Borús volt az ég, és csak az esőcseppek hangja visszhangzott a nagy teremben. Az ablakon versenyt futottak egymással a cseppekből létrejött folyók. Ezek a folyók pedig mind egy fele mentek. A nagy asszony féltékeny volt rájuk. Õk tudták merre kell menniük, és arra is haladtak, nem úgy mint õ. Fogalma sem volt merre tovább vagy hogyan. Persze tudta, ez nem mentség arra, hogy ne menjen semerre. Mégis, nem tehetett róla, de úgy érezte, a rajta lévõ pléd valójában megakarja fojtani, az életet is kiakarja belõle szorítani. Persze ez nem történt meg, így pedig csak még rosszabbul érezte magát.

A fia szerette az esõt. Amikor még kicsi volt, 5-6 éves, akkor is mindig az esõben fogócskázott legszívesebben. Anyja sokszor megszidta emiatt, de hiába. Õt senki nem tántoríthatta el attól, hogy élvezze ahogy a hidegcseppek teljesen eláztatják ruháját, és végül az alá mászva bõrén át megbetegítsék.

Még az esõrõl is õ jut eszembe. - gondolta az asszony, és a lelki szemei elõtt megjelenõ gyermeki arc látványára kénytelen volt elmosolyodni, még akkor is ha közben valódi szemei könnyeztek.

Azt mondják, ha az ember szomorúság miatt sír, akkor jobb szeme vizesedik, ha boldogság miatt akkor a bal szeme. Neki viszont már mindkettõ olyan volt, habár a kiszáradás miatt arca tiszta maradt. Úgy érezte most egy kicsit megnyugodhat, hisz a természet helyette is megsiratja egyetlen gyermekét. Az õ egyetlen, pici fiát, aki nem csak az esõvel, hanem munkájával kapcsolatban is ugyanúgy, a végletekig makacs volt. Pont ez a makacssága vitte a sírba is.

Persze a fiú anyjához is ragaszkodott, így az asszonynak egy szava se lehetett. Ha bármikor azt mondta volna neki, hogy hagyja ott a katonaságot, megtette volna. Ugyanakkor tudta, hogy ezzel boldogtalanná tenné gyermekét, így csak csendben várt és tûrt. Mindig csendben imádkozott érte. Most is csendben ül, pedig ez a csend már soha nem fogja visszahozni neki õt.
De mégis mit tehetne?

Csendben fog maradni, és remélni, hogy legalább álmában viszont hallhatja majd fia hangját.
Mert a süket asszonynak már csak ez maradt a néma csendben.

______________________________________

Az előző részhez képest gyors voltam, de még ígyis lassú. :(
Azt hiszem ez a kihívás pont arra jó, hogy jobban megismerjem magam. Megtudjam, hogyan is tudok írni. Megismerjem a nehézségeim és felismerjem azt, amiben jó vagyok.

Mindenesetre, ha véleményed van azt továbbra se folytsd magadba.
Én pedig remélem, hogy ez a rész elnyerte a tetszésed. A következőt hamarosan hozom (remélhetőleg), de addig is
További szép napot!✨

Szavak: 334