Feladat: Válassz egy képet, és írj hozzá egy rövid történetet vagy leírást!

Választott képem:

Óvatosan lépkedett mezítelen talpaival a puha füvön, lenge ruhája szinte lebegett körülötte. Minden egyes lépéssel úgy érezte, a szíve könnyebbé válik, ahogy problémáit maga mögött hagyta.

Az erdőt más emberek ijesztőnek és veszélyesnek találták volna, de ő itt érezte magát biztonságban, ahogy a Hold és csillagok gyér fénye világította meg útját. Olyan volt ez számára, mint a hazavezető út.

Útja egyre szélesebbé vált, míg oda nem ért a tisztásra.

Mintha halk zeneszó ütötte volna meg a fülét. Pontosan ismerte a dalt, mely egész életét meghatározta, és énekelni kezdett, csak úgy magának.

„A Hold pihen a fákon,
Elfáradt. Mert lágyan táncolt a tájon.
A lélek szusszan a testben,
Mert az életnél semmi sem tanít szebben.
Nincs benne senki, hát sápad a világ,
Leszakítottad, s így meghal a virág."*

Hat szikla állt előtte, amik nála sokkal magasabbra emelkedtek. Egészen közel hajolt az egyikhez, az orra épphogy nem súrolta a szürke követ. Alaposan szemügyre vette, nem siette el a dolgot. Ráért.

Azt pontosan tudta, hogy ezek nem természetesen jöttek létre, ahhoz túl sima volt a felszínük. Barázdák futottak bennük végig, melyek néhány helyen vékonyabbak, máshol pedig vastagabbak voltak. Mint egy folyó - vélte Tamira.

Bár távolról nem talált bennük semmi különlegeset, mégis úgy vonzották magukhoz, mióta csak belépett az erdőbe, mintha a világ minden kincsét ígérték volna a fiatal lánynak.

Hirtelen ötlettől vezérelve végighúzta az ujjait a mélyedésben. Finom, nőies keze kissé bekoszolódott, de ez abban a pillanatban cseppet sem zavarta, a lenyűgöző látvány mindenért kárpótolta.

Mint egy varázsütésre a rovátkák fényleni kezdtek. A talajtól indult a ragyogás, és szépen, lassan kúszott felfelé. Először csak halványan, lila és kék színben ragyogtak, majd fényük egyre erősebbé vált, olyannyira, hogy szinte nappali fényességgel világoltak.

Tamirát a látvány teljességgel lenyűgözte, ajkai kissé szétnyíltak, szeme csillogott, ahogy körbekémlelt.

Suttogás ütötte meg a fülét.

- Gyere közelebb, gyermekem! - hívogatta a test nélküli hang halkan, mézes-mázasan.

Tamira körbekémlelt a hang forrását keresve, azonban nem látott semmit, és ez kissé nyugtalanította.

- Nem kell félned, kedvesem. Nézz csak körbe, nem gyönyörű?

- De - ismerte el, hiszen ezzel lehetetlen lett volna tagadni.

- Csak gyere közelebb, innen még szebb!

Hátulról egy apró széllökés terelte a lányt a kör közepe felé, ahol egy hetedik, lapos szikla állt, ő pedig nem ellenkezett. Ahogy egyre beljebb ért, az aggályai is kezdtek eltűnni a megmagyarázhatatlan hanggal szemben. Cseppet félt, hogy egyik pillanatról a másikra minden eltűnik körülötte, mintha csak egy álom lett volna.

- Mondd csak, nem szeretnél helyet foglalni?

A kör közepén egy hetedik kő is helyet foglalt, ami Tamirát leginkább egy asztalra emlékeztette.

- Leülni? - kérdezte kissé furcsállva, azonban ahogy ezt kimondta, hirtelen megérezte, mennyire elfáradtak a lábai a hosszú séta alatt.

- Természetesen - felelte halkan kuncogva. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon elfáradtál az úton - sóhajtott egyet, mielőtt tovább folytatta volna -, ráadásul szerintem nagyon hívogató ez a hely, itt.

Bár a hanghoz test nem tartozott, Tamira határozottan úgy érezte, a középső sziklára mutat.

Helyet foglalt a kövön, mely a hideg éjszaka ellenére is meglepően meleg volt, ami igen jól esett neki. Addig észre sem vette, mennyire fázott. Mikor eligazgatta testén fehér ruháját, akkor vette csak észre, hogy lábán a sziklákhoz hasonló, fénylő csíkok futnak végig. Talán minden más ember megijedt volna, azonban neki kifejezetten tetszett.

Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd a Hold felé fordította arcát.

- Itthon vagyok.

*Driszkó Dóra Éva: Elfáradt a Hold