A Nap sugarai haloványan törtek be a partközeli dzsungelbe. Fái felhőkarcolók módjára szelték ketté a párás levegőt, hogy közelebb kerüljenek a fényhez. A talajszinten a növények sűrűn helyezkedtek el, ezzel szinte járhatatlanná téve az így is nehézkes terepet. Ez nagy problémát jelentett a Sultana legénysége számára, akik éppenséggel valami élelem után kutattak. Kereskedők voltak, akik hajójukkal a szigetre menekültek az esti szél, és a háborgó tenger elől. Egy, a szárazföldön keresztülvágó folyón horgonyoztak le, ahol a növényzet sűrűbb volt, mint bárhol máshol. Reggel mertek csak kimerészkedni, mikor már a látási viszonyok is jobbá váltak, és a szél is elcsendesült. 

A folyó partját sziklák szabdalták helyenként, amelyek felsértették a hajótestet, miközben átvágtak a szoroson. Az esőerdei növények bevonták a több méter átmérőjű fatörzseket, amelyek az ég felé törtek. A dzsungelen kívül mindenhol őrjítően meleg volt, de a hőség még így is szinte elviselhetetlennek számított. A Sultana legénységének nem esett bántódása az éjszaka alatt, bár fáradtak és megtépázottak voltak. 

A hajó kapitánya, Bobbie Anderton, aki a térség egyik ritka jelensége, női mivolta miatt, pillanatnyilag egy kisebb csapattal térképezte fel a terepet, és élelmet keresett. Azonban a sűrű aljnövényzetben nehezen lehetett haladni, ezért kardjaikkal hasították az indákat és páfrányokat apró darabokra. A fákat kerülgetve próbáltak kijutni az erdő sűrűjéből. 

Órákkal később jutottak csak ki a partra, ahol fullasztó hőséggel találták szembe magukat. A puha, forró homok ropogott a talpuk alatt. Ki cipőben, ki mezítláb indult korábban útnak. A vízhez közel pálmafák nőttek, rajtuk pedig kókuszdiók teremtek tucatjával. A tenger nyugodtan hullámzott, az égbolt vakító kék színnel pompázott. A nagy ürességet csak pár bárányfelhő törte meg, melyek nyugodtan kavarogtak, majd tovaúsztak a kékségben. Messze a horizonton apró alakzatokat véltek felfedezni, melyek egy-egy szigetet takartak. A dzsungel fáinak védelmétől távol a szél erősebben fújt, de a tegnapi viharhoz képest még így is gyenge volt.

A legénység tagjai szorgos munkába kezdtek. Volt, aki a pálmafákat vette célba, hogy a földre hullott, vagy esetlegesen arra felmászva begyűjtsék a kókuszdiókat. Húsuk nem volt a legtáplálóbb, de a bennük található édeskés ízű lé mindenképpen létfontosságú volt ebben a környezetben. Tartalékjaik már így is nagyon megcsappantak, ezért szükségük volt mindenre, hogy kihúzzák a legközelebbi kikötővárosig. Elwin és Penn vadászni indultak, majd hamar bőséges zsákmánnyal tértek vissza. Az őzeket a hátukon cipelték magukkal vissza a hajóig, majd ott maradtak a Sultanán. 

A párás levegőt trópusi madarak, papagájok és tukánok hangja töltötte be, míg a sirályok zajolása is megérkezett hozzájuk a távolból. Bobbie mindaddig a tájat figyelte, hátha megpillant egy másik hajót. Ez így is lett, de mikor meglátta a fekete vitorlákat, azon pedig a koponyát, tudta, hogy kalózokkal van dolguk.

-Kalózok! -üvöltötte el magát. Mélyet szippantott a sós levegőből, majd kiadta az újabb parancsot. -Vissza a hajóhoz! Ha kell hagyjatok itt mindent! -adta ki a szigorú utasítást.

Legénysége tagjai kardjukat előrántottak, legalábbis azok, akik kezükben nem tartottak mást, majd futásnak eredtek. Most sokkal gyorsabbak voltak, mint korábban. Reménykedtek abban, hogy a fosztogatók nem fedezték fel őket, és képesek lesznek elbújni az erdő sűrűjében. A Sultana még mindig teljes, elképesztő valójában állt a sekély vízben. Látszólag nem követték őket, de képtelenek voltak a megnyugvásra. Mikor már mind a fedélzeten voltak, Bobbie fáradtan söpörte el vöröses-barna haját a szeméből. 

A Sultanat a sérülései ellenére is, közös erővel kihúzták, majd útnak eredtek a végtelen óceánon...