A szerelmi bánat levezetésére több módszer is létezik. Van, aki szimplán kiüvölti magából, van aki az önsanyargatáshoz fordul, vagy olyan, aki személyiségváltozást hajt végre magán, ezzel azt remélve, hogy ezzel majd a fájdalmat is elfelejtheti - vagy legalább is leplezheti.

Én sosem voltam olyan bátor - vagy éppenséggel őrült -, hogy bármelyik, ilyesfajta opcióhoz is folyamodjak, így nekem maradt a művészet, s az abban történő kiélésem.

Amikor szomorú zenéket hallgatok, mindig úgy érzem, hogy végre valaki átérzi a helyzetem, velem együtt szenved - s ez valamiért, nyugtató jellegű hatással van rám.  A festés pedig - a kommunikációm és az érzelmeim kiélésének - legtermészetesebb módja. Ha boldog vagyok, a festmény is velem örül, ha szerelmes, a festmény velem együtt vágyódik, ha pedig a szerelemtől bánatos, a festmény szíve is velem együtt törik össze, minden egyes festővonás után, egyre csak jobban.

Taehyung nem tudhatta, hogy mikor jó barátja, Eunha szerelmi életét osztja meg velünk, a szerelmi világomat tapossa össze, de hát nem is hibáztathatom emiatt. Jobb, mintha még ezeknél a cudar ábrándoknál is hiúbbakba kergettem volna magamat, ugyanis félő - azokból még egy élet sem lenne elég a kilábaláshoz.

- Na jó, Kim SeokJin! Most lett belőled végképp elegem! - Anyám dühös hangja rántott vissza gondolataim tengeréből a valóságba, s ijedten kaptam felé fejemet, meglepettségemben, még az ecsetet is kiejtve a kezemből.

- M-mi az? - motyogtam rémülten, ugyanis - bár Anyám sosem volt egy agresszív teremtés, ráadásul alacsony termetével és szép, nőies arcával egyáltalán nem is tűnt hirtelen haragú típusnak -, ha valamiért mégis kihúzták nála a gyufát, haragja egy hatalmas orkán erejével is felért.

- Még kérded, hogy mi az? - szabályosan fújtatott, miközben egyre közelebb lépett hozzám, én pedig nagy rémületemben azt sem tudtam, merre hátráljak tovább.

- Jin, az Istenért is! Július vége van, nyár, te pedig ahelyett, hogy a barátaiddal, vagy éppen NamJoonnal szórakoznál valahol, itt kuksolsz a szobádban, ezeket a borzasztó szövegű dalokat hallgatva, miközben már vagy a huszadik szomorú arcot fested! - mutatott rá ingerülten az újabb önarcképemre, de én csak azon az egyen dolgon voltam fenn akadva mondandójából adódóan, hogy NamJoont miért külön említette, és miért nem a barátaimmal karöltve. Miért kell állandóan az Ő nevét hallanom?

- Inkább örülnél annak, hogy végre sikerül az emberi arcok megörökítése is! Ha engem kérdezel, például, ez a rajz - mutattam az állványomon álló vászon irányába -, kimondottan hasonlít a nyomorúságos énemre! - horkantottam fel szarkasztikusan, mire csak egy mérges pillantást kaptam válaszul, és máris indult kifelé a szobámból.

- Ja, igen! - torpant meg az ajtóban, majd egy sunyi mosoly kíséretében fordult vissza felém - A helyedben összekapnám magam, de nagyon gyorsan, mert öt perc és itt van érted NamJoon! - kacsintott rám huncutul, mire a szemöldökeim, minimum a plafonnal megegyező magasságokig szöktek fel. Ő csak megvonta a vállát - egy széles vigyorral karöltve - , majd csukta is be az ajtót.

- Anya! - szerintem még sosem üvöltöttem fel olyan hisztérikusan és hangosan, mint abban a pillanatban, de egyszerűen, képes lett volna a méreg abban a pillanatban felfalni.

- Már csak 4 perc, 38 másodperc. 37, 36, 35, szedelődzködj, ha meg akarod hódítani! - kiabált át a fa nyílászáró túl oldaláról, mire egy pillanatig hitetlenül meredtem a hangja forrásának irányába, majd felfogva szavainak súlyát, kezdtem el öltözni, hogy minél emberibb külsőt varázsoljak magamra, mire ideérkezik a lila hajú Herceg.

Néhány perccel később - immáron már rendes ruhában - álldogáltam a bejárati ajtó előtt, idegesen szorítva ujjaimat a kilincsre.

- Sz-szia. - végül csak sikerült kinyitnom az ajtót, ahol NamJoonnal találtam szembe magam, azonban nem mertem felnézni rá, így csak cipőjét tanulmányoztam köszönésem közben.

- Jajj, SeokJin! Nem mondták neked, hogy amikor valakivel beszélgetünk, annak illik a szemébe nézni! - nevetett fel azon a - pillangókat ébresztgető -, mély orgánumú hangján, s a libabőr úgy szökött fel karjaimra, mintha csak alaptartozéka lenne a kezemet fedő bőrnek.

Zavartan kaptam rá pilláimat, de a következő pillanatban már be is hunytam azokat, ugyanis Nam egy határozott mozdulattal rántott magához - derekamnál fogva -, hogy egy csontropogtató ölelésben részesítsen.

Őszintén nem értettem, hogy mikor lettünk mi akkora, ölelkezős barátok, de abban a pillanatban azt hiszem, ez nem is nagyon érdekelt.

Közelsége, és férfias, kissé édeskés illata, teljesen megrészegített, derekamon pihenő kezei teljes megnyugvást okoztak, és egy pillanatra abszolút sikerült megfeledkeznem a sajgó szívemről és Eunháról is - így boldogan mosolyogva öleltem át nyakát, fejemet vállgödrébe fújva, úgy élvezve tovább a közelségét.

- Úgy bújsz, mint egy szeretetéhes cica! Minden rendben, SeokJin? - hallottam hangján, hogy mosolyog, ami ajkaimat még nagyobb görbületre késztette, s hirtelenjében áldottam Anyát, Istent, és minden csodatevőt, amiért megismerhettem Kim NamJoont.

- Csak jó újra látni. - motyogtam zavartan, továbbra sem engedve kezeim szorításából - de éreztem, hogy derekam körül feszülő karjai ellazultak, majd le is csúsztak testemről, s óvatosan tolt el magától, miközben egy lilás tincset kisöpört sötéten csillogó íriszeiből.

- Én is örülök annak, hogy újra találkozunk, de mondd csak! Milyen viselkedés az, hogy hívogatlak, és a legtöbbször te még arra sem vagy képes, hogy felvedd! - bár szavai megrovóan hangzottak, dús, halvány rózsaszín ajkai sarkaiban továbbra is ott bujkált egy aprócska mosoly, ami annyira magával ragadta figyelmemet, hogy még a bűntudat érzetéről is teljesen megfeledkeztem.

- Sajnálom. Az igazság az, hogy nem voltam túlzottan jól mostanság. - húztam bűnbánó mosolyra számat, miközben kínosan vakargattam a tarkómat - úgy pillantva fel íriszeibe.

- Oh, és most már minden rendben van? - hangja pillanatok alatt váltott át aggódóba, ami ismételten hevesebb szívdobogást váltott ki belőlem, mint kellett volna. Megfogadtam, hogy nem fogom többé többnek látni, mint jó barátot, de a szívnek parancsolni nehéz, nekem pedig sosem sikerült neki "meg állj"-t mondanom, és úgy látszik, ez a sikerélményem sem akaródzott még egy ideig előbújni rejtekéből.

- Csak kellett egy kis egyedüllét, de most már minden oké. - Nam csak egy boldog mosollyal konstatálta válaszom, én pedig komolyan elgondolkodtam azon, hogy vak-e, ugyanis - továbbra sem - bizonyultam valami kiváló színésznek, s bármennyire is próbálkoztam, ezen mondatom sem tűnt őszintének.

Valószínűleg, nem is érdeklem annyira, hogy rá kérdezzen, mi nyomta mostanság ennyire a szívemet. Egyáltalán, akarom, hogy rá kérdezzen?

*************

Másfél órával később már - mindketten - az ágyamon hevertünk, egymás mellett, miközben beszélgettünk, mindenféle édes kis semmiségről. Megtudtam, hogy két hét múlva nyaralni megy a szüleivel, hogy új hajszínen gondolkodik, hogy a legjobb barátját Kyungilnak hívják, aki szintén művészlélek, mint jómagam, mindössze csak, ő inkább az éneklés és tánc iránt érdeklődik inkább, mint sem a festészetért.

- Képzeld, amíg nem találkoztunk, történt valami, amit személyesen akartam neked elújságolni. - néhány percnyi kellemesnek ható csönd után végül, megtörte a csendet, s könyökére támaszkodva, izgatottan csillogó szemekkel pillantott le rám.

Kíváncsian fordultam felé - én is felkönyökölve -, s úgy vártam szavait, nem is gondolva arra, hogy azok, mekkora befolyással is lehetnek rám nézve.

- Ha jól emlékszem, már meséltem neked Eunháról. Nos, akkor még csak tetszett, és egy jó barátnak tartottam, de tudod, a napokban egészen összemelegedtünk, és az egyik találkozásunk alkalmával, végre erőt vettem magamon, és megcsókoltam. Szóval, most együtt vagyunk. Tudod, már elakartam ne - én azonban innentől kezdve már nem értettem szavait, pedig nem állt meg itt, folytatta, pontos részletezéssel az első, majd második randijukat, Eunha ajakrúzsának illatát, és kissé talán kókuszos ízét, és így tovább.

Én azonban csak meredtem rá, magamban szavait emésztgetve, feltörekvő könnyeimmel küszködve s abban reménykedve, nem volt olyan hangos, szívem szilánkjainak koppanása a fapadló kemény, rideg felültén, mint amennyire én azt gondoltam.

Vásznak szakadtak szét, ecsetek mentek tönkre. Festmények váltak a múlt halvány fogalmának feledésébe, az én szívem azonban, - továbbra is csak sajgott, s remegett a fájdalomtól, amit első szerelmem, s annak viszonzatlansága okozott.

************

Sziasztook^^

Kissé eseménytelen rész ugyan, de azért nagyon remélem, hogy ennek ellenére is elnyerte a tetszéseteket!!❤️

További Szép Estét!