Egy ingergazdag jelenetet írok. A Louvre piramisa alatt ülünk egy rakat másik emberrel, velünk szemben egy jól fésült, drága öltönyében parádézó férfi – hívjuk mediátornak, lebonyolítónak, bárhogy – bemondja a mikrofonba az egyiptomi műkincs kikiáltási árát. A főszereplőmnek, Stevennek mindenáron rá kell tennie a kezét erre a csecsebecsére (altere szavai, ő szigorúan és tiszteletteljesen műkincsként hivatkozik rá), de közben az időt is húznia kell, hátha annak a vén keselyűnek az új avatárja is felbukkan a színen.

Szóval Steven mit tesz? Feláll, hogy magára vonja a figyelmet – autizmusát nem fedve áradozni kezd az egyiptomi mitológiáról, a tömeg pedig csüng minden szaván.

Improvizál, a közönség pedig reagál, de hiába keltem a véletlenszerűség látszatát – mivel egy történet előre kigondolt, többé-kevésbé megtervezett jelenetéről van szó, a környezet minden eleme irányított lesz. Már azzal irányítottá teszem én, az író, hogy szűrőként funkcionálva bizonyos mozzanatokat domborítok csak ki a piramis alatti térből – például néhány ember specifikus reakcióját, azt, hogy milyen meleg van, mennyire zavaró a projektor zúgása az autista fülnek –, de a jelenet komponáltsága nem merül ki ennyiben.

A közönség reakcióit is én, az író találom ki. Elképzelem, átélem Steven helyzetét, esetleg felidézek saját tapasztalatokat, amikor én vagy valaki más hasonló szituációban próbált helytállni, és megkomponálom a közönség reakcióját aszerint, hogy milyen hatást szeretnék elérni. Esetemben a sikert: Steven a tenyerén hordozza a közönségét kimeríthetetlen tudásával és megnyerő előadói készségével (meg a sármjával, amivel talán nincs is igazán tisztában, és akkor még említést sem tettem arról a pazar fehér öltönyről).

Lényegében teljesen mindegy lenne, Steven miképpen nyilvánul meg, hiszen a közönség is az én kezemben van, ezért egy bénán elsütött vicc is pukkasztó nevetést válthat ki az emberekből. Jó, de mi ezzel a probléma? Miért nem elég a közönség irányítása?

Mert ennyi önmagában kevés ahhoz, hogy a jelenet életszerű – és ezáltal élvezetes – legyen.

Hiába szabom meg a közönségnek, hogy nevessen és ámulattal hallgassa Stevent, ha a szónoklata nem sikerül megnyerőre. Az olvasóm feltételezhetően becsapva fogja érezni magát, vagy ha nem is tudatosul ez benne ennyire nyíltan, mindenképpen furcsán fog viszonyulni a jelenethez. Csak azért, mert én úgy irányíthatom a közönséget, hogy – feltétlenül attól, Steven mit és hogyan mond – mindenképpen élvezettel hallgassa az infódömpinget, nem mentesít az alól, hogy Stevent úgy írjam meg, mint aki képes ezt a reakciót kiváltani az aukcióra érkezett emberekből.

Nem elég a készre gyúrt közönségreakció, emellett mindent el kell követnem ahhoz, hogy ez a reakció jogos legyen. Különben oda a hitelesség. Ehhez bele kell ásnom magam az egyiptomi mitológiába, és az előadói kurzusomon tanultakat bevetve kell tálalnom azt. Szerencsére az ad némi helyzeti előnyt, hogy az aukcióra érkezett emberek eleve egy egyiptomi műkincs miatt jöttek, ergo feltételezhetem, hogy a többségét valamilyen szinten biztosan érdeklik az egyiptomi mítoszok. Hogy bebiztosítsam a közönség figyelmét, Stevenre rádobok egy sejtelmes alter egót és egy talpig fehér öltönyös megjelenést. Hogy még közelebb hozzam a valósághoz a jelenetet, el kell rejtenem a megkomponáltság jeleit, hogy a történések úgy folyjanak, mintha a helyükre szerkesztett elemek véletlenszerűséget és őszinteséget sugároznának. Amit szem előtt kell tartanom: ne látszódjon, hogy előre a szájába adtam a közönség soraiból felszólalónak a reagálását Stevenre. Már amennyiben előre a szájába adtam – a hitelesség érdekében nem ragaszkodom kötött forgatókönyvhöz, mert sokszor a menet közben érkező gondolatok simulnak be legjobban ebbe a véletlenszerűségbe és őszinteségbe. De ez egy másik esszé témája.

Szóval, ha nem is sikerül lemodelleznem a szituációt egzakt módon – hiszen hasonlóban sosem volt részem –, mégis megpróbálom úgy formálni, hogy a lehető legközelebb hozzam a valósághoz.

Valószínűleg akárhogy is mókolom a jelenetet, a végén a közönség reakciója úgyis fel lesz erősítve, de ahhoz, hogy fel tudjam erősíteni, szükséges a reakció. A semmit nem tudom felfokozni, csak a valamit.