- Egy whiskeyt két jéggel! - szólok a pultos srácnak még a kabátom levétele közben. Ugyan kocsival érkeztem, január huszonnegyedike az mégiscsak január huszonnegyedike. Vajon a szívem is azért ilyen hideg? Nem baj, majd az ital felmelegít.

- Parancsoljon! - mondja a srác mikor elém rakja, és már fordul is vissza poharakat törölgetni. Ahogy így elnézem nem lehet sokkal idõsebb, mint én. A borosta jól áll neki, ettõl csak még férfiasabbnak néz ki, bár jobban megnézve erre nem is feltétlen lenne szüksége. Ugyan nem vagyok otthon a férfiak kielemzésében - talán ezért is vagyok most itt - de az biztos, hogy az õ magasságával, erõs alkatával és éles álkapcsával nem egy nõt letudna venni a lábáról mindössze egyetlen másodperc alatt. Persze ez engem egyáltalán nem hat meg, sosem érdekelte a külsõségek. Valószínûleg ez az oka annak, hogy magamtól nem is jutottam el soha randizni. A tegnapi elmaradt alkalom pedig szintén csak azt bizonyítja, hogy ez nem nekem való.

Míg ezeken gondolkodtam elfogyasztottam elsõ italom, és bár tudtam, hogy nem kéne, rendeltem még egyet. Amikor azzal is végeztem, egy nagy sóhaj hagyta el a számat, ahogy a pohár aljára tekintettem. Talán túl hangos voltam, talán nem, de a pultos srác kérdõ tekintettel fordult felém.

- Akar róla beszélni? - szólalt meg és közben mélyebben nézett a szemembe, mint amilyen mélyen alt hangja szólt. Mintha csak a lelkembe látna.

- Mirõl? - kérdeztem kis idõ után, de a hangom remegése nem segített.

- Arról a sóhajról. Ugyan nem vagyok diplomás pszichológus, vagy papíros jövõlátó, de bárpultos vagyok. Naponta több százan megfordulnak itt, ki emiatt, ki amiatt. Sok történetet hallottam már, legyen szó szerelmi bánatról, családi, vagy munkahelyi problémákról. Azt nem ígérhetem, hogy hallgatni fogok, mint a sír, de maximum a kis szobám fehér fala fog meghallgatni, úgyhogy igazán nincs mitõl tartania - mosolygott rám. - Tehát akkor, kinek is, minek is szólt az a sóhaj?

És én eddig tartottam magam. Nem tudom, hogy a 2 pohár ital, vagy az évek óta elfojtott stressz volt-e az oka, de talán elõször életemben úgy igazán megnyíltam valakinek. Persze írónõként minden könyvemben kicsit ott vagyok én is, de az nem ugyanaz. Vannak barátaim, de az szintén nem ugyanaz. Úgy éreztem ez a srác, vagyis inkább férfi, meghallgat. A szavak pedig csak úgy dõltek belõlem és az elsõ 3 órában, amit ott töltöttem, csak én beszéltem. Nem is tudom, hogy vettem-e levegõt. Az idõközben elém rakott pohár vízbõl is csak egy óra késéssel ittam, mikor belerakott egy rózsaszín szívószálat, ezzel felhívva rá figyelmem. Csak akkor vettem észre mit is művelek, mikor elmentem mosdóba felfrissülni. A tüköbe nézve megijedtem, visszaérve pedig kiakartam táncolni a helyzetbõl, de Mike (mert, hogy így hívták az úriembert a pult másik felén) nem hagyta, és poénjaival tudtomon kívül láncolt a székhez újabb 3 órára. Ez viszont már más volt. Beszélgettünk, nevetgéltünk, jól szórakoztunk. Ez idõ alatt pedig teljesen el is felejtettem mindent. Elfelejtettem a munkát, azt hogy 9-kor indul a gépem New Yorkba, hogy milyen kimerítõ lesz az ott eltöltött idõ (éljen a promó idõszak), hogy a tegnapi vakrandim nem jött össze és hogy a srác pofátlanul nem is jelentkezett.

Végül 7 órakor az újságosok kiabálni kezdtek a bár elõtt, én pedig magamhoz tértem. 2 óra és indul a gépem. Gyorsan összeszedtem magam és már épp fizetni akartam, amikor Mike visszanyomta a pénzt a kezembe.

- A hely ajándéka. - mondta és mosolyogva nézett a szemembe.

- De hisz... - kezdtem volna ellenkezni, ha nem szakít félbe.

- A vendégem voltál. - tette még hozzá és most már kénytelen volt az újonnan érkezett vendégekhez fordulni. Akartam valamit mondani, de a szavak nem jöttek az ajkamra. Végül még mindig kábán léptem át a küszöböt kifelé, és indultam volna egy irányba, mikor egy kéz finoman csuklómra fonódott. Kérdõ tekintettel fordultam hátra, de mikor belenéztem szemeibe nem tudtam nem észre venni, hogy milyen közel van.

- Ami azt illeti, bocsánat. Tudom, hogy ez nem olyan volt, mint egy igazi vakrandi, sõt elsõ randinak se nevezhetõ, de ha majd visszajössz, akkor ígérem mindkét elsõt pótolom. Már amennyiben a vakrandit nem vakrandiként lehet. - nézett rám egy ideig bûnbánóan, majd inkább kínjában oldalra pillantott. Ekkor pedig összeállt a kép és értelmet nyert Mike arc kifejezése, illetõleg mentegetõzése a találkámmal kapcsolatban.

- "Milyen ember az ilyen? Még csak egy üzenetet sem írt. - háborogtam.

- Lehet valami sürgõs jött közbe. Például a gépe késett és még a telefonját se tudta használni. Bocsánatot pedig majd személyesen szeretne kérni. - mentette a férfi helyzetét."

Amikor pedig mindez eljutott az alvás hiánytól tompa tudatomig is, akkor rajtam volt sor, hogy közelebb lépve a férfihoz átvessem nyaka körül két kezem. Eleinte megfeszült ölelésemben, de mikor a fülébe suttogtam ellazult, míg õt is átjárta ugyanaz a bizsergés, ami engem.

- Ez volt életem legjobb elsõ vakrandija.

______________________________________

Én esküszöm megpróbáltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy beleférjek a szólimitbe, de hát igen.
(Mondjuk még mindig jobb, mint az elsőre legépelt 900 szó. xD)
A lényeg, hogy remélem a hosszúság ellenére elnyerte tetszésed, ha így (vagy máshogy) van, akkor pedig várom véleményed. :)

További szép napot!🎇

Szavak: 769