A mai napon inkább egy kis érdekességgel készültem nektek. 1943-ban Arnold Samuelson, frissen diplomázott újságíró volt, amikor Ernest Hemingway "One Way Across" című novelláját olvasta. A novella végül Hemingway Szegények és gazdagok című művének része lett. Samuelson annyira csodálta a történetet, hogy Minnesotából egészen Floridába utazott, hogy találkozzon Hemingway-jel, és tőle kérjen tanácsot az írással kapcsolatban.

Ahogyan azt egy cikk is tanúsítja az magazinban, Hemingway azt mondta a fiatal írónak, hogy csak a nagyszerű halott írókkal kell összehasonlítania magát, nem a kortársakkal. Ezután pedig Hemingway adott az írónak egy listát azokból a könyvekből, amiket mindenképpen el kellett olvasnia, hogyha jó íróvá akart válni. Ma ezekből szemezgettem nektek azokat, amik itthon is megjelentek.

Bovaryné, Gustave Flaubert

„Emma Bovary nyomorúságos kalandjai a tragédia szférájába emelkednek, mégpedig azért, mert egy közömbös, segítségre képtelen, vigaszt nem nyújtó világtól körülvéve, neki magának kellene a hitvány anyagból a gazdag és ritka értéket lepárolnia. És bele is fog a vállalkozásba, tudatlanul, vezető nélkül, nemes szórakozás híján, s kiszolgáltatva a tudatában kavargó természetes és mesterséges ösztönzőknek – hogy szükségszerűen csúfos kudarcot valljon vele; olyan kudarcot azonban, amely a következő fordulatban lehetővé tette, hogy Flaubert a legtalálóbban, a legtökéletesebben előadott történetet kerekítse ki belőle."
Henry James

Anna Karenina, Lev Tolsztoj

Sok regény szól a házasságtörésről, mind közül a leghatalmasabb Tolsztoj Anna Kareniná-ja. Karenina szerelmét és megsanyargatását egy évszázad múltán is közel érezheti magához az olvasó, noha az Anna körül zsibongó nagyvilági társaság elegáns könyörtelenségének rajza immár csak híradás az elsüllyedt történelemből. „A világirodalom legnagyobb társadalmi regénye" – Thomas Mann méltatta így az Anna Kareniná-t – egyszerre volt Tolsztoj művészi búcsúja a szerelemtől és gondolati előkészülete a prófétaszerepre. Egy kötetben szinte két regény: Annáéban Tolsztoj elmondhatta mindazt, amit az érzéki rajongásról egyáltalán tudott, és amit csak művészi alakban mondhatott el, Levinében pedig megfestette önarcképét, a helyzetével erkölcsileg meghasonlott földesúrét, akinek önvizsgálatát és felismeréseit később már csak röpiratok nyelvén vagy a gondolatnak szigorúan alárendelt szépprózában tudta megfogalmazni.

Dublini emberek, James Joyce

Olvasó közönségünknek néhány évvel ezelőtt Joyce nevéről csupán zavaros ezeroldalak jutottak eszébe, az Ulysses itt-ott lappangó kölcsönkönyvtári példányaiban megjelölt naturalizmusok. Mint költőt és novellistát a XX. század világirodalom története nem tartja számon. Első verses kötetét, a Kamarazenét kétnyelvű kiadásban már bemutattuk az olvasónak, ezúttal első novelláinak gyűjteményét kapja kezébe. Joyce írországi gyermekkorának élményeit állítja novellái középpontjába, és a kötet olvasása során ma sem csodálkozunk, hogy útját az első világháború előtti Angliába nagy viharok, sajtóbotrányok jelezték. Magunk is tapasztalhatjuk, hogy a gyermek szeme túllát a maga kis világán, és észrevételeiből kérdések születnek, melyekre a felnőttek nem mindig és nem szívesen adnak választ.

Örök ​szolgaság, William Somerset Maugham

Maugham regényei közül az Örök szolgaság a leginkább önéletrajzi ihletésű mű. A könyv Philip Carey, az életszerető, szerelem és kalandvágyó fiatalember története, aki méltatlan és gyötrődő szerelmi kapcsolatban vergődik, mely kis híján egzisztenciálisan is tönkre teszi. A szerző ebben a művében tárja fel legmélyrehatóbban az önrendelkezés és a behódolás alapvető témáját, amely oly gyakran jelenik meg írásaiban.

Vörös és fekete, Stendhal

Babits Mihály írja Stendhalról „Az európai irodalom történeté"-ben:
Minden figyelmét alakjainak lelkére fordította. Témája a nagyravágyás. Ez korszerű téma, sőt romantikus... De Stendhal nem a téma lírai oldalát fogja meg. Ő hidegen elemzi a betegséget és következményeit, oly józansággal, hogy a realista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Nála jelenik meg először az ifjú törtető mindig érdekes alakja, aki elindul meghódítani a világot... Ha a világot nem is, a regényt bizonnyal meghódította.

Háború és béke, Lev Tolsztoj

Nagy ​tér, nagy idő, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkísérő emlékalakzatok, csecsemősírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek időtlen bölcsessége – egészebb világ teremtésére elbeszélő még nem vállalkozott, ha csak egy nem: az Iliász szerzője. Tolsztoj sem azelőtt, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bő esztendőjében, mikor szelleme minden erejével a regényt fűtve „csak írónak", semmi másnak vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is a próféta még, de a nagy kérdező, s feldúlja néhol látomása rendjét, csak hogy kérdezhessen. Thomas Mann szavaival: „Művészi szemszögből nézve mégis ez a titáni ügyefogyottság adja művének azt az óriási erkölcsi nyomatékot, azt az Atlaszhoz mérhető morális izomterhelést és felkészültséget, amely a szenvedő Michelangelo világára emlékeztet."

A Buddenbrook ház, Thomas Mann

Thomas ​Mann első nagy regénye, A Buddenbrook ház 1901-ben jelent meg, és csakhamar világhírűvé tette az akkor huszonöt éves írót. A regény a nagypolgárság világáról, belső válságáról szól sok önéletrajzi vonatkozással. A Buddenbrook ház egy lübecki kereskedőcsalád alkonyának regénye. „Személyes családi tapasztalataimat stilizáltam regénnyé, bár azzal az érzéssel, hogy van benne valami irodalmi, vagyis szellemi, vagyis általános érvényű, de nem is sejtve, hogy miközben egy polgári ház szétzülléséről írtam regényt, hírt adtam a nagy széthullásról, egy korszak végéről, egy kulturális, társadalomtörténeti cezúráról" – nyilatkozta később Thomas Mann erről a könyvéről.

A korszakos hanyatlás négy nemzedék sorsában tükröződik. Az energikus és kétely nélküli cselekvőkészséget a cég utolsó gazdájában, Thomas Buddenbrookban felváltja a belső bizonytalanság, az önelemző hajlam – üzletemberi és közéleti tevékenységét egyre inkább úgy játssza el, mint színész a szerepét. Fia pedig, a kis Hanno, akiben a család biológiai elerőtlenedése és egyszersmind fokozódó művészi érzékenysége kiteljesedik, már nem csak a neki szánt szerepre, a cég új felvirágoztatására, hanem a hétköznapi élet puszta elviselésére is alkalmatlan – halála véget vet a Buddenbrookok történetének, amely egyúttal csakugyan egy korszak, a polgárság nagy, de pusztulásra ítélt korszakának története is.

A Karamazov testvérek, Dosztojevszkij

Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket."

Üvöltő szelek, Emily Brontë

A ​korabeli kritika értetlenül fogadta ezt a „rendhagyó" regényt, Emily Brontë egyetlen prózai alkotását. Még nővére, Charlotte is jóformán mentegetni, magyarázni, szépíteni próbálja ezt az elemi erejű, jóformán a semmiből kiszökkent alkotást – az Üvöltő szelek második kiadásához, 1850-ben írt előszavában „primitív műhelyben, egyszerű szerszámokkal" készült, gránittömbből durván faragott szoborhoz hasonlítja immár halott húga regényét. Ma már a Brontë nővérek közül a kritika is, az olvasói közvélemény is Emilyt tartja a legnagyobbnak, az Üvöltő szelek-et nemcsak jobbnak, mint akár a Jane Eyre-t, hanem világirodalmi rangú műnek, a 19. század egyik reprezentatív nagy regényének. Gyűlölet és szerelem együttélését, egymást erősítő-romboló hatását Emily Brontë előtt talán senki, azóta is csak kevés alkotó érzékeltette ilyen elemi erővel. Emily Brontë – írja Ruttkay Kálmán – „nem moralizál, nem a büntető törvénykönyv paragrafusaiban gondolkozik, nem gondol a társadalom működését szabályozó erkölcsi normákkal, nem hívja segítségül az isteni igazságszolgáltatást, s ő maga sem szolgáltat költői igazságot. Nála, mint minden más, a jó és a rossz is a »lenni vagy nem lenni« nagy alapkérdésének függvénye."

Ti hányat olvastatok már belőle? 🙂 Bevallom, nekem még van hiányosságom, de rajta leszek, hogy teljesítsem a listát. Tegyétek ti is!