Ebben az írásgyakorlatban a Cursed Bloodline trope megcsavarása vagy megfordítása volt a feladatom.

Az ajkam Yanáéhoz tapadt. Finoman csókoltam, kezem a karjára siklott. A testünk összepréselődött. A bőrömet bizsergették a hold ezüstös sugarai, azonban ellenálltam a hívásuknak. Ehelyett faltam életem második szerelmét.

Elvesztünk egymás ölelésében. Egyik tenyerem a derekán nyugtattam, míg a másikat az arcán. Addig az ő balja a mellkasomon pihent. Érezhette a sebes szívdobogásom, amit ő váltott ki belőlem.

Amint úgy éreztem, fogy a levegő, elváltam tőle. Lehunyt szemmel pihegett, ezért követtem a példáját, míg a forrósága melengetett a hűvös éjszakában. Ha akarnék, már nem fáznék. De nem akarom. Most nem alkalmas. Ehelyett puszit nyomtam az orrára, míg ő hátrébb lépett egyet. Háta a mögötte található, vastag fa törzsét súrolta.

Éppen újabb csókot loptam volna tőle, mikor kinyílt a szeme. A barátságos kékséget átvette az arany. Felismertem ezt a színt, hiszen az enyém is ilyen, mikor... mikor más leszek az átok miatt.

– Sidor, mi történik velem? – kérdezte Yana kétségbeesett hangon. Kapkodta a levegőt, a keze pedig az enyémre szorult.

Megint megtörténik! Jaj, ne, megint megtörténik! Őt is megátkoztam, mindenkit megátkozok! Hiszen idáig csak a családban terjedt, de már Roline esetében is egészen aggasztó méreteket öltött ez.

– Nagyon fáj, segíts! – sikította, mire magamhoz öleltem. Annyira szorosan, amennyire csak tudtam.

Máshogy esélyem sincs rá. Viszont, amikor én éltem ezt át, az egyetlen dolog, amire igazán vágytam, a társaság volt. Senkire nem számíthattam akkor. Magamra maradtam. Most azonban lehetőségem lett arra, hogy valakit megnyugtassak, amennyire csak lehet. Miközben a saját elcseszett véremmel küzd.

– Nyugodj meg, minden rendben! – simogattam a hátát, amíg az üvöltése elűzte az erdő madarait.

Azok károgva hagyták el a lombokat, követve a denevéreket és az alvó szarvasokat. Egyedül a farkasok maradtak. Ők még mindig vonyítottak. Éreztem a jelenlétüket, igaz, nem merészkedtek hozzánk túl közel, de itt voltak.

– Mi ez?! – Újabb sikítás. A pupillája kitágult, az orrlyukai szintén. Lihegve szorongatta a karom. Hátravetette a fejét. Üvöltött.

– Mindjárt vége, tarts ki! Csak tarts ki, Yana, szeretlek!

– Mi történik velem?

– Mindjárt megmagyarázom. Mindjárt megmagyarázom!

A farkasok felvonyítottak, mikor karmok hasították fel a bőröm. A vérem kiserkent, azonban nem foglalkoztam vele. Lassacskán hófehér és szürke szőrök nőttek a testén. A végtagjai megnyúltak, amíg kiáltott. A bennem lévő átkozott szörnyeteg ki akart bújni. Megakadályoztam benne.

Az arca hosszúkássá vált, az orra elfeketedett, mindene nagyobbá alakult. Úgy karmolt, hogy azt hittem, leszakítja a karom. A haja helyére finom szőr nőtt, a füle megnyúlt. A hold akarata beteljesedett.

Yana Trinitan vérfarkassá vált.

Nyüszítve, a levegőt szaglászva pislogott felém. A fejét körbe-körbe mozgatta, mintha az ezernyi hangot és illatot keresné, amiket újonnan felfedezett. A tekintetében meglepettséget láttam. Hagytam, hadd vegye át felettem az irányítást az átok. Átalakultam. Minden porcikám az övéhez hasonlatos lett.

A karomon lévő seb rögtön összehúzódott, és benőtte helyét a szőr. Kinyújtottam a tenyerem a barátnőm irányába. Ő egyből belehelyezte a sajátját. Egy pillanatra megtorpant.

– Várj még! – üzente a köztünk lévő kapcson keresztül.

Felemelte a fejét, majd üzent a többi farkasnak. Ez pont annyira ösztönös volt, mint az, hogy tudja, mit tettem vele. És mégsem haragszik. Ehelyett máris ismerkedik a falkával. Hiszen több társam is köztük volt.

Amint ez megtörtént, négykézláb indultam futásnak. Gyorsan kilőttem a fák közé, míg Yana rögtön utánam vágtatott. A hold simogatta a bőröm, éreztem a bennem dagadó erőt, amit okozott. Mintha képes lennék elérni a lehetetlent. Mindig ez az érzés. Talán nem is átok, hanem áldás.

A házunk ajtajánál megtorpantam. Kissé ügyetlenül kinyitottam, majd a levegőbe szaglásztam.

– Fiam! – érkezett egy férfi hang.

– Apa!

– Ő?

– Yana Trinitan – feleltem, majd átöleltem a mostohaapám. – Most alakult át. Azt hittem, ez csak köztünk terjed, de mégsem.

– Á, igen, emlékszem még az első átalakulásomra! – kotyogott bele a mostohaanyám.

– Hiszen szeretsz, nem? A szeretet okozza, te görény! Megátkoztál a fránya szereteteddel! – Az elmémbe hasító panaszkodástól mosolyogni kezdtem. Igaz, ők nem a véreim. De azért csak a családtagjaim egytől egyig. Az átok pedig a családom része.