A Jonginnal való kapcsolatunk híre villámszerűen terjedt. Amint másnap bementem az irodába, más se fogadott, mint furcsa tekintetek, na meg a fentibb szinteken Chanyeol, Baehyun és... Jongdae?

-Öhm...

-Egy kérdésem van.... Milyen virágokat akarsz a mennyasszonyi csokorba? - Vett elő egy kis jegyzetfüzetet Baekhyun és tágranyílt, érdeklődő szemekkel nézett rám.

-Engem meg az érdekel, hogy volt e szex? Ha igen, milyen volt? Kérlek oszd meg velem, hiszen mégis csak Jonginról van szó. - Jött következőleg Chanyeol.

-Mi? Lefeküdtetek? Jongin nem mondott semmi... Ugye nem bántottad te velejéig romlott alfa, mert kitekerem a nyakad! - Alapjáraton simán visszaszóltam volna az utolsónak felszólalt Jongdaenek, de jelenleg annyira meg voltam döbbenve, hogy egy szót kimondani nem tudtam.

-Öhm...

-Ugye, hogy a jázmin a legtökéletesebb? - Folytatta Baekhyun, ekkor viszont teljesen elegem lett és egy laza mozdulattal besurrantam az irodámba és bevágtam magam után az ajtót, a biztonság kedvéért kulcsra is zárva azt. Azért mindenre számítottam, csak erre nem. Természetesen mindegyiküknek volt egy megfelelő válaszom, de most fáradt voltam ehhez. Jonginra a közelemben többször is rájött a heat, így alig aludtam valamit az éjjel; nem mintha olyan nagyon bánnám. Csak... fáradt voltam, rengeteg munkám volt még és semmi kedvem nem volta a két tökkelütöttel - Chanyeol és Baekhyun - és Jongin féltő legjobb bartájával veszekedni. A nyakamba volt a szokásos tengernyi papírmunka, nem értem most rá erre. Akinek még szívesen megválaszoltam volna a kérdését, az Jongdae volt. Oké, bunkó volt velem, de csak félti Jongint. Ő nem csinált semmi abszurdat, egyszerűen csak aggódik a barátjáért.

-Szia Jongdae, kérlek, amint eltűnt a két idióta, kopogj be az irodámba. - Rendeztem le a gyors telefonhívást, arra se adva esélyt a hívott félnek, hogy egyáltalán egy szót is mondjon. Nem is volt értelme tovább ragozni a dolgokat, hiszen pár perccel ezután Jongdae már kissé idegesen nézve rám ült az irodámban.

-Mi is volt pontosan Jonginnal? - Nézett rám továbbra is gyanakvóan.

-Először is, semmi olyan, amit bárki is ellenzett volna. Igen, lefeküdtünk, de...

-Bántani fogod Jongint? - Meglepetten néztem a bétára. - Mert ha igen, letépem a tökeid, remélem felfogtad.

-Jongdae... egyáltalán nem áll módomban Jongint bántani. Vele akarom leélni az életem.

-Mi?!

-Társak vagyunk... - Jongdae ezután nem mondott semmit. Halkan felállt és a helyére rakta a széket, ami nem rég még helyéül szolgált. Komótosan az ajtóhoz sétált és mielőtt még kilépett volna azon, visszanézett rám.

-Vigyázz rá... kérlek...

(...)

A hétvégét Jonginnal akartam tölteni, viszont mikor tegnap ránéztem a naptárra és tudatosult bennem, hogy egyetlen keresztlányom szülinapja igenis ma van, a társammal töltött kis idő gondolata ugrott. Jongin viszont egyáltalán nem volt mérges. Megértően bólintott csak, mikor elmondtam neki a harcihelyzetet. Friss párként azt hittem, normális lenne, ha kiakad, de szerencsére ez egyáltalán nem volt így. Nini még segített is a kislánynak ajándékot vásárolni, szóval tényleg nem volt semmi gond. Felajánlottam neki, hogy jöhetne velem, de tekintve arra, hogy egyáltalán nem volt meghívva és senkit sem ismert úgysem a társaságból, inkább az otthon maradás mellett döntött.

Ahogy egyre közelebb kerültem a Busan szélén lévő Janganhoz, úgy terjedt el az arcomon egy vidám mosoly. Régen láttam már Yifant és a lányát. Yiren nagyon édes kislány volt, és csodaszép. Egy évben csak nagy ritkán tudtam őket meglátogatni a nagy távolság és az időm hiánya miatt, de mindig, abszolút megérte a látogatás a Wu rezidencián. Yifan egyedül nevelte Yirent, elmondása szerint az omega - aki a kislány másik apukája volt - a szülés után lelépett. Yifan mindig csak annyit mondott róla, hogy a terhesség utolsó szakaszában az omega teljesen kikészült és nehezen viselt bármit is. Yifannak se volt egyszerű élete, az biztos.

-Sehun oppa! - Rohant ki hozzám a hat éves csöppség, amikor az apró, de annál otthonosabb családi ház előtt leparkoltam. Az autóból kiszállva szusszanni nem volt időm, Yiren azonnal letámadt. - Oppa, hoztál nekem valamit? Egy anyukát esetleg? Apu azt mondta a legtöbb gyereknek van olyan, nekem mégsem. Akarok egy anyukát! - Mosolyogva vettem fel a kislányt, aki szokásához híven a hajamat kezdte el babrálni. - Oppa, olyan selymes mindig hajad. Neked milyen samponod van? Képzeld, nekem Elzás, de soha nem ilyen puha a hajam. És oppa... Hol van a párod? Kíváncsi vagyok rá!

-Honnan tudod, hogy van párom? - Nyomtam kuncogva egy puszit Yiren arcára, miközben másik kezembe meg a nagy ajándékos tasakot tartottam.

-Olyan édes illatod van oppa, onnan tudom. És olyan kivirult vagy. Múltkor néztünk egy filmet apával és abban a néni és bácsi pontosan olyan ragyogóak voltak, mint most te. Apa azt mondta, hogy ez a szerelem miatt van. Szóval neked is van párod, ugye oppa?

-Igen, van. Okos kislány vagy.

-Akkor mikor láthatom? Elhoztad őt magaddal? Miért nem hoztad magaddal? Biztos nagyon szép, látni akarom!

-Ne nyaggasd Sehunt Yiren. Hagyd egy kicsit, hadd szusszanjon egyet. Addig hozz neki valamit inni, okés? És a tortát se felejtds el! - Csípte meg a lánya arcát Yifan, majd engedte, hogy Yiren a házba rohanjon. - Most van a miért korszakában. Kicsit bosszantó néha, de ettől függetlenül elviselhető. - Nevetett az orra alatt Yifan.

-Aranyos...

-Ezt csak addig mondod, amíg nem lesz egy saját gyereked. A nap huszonnégy órájában azért elég rendesen le tud fárasztani. - Ahogy bementünk mi is a házba, ott rengeteg színes lufi és a dísz várt, na meg egy nagy gyerek áradat. Az biztos, hogy mire ma elmegyek innen, az éves zajterhelésem bőven meg lesz. Nem sokára Yiren megjelent előttem, egyik kezében egy kicsit csálén vágott tortaszelet egy kis tányéron, másik kezében üdítő volt.

-Tessék oppa!

-Köszönöm Yiyi! - Pusziltam arcára. - Cseréljünk! - Lóbáltam meg kicsit a nagy ajándék táskát, mire a kislány szemei felcsillantak és lelkesen vette el tőlem a szatyrot, átadva közben nekem a tálat és a poharat.

-Köszönöm oppa! - Rohant el lelkesen egy sarokba és az ajándék zacskóban lévő meglepetés csomagolásával kezdett bajlódni. Eközben Yifan mellettem állva mosolyogva figyelte a kislányt. Nem akartam megzavarni a szeretetteljes pillanatot, ezért csak csendben ettem a tortaszeletem és én is Yirent kezdtem el figyelni. Yiren az utóbbi időben sokat nőtt és az arca is sokat változott. Ahogy kielemeztem az arcát, nem tudtam nem észrevenni, mennyire nem hasonlít az apjára a kislány. Nyílván Yifantól is örökölt egy-két külső jellemvonást, de ettől függetlenül határozottan valaki másra hasonlított.

-Yiren és közted kevés a hasonlóság... - Jegyeztem meg kuncogva, mire a mellettem eddig csendesen álló alfa egy nagyot sóhajtott.

-Az omega apjára hasonlít. Nem mintha ez gond lenne, helyes vonásai voltak a kölyöknek.

-Kölyöknek?

-Nagyon fiatal volt, mikor terhes lett Yirennel. - Ekkor ismét a sarokban lévő kislányra néztem. Azok a kedves, lágy szemek, melyek aranyos félholdakká alakultak, ahányszor csak a kis omega elmosolyodott; a piros, dús ajkak; az ébenfekete, ragyogó haj és azok a lágy vonások... Hirtelen megszabadultam a kezemben lévő összes tárgytól és egy határozott mozdulattal behúztam a mellettem gyanútlanul álló Yifannak. A másik alfa ezután döbbenten nézett rám, kezét a már vörösödni készülő arcára szorította.

-Appa! Sehun oppa! Mi történt? - Nézett mindkettőnkre ijedten a kislány, hirtelen mindent elfelejtve, amit eddig csinált. - Nem szabad verekedni. - Egyszeriben erős bűntudatom támadt a mérhetetlen haragom mellett. Yirennek igaza volt; legalább is részben. Ekkor eszembe jutott, hogy kurvára nem a kislány, és a többi gyerek előtt kellett volna Yifannak egy isteneset behúznom, de mit tehettem volna? A felismerés és ezzel együtt a harag olyan gyorsan hatalmasodott el felettem, hogy ösztönösen jött a dolog.

-Igazad van Yiren, sajnálom. Megyünk és apukáddal megbeszéljük ezt kettesben, okés? - Vörös szemekkel néztem Yifanra, aki döbbenetében nem tudott mást tenni, csak helyeslően bólintani.

-Oké, de kérlek, ne bántsátok egymást.

-Rendben... még egyszer sajnálom Yiren. - Ezzel elhaladtam és a fenti szobák egyikébe sietve vártam, hogy Yifan is megjelenjen végre. Mire megtalált az ominózus alfa, addigra látszólag már benne is kissé oldódott a dolog. Olyan mérgesen nézett rám, mint még soha.

-Mi a fasz bajod van Sehun?! - Kezdte halkan, de ingerülten. - Mi volt ez?! Valami térfa?! És pont Yiren előtt?!

-Yiren miatt őszintén sajnálom. - Kezdtem ezúttal higgadtan, bár igen erősen vissza kellett tartanom magam, hogy az előttem lévő alfára ne mérjek le még egy erős ütést. - Azt viszont képtelen vagyok elviselni és felfogni, hogy képes voltál ilyen módon bántani Jongint.

-Mi? Miről beszél?! - Indulatosan lépett hozzám, majd rántott magához pólómnál fogva. - Kurvára nem vagy vicces haver!

-Nem is viccelek. Yifan, én... soha nem gondoltam, hogy ekkora fasz vagy, már bocsánat! Teherbe ejteni egy alig felnőtt omegát? Utána pedig elszakítani tőle a gyermekét? Soha nem gondoltam volna, hogy ez rád vall!

-Emiatt van rajtad ez az édes szag, ugye Sehun? - Engedte el felsőmet és kissé elhátrált. - Jongin miatt vagy ilyen boldog, ugye? Szerelmes vagy belé, ugye? És a társa vagy... jól gondolom?

-Mit számít most ez itt? Nem tettem semmi rosszat, csak szerelmes vagyok és szeretném megvédeni azt, akit szeretek.

-De nem tudsz semmit...!

-Már hogyne tudnék? Jongin mindent elmesélt!

-Mindent? - Kérdezett vissza gúnyosan. - Azt is, hogy mennyire bizonytalan volt? Hogy mennyire nem értett akkoriban a gyerekekhez? Nem lehetett egy napra sem egyedül hagyni Yirennel. Az az omega egy kész katasztrófa! Nem ért semmi olyanhoz, amihez egy normális omegának kéne. Nem tud főzni, nem tud gyereket nevelni. Csak ennyi lett volna a dolga, de ő annyira ügyetlen és hülye, hogy egy ilyen egyszerű feladatot nem tud megoldani! Hogyan éljem az életem egy ilyen tragédiával?! Lehet, hogy szép, de semmi esze nincs!

-Elég! - Kiáltottam fel idegesen. - Hogy mersz rá ilyet mondani? Yifan, még csak egy gyerek volt! Hogyan kéne ennyi idősen ilyen dolgokhoz értenie? Egy tinédzser, hogyan legyen tökéletesen szülő, ha még ő maga is gyerek? Neked kellett volna gondolkodnod! Hét évvel vagy nála idősebb! Ha igazán szereted Jongint, akkor vársz és nem helyezel ilyen nagy felelősséget egy gyerek vállára! Komolyan képes vagy az egészet Jonginra fogni? Én megértelek Yifan, tudom, hogy nem lehetett egyszerű, de akkor sem szakíthatod el valakitől a gyermekét, főleg nem egy omega férfitól? Hogy gondoltad ezt?!

-Tudom, hogy hibáztam! - Kiáltott vissza erélyesen, majd arcvonásai elgyengültek. Fáradtan rogyott le a vendégszobában lévő ágyra és helyezte arcát tenyereibe. - Tudom, hogy bántottam őt, olyan módon, ahogy nem érdemelte meg. De nagyon nehéz volt Sehun, értsd meg... Idővel rájöttem arra, hogy nem szeretem Jongint annyira, amennyire kéne, amennyire megérdemelné az a csodálatos és gyönyörű omega. Jongin nem kicsit volt akkoriban ügyetlen és elismerem, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy jó szülő legyen, hogy hamarabb beérjen a feje lágya, mint a többi korabelinek. De nagyot hibáztam. - Ahogy rám nézett, láttam a könnyeket a szemeiben. Az egyik legjobb barátom a szemeim előtt hullott darabjaira. - Idővel teljesen kiszerelmesedtem Jonginból, ráadásul nem volt elég a baba, Jonginnal együtt csak két kisgyerek volt a nyakamban, hiába próbált jó szülő lenni. Tudom, hogy türelmesebbnek és megértőbbnek kellett volna lennem, de elfáradtam, értsd meg. Nem tudtam tovább mellette maradni úgy, hogy már nem szerettem őt. Már a legelső csókunk óta tudtam, hogy jobbat érdemel, mégis önző módon magamnak akartam őt. Talán a szépsége miatt... Sajnálom Sehun... - Sötét tekintettel meredtem rá. Hiába a könnyek, az őszinte bocsánat, képtelen voltam megbocsájtani neki.

-Jongintól kérj bocsánatot, ne tőlem.

Nos, így a rész végén csak szeretném megköszönni, hogy ennyien követitek aktívan a sztorit. Nagyon királyak vagytok srácok! El sem hiszitek, mennyire jól esik. <3