Feladat: Válassz egy képet és írj róla egy rövid történetet!

Noha a tavasz első jelei már kezdtek megjelenni Florenta városában, a tél sosem múlónak tűnt. A vastag hótakaró alatt már nőttek az apró virágok és a zöldellő fű, de az emberek ebből semmit sem láthattak.

A város piacán ameddig a szem ellátott, nyüzsögtek az emberek, mindenki a saját dolgával foglalkozott, egyetlen lányt, Biancát kivéve. A kislány látszólag teljesen céltalanul bóklászott, kedvenc dalát dúdolgatva, mikor egy furcsa férfire lett figyelmes.

Úgy tűnt, szinte senki sem vette észre, pedig a lány véleménye szerint elég feltűnő jelenség volt. Egészen úgy nézett ki, mintha ágakból rakták volna össze a teljes testét, és mintha nem is sétált, inkább lebegett volna. Bianca hirtelen ötlettől vezérelve döntött úgy, hogy követni kezdi, noha ez nehezebbnek tűnt, mint elsőre gondolta. Elég nehéz volt úgy kerülgetni az embereket, hogy senkinek se menjen neki, és nem is teljesen sikerült.

– Mit képzelsz magadról, ostoba kölyök? – kiabált utána egy ízben egy idős bácsi, miután véletlenül nekiment a lábának, de Bianca addigra már messze járt.

Bianca úgy követte a jelenséget – mert hogy nem ember, abban biztos volt –, mintha csak egy árnyék volna, noha ebben rózsaszín köpenye erősen akadályozta.

Mikor kiértek a piacról, már csak ketten sétáltak a széles úton. A lányban felmerült, hogy megszólítsa, de ezt az ötletet végül elvetette.

A férfi egész idő alatt magában motyogott, Bianca csak foszlányokat értett belőle, mint például „ez nem maradhat így, el kell mennem...".

Bianca felismerte az utat, az erdő felé tartottak. Már majdnem odaértek, mikor meglátta, hogy az út szélén egy hasonlóan furcsa nő ül.

Bianca még sosem látott nála szebbet. A bőre zöld volt, ruhája is friss, zsenge levelekből készült, haját és egész testét virágok díszítették. Az illata is olyan volt, mintha egy rét keveredne a friss vízzel csobogó patakkal. A lánynak a tavasz jutott róla eszébe.

Amint észrevette a férfit, a nyakába vetette magát, és olyan erősen szorította magához, mint senki mást.

– Te is hiányoztál, kedvesem – súgta a hajába egy szomorú mosollyal az arcán.

A nő felemelte az arcát, aggódóan pillantott szerelmére.

– Baj van?

– Tudod, Molla – sóhajtotta gondterhelten, és hirtelen hiába a sok gyakorlás, nem tudta, hogyan fejezze ki magát –, holnap el kell mennem.

– De... De miért? – Gyönyörű arcán egy könnycsepp gördült le. Pontosan értette, miért, de nem akarta elfogadni.

– Ez az élet rendje. – Gielo igyekezett rövidre fogni mondandóját, nem akarta kimutatni, mennyire szomorúvá tette közelgő búcsújuk. – Nem lehet egyszerre tél és tavasz, és hamarosan az emberek is észre fogják venni, hogy baj van, ha tovább maradok.

– De nem akarom, hogy elmenj! – sírta Molla a mellkasára hajtva fejét.

– Tudom – csitította könnyeivel küszködve –, tudom.

Egymást ölelve álltak perceken keresztül, míg lassan el nem apadtak a könnyeik.

– Táncolsz velem egy utolsót? – szipogta Molla.

A férfi aprót bólintott, Molla pedig intett egyet a kezével, mire halk melódia csendült fel. Lassan keringőztek, a zene dallamát követve, kecsesebben mozogtak, mint bárki, akit Bianca eddig látott táncolni.

Ahogy azene utolsó hangja is elhalkult, mindketten elindultak két különböző irányba.Nem mondtak egymásnak semmit, vagy legalábbis Bianca nem hallotta, de még csakvissza sem néztek. Bianca percekig bámult arra a pontra, ahol befejezték a táncot,és bár igazából nem is ismerte őket, mégis szinte megszakadt a szíve értük.