekmény mindig bele fog férkőzni. De kéz-a-kézben jár-e a cselekmény a fent említett történet jellemzőivel? Muszáj ennyire mélyre ásnom magam ennyi mindenbe ahhoz, hogy a cselekmény kiteljesedhessen?

Górcső alá vettem egy másik történetemet, amit az Aden Köreivel ellentétben befejeztem, és megpróbáltam megvizsgálni, hogy miért sikerült a végére érnem. (Most tegyük félre azt, hogy ez csak egy egykötetes mű. Persze, nyilván nem elhanyagolható tényező, de rejtőzik itt más is bő lében úszva.) A történet kerek egész, és noha hagy nyitva egy-két kérdést, mégis bátran mondhatom róla, hogy befejezett. Noha fanfictionről van szó, van némi átfedés az urban fantasymmel: egyiptomi istenségek és démonok grasszálnak a történet világában, a főhős a hold "varázserejével" van felvértezve, stb. A cselekmény dominál, de úgy, hogy közben nem nyomja el a karaktereket. Másképpen egy cselekményorientált mű, ami mégis karakterközpontú tud maradni. (Legalábbis ez volt a cél, és hogy a megvalósítása sikerült-e, az már az olvasók tiszte eldönteni.)

A történetben nincsenek világra leselkedő veszélyek, nincs politika, intrika, nincs túltolt "lore", nincs millió meg egy eseményszál. Gyakorlatilag egy (izé, tulajdonképpen három??) szereplőt követhetünk végig, akik szó szerint és átvitt értelemben is démonjaikkal viaskodnak. A történetet bele lehetne szuszakolni egy dióházba, annyira kicsi, és mégis... valahogy sokkal nagyobb, mint egy olyan sztori, amiben világra leselkedő veszélyt próbálna kiiktatni egy rakás karakter.

Ebben a történetben kizárólag személyes drámák elevenednek meg, ezek éltetik a cselekményt is. Igaz, több kontinens több városában is megfordulunk, mégis, a szereplők mozgása alig egy maréknyi ember életére van ráhatással. A csata, amit a szereplők vívnak, mégis sokkal nagyobb, sokkal jobban magával ragad, sokkal átélhetőbb és mélyebb. Úgy nagyobb, hogy közben jóval kisebb. Úgy cselekményorientált, hogy közben a karakterek a meghatározóak. (Már ha ennek van egyáltalán értelme.)

Itt nem a karakterek szerveződnek a cselekmény köré, hanem a cselekmény szerveződik a karakterek köré. Igaz, a személyes küzdelmek nem evilági, isteni nagyságrendű entitások szintjére vannak felnagyítva, de ez a küzdelem még sincsen hatással egy bolygónyi emberre, mert hiába nagy a küzdelem, a szereplőkre van korlátozva (és mert egyébként is sok mindent metaforaként kell értelmezni). És meglátásom szerint pont ezért tudtam befejezni: kevés karaktert mozgató történet ez, megteremtve az esélyt rá, hogy mélyebbre ássunk az ő személyes küzdelmeikbe, mert nem fog áttevődni a fókusz háborús események kiváltotta politikai, gazdasági stb. válságokra, még ha az főleg mikroszintekre is van levetítve.

Ez a fanfiction rávilágított, hogy az én kezembe olyan történetek valók leginkább, amik úgy nagyok, hogy közben kicsik. Olyan problémákat járnak közbe, amik nagyok, mégsem érintenek egy maréknyi embernél többet. Össze lehet fűzni a cselekményorientáltságot és a karakterközpontúságot, legalábbis szeretném ezt hinni, és szeretnék erre építeni a következőkben. Ezért botladozom Reese Burnett paranormális eseteivel is, mert Pandora szelencéjének építőkockája apokalipszist jósol, és ez idővel kilendítené a történetet az aprócska kis medréből. Ezt pedig nem szeretném. Persze lehet egy apokaliptikus történetet is az egyén szintjén elmesélni, de még ha szűk látókörrel dolgozom is, a széles látókört is ismernem kell hozzá, hogy a hitelesség ne csorbuljon.

Izé, amolyan önismereti túrámat követhettétek végig, köszönöm a figyelmet, meg ilyesmi.