A nap erősen sütött, az aszfalt ontotta magából a forróságot, én pedig kezdtem egyre jobban megbánni, hogy belementem NamJoon ötletébe, miszerint biciklivel menjünk a város mellett található forráshoz. Sosem voltam sportos, a biciklim is mindössze csak azért volt, hogy ha esetleg késésben lennék a suliból, rápattanva gyorsabban eljussak oda. Így talán nem is csoda, ha azt mondom, nagyjából, tekerésünk ötödik percében már zsibbadt a vádlim, a víz meg úgy folyt rólam, mint egy régebbi festményemen, a vízesés az alatta elterülő tóba.

- Megvagy még ott hátul, SeokJin? - kiabált hátra Namjoon, miután elhagytuk a város határát jelző kis táblát is.

- I-igen. Még messze vagyunk? - kérdeztem vissza, miközben erősen koncentráltam arra, hogy a levegővételem ne olyannak tűnjön, mint egy maratont lefutott kutyáé. Bár, ha jobban belegondolok, még egy aranyos kis eb is kulturáltabban lihegett volna nálam, abban a pillanatban.

- Nyugi, mindjárt ott vagyunk. Csak le kell parkolnunk annál a bódénál. - magyarázott mutogatva, miközben kissé lelassított, hogy egymás mellett haladhassunk. Elképedve fordítottam rá tekintetem. Egyik karját a kormányon tartotta,  a másikkal pedig az előbb említett fabódé irányába mutogatott, majd egy filmbe illő mozdulattal túrt bele rakoncátlan, kissé már kifakult, lila színű tincseibe, egy arcpirongató ajakgörbület kíséretében. Ahogy lejjebb vezettem arcáról tekintetem, először végig futtattam pilláimat izmos karján, amin egy-egy ér kidagadt, miközben a kormányt tartotta, s ujjai is talán kissé belefehéredtek az erős markolásba. Még lejjebb pillantva, izmos vádliján állt meg tekintetem, amit a térdig érő farmerja szabadon hagyott, ezzel okozva nekem néhány másodpernyi elakadt levegővételt.

Ámuldozásomból kissé idegesnek ható hangja hozott vissza a valóságba, de még mielőtt fel foghattam volna, hogy mit is mond pontosan, egy hatalmas puffanás és egy fájdalmas nyögés kíséretében érkeztem a földre, felettem pedig a biciklim landolt, ezzel egyáltalán nem meg könnyítve az egyébként sem fájdalommentes érkezést.

- Jesszusom SeokJin! Jól vagy? - érkezett mellőlem NamJoon kétségbe esett hangja, de reagálni nem éppen tudtam, ugyanis a fejem rendkívül zúgott, és elég tompának éreztem magam, bármiféle kommunikációhoz is, így csak erőtlenül nyögtem egyet - ezzel jelezve, hogy jelenleg tőlem ne is várjon többet.

A következő pillanatban a bicikli lekerült testemről, s arcom fölött Namjoonért véltem megpillantani, amint ijedt tekintettel vizslatott, számomra vészesen közelről. Nagyjából húsz centiméter lehetett ajkaink között, aminek tudatára ráébredve, arcom önkéntelenül is vöröses színben kezdett el lángolni.

- Elnézést fiatalember! - hallottam meg egy második, számomra teljesen ismeretlen, feltehetőleg idős férfi hangját - Láttam  barátja esését. Minden rendben? Ha oda tudja hozni a bódénkhoz, megvizsgálom. Minden bizonnyal a forráshoz jöttek, igaz? Micsoda balszerencse! Na, hozza, én addig tolom a bicikliket! - az ismeretlen, kedves, idős úr hangja elhallgatott, a következő pillanatban pedig két kezet éreztem meg magamon. Az egyik a térdem alá nyúlt, a másik pedig a hátamat támasztotta meg, s két pislogás múlva már menyasszony pózban találtam magamat NamJoon karjaiban.

- Ha van erőd, kulcsold a karjaid a nyakam köré, kérlek. - mosolyodott el kedvesen, de az íriszei még mindig aggódást tükröztek. Szerettem volna válaszolni neki, megnyugtatni, hogy minden rendben van velem, de a fejem és a végtagjaim még mindig rendkívül sajogtak, így végül csak engedelmeskedtem kérésének, és karjaimat nyaka köré fonva, fúrtam arcomat nyakhajlatába.

Az egész szituációt rendkívül kínosnak ítéltem meg. Nem volt elég az, hogy egész úton egyértelműen látszott rajtam, mennyire borzasztó kondival rendelkezem, most még el is estem amiatt, mert testén legeltettem szemeimet, ahelyett, hogy az utat vizslattam volna.

Szemeimből akaratlanul is egy könnycsepp tört utat magának, ahogy eszembe villant, mennyire leégettem magam az előtt a személy előtt, akibe minden bizonnyal mérhetetlenül bele szerettem. Nem tehettem róla, én igazán nem akartam sírni, főleg nem lila hajú barátom előtt, de az elsőként lehullajtott könnycsepp valószínűleg magányosnak érezte magát egyedül, NamJoon pólóján, így szinte már megkövetelte, hogy társait is csatlakoztassam melléje.

Attól tartottam, hogy NamJoon esetleg kinevet majd gyermekies viselkedésem miatt, de ehelyett csak még közelebb vont magához, és karjaiban tartva, szorosan ölelte át testemet, miközben suttogott valamit a fülembe, ám sajnos nem hallottam, hogy mit, dübörgő szívem ugyanis teljesen elnyomta a környezetem hangját.

- Csak ültesse le a padra, sajnos ennél kényelmesebb ülőalkalmatossággal jelenleg nem szolgálhatunk. - hallottam meg ismételten a segítőkész idős úr hangját, s a következő pillanatban pedig éreztem, hogy NamJoon óvatosan letesz a kemény falapra, de még mindig tartja derekamat.

- Nyisd ki kérlek a szemeidet SeokJin! - suttogta kedvesen, miközben ő is leült mellém a padra, s derekamnál fogva vont közelebb magához - kezét továbbra is ott pihentetve.

- A biciklimnek lett valami baja? - kérdeztem kissé rekedtesen, és örömmel konstatáltam, hogy végre megtudok nyikkanni. NamJoon egy halk kuncogást hallatott, ami miatt felé fordítottam pilláimat, így azonban orromat és az ő arcát alig választotta el pár centiméter egymástól.

- Hihetetlen vagy SeokJin! - kuncogott továbbra is, majd folytatta - Most estél egy hatalmasat, a karod, lábad vérzik, a fejedet is lehorzsoltad, te pedig a bicikliddel vagy elfoglalva, aminek egyébként semmi baja sincs. - felelte mosolyogva, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam volna haza, ha a bicajomnak baja esik.

- Szervusz fiatalember! - érkezett vissza a kedves öregúr a bódéból, egy elsősegély dobozzal a kezében - Jó nagyot estél, mit ne mondjak! Gyorsan lekezelem a sebeidet, utána pedig mehettek is a forráshoz. Csak két pernyi sétára van innen, és garantálom, hogy a látványától bizonyosan abba maradnak a fájdalmaid is. - mondta némi kis pajkossággal a hangjában, majd rám kacsintott. Elmosolyodtam gesztusára, de a helyzet az volt, hogy a fájdalmaim már abban a pillanatba szerte foszlottak, amikor NamJoon a derekamat átkarolva vont közelebb magához, ezzel elérve,hogy a kis időre feledésbe merült pillangóim, újra szárnyra keljenek.

- Készen is vagyunk. - szólalt meg néhány perc elteltével Taemin - időközben a nevét is sikerült megtudnunk - , majd egy vállba veregetés és egy "Jó Szórakozást" elmormogása után, ott is hagyott bennünket a padon.

- Fel tudsz állni, vagy segítsek? - állt fel mellőlem NamJoon, kezét nyújtva nekem, amit csak egy aprócska mosollyal reagáltam le, és én is feltápászkodtam a padról.

Pár pernyi bandukolás után meg is érkeztünk a forráshoz, ami egyszerűen meseszép látványt nyújtott. Mindenféle fák sokasága között, egy kis eldugott helyen volt megtalálható, ahová a Nap is csak szűrve tudott bevilágítani. A kis patakocska körül mohával tarkított kövek és kavicsok voltak, amik egészen olyan hatást nyújtottak, mintha csak gyémántok, vagy valamilyen különleges kristályok lennének. Az iménti forróságnak semmi nyoma sem volt, a levegő friss, üde és kellemes érzetet nyújtott. Sem kocsi, sem pedig emberi hang nem hallatszódott, mindössze csak a forrás folydogálását és a közelben levő madarak vidám énekét lehetett hallani.

Az egész annyira idillinek, és természet felettien szépnek hatott, hogy teljesen megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyok, hunytam le pilláimat, hogy átadhassam magam a megnyugtató hangoknak és a szellő cirógató érzetének.

Fogalmam sincs, hogy hány perc telhetett el, amit csukott szemmel töltöttem el, teljesen átadva magam a természet hangjának, mikor két kezet éreztem meg derekam köré fonódva, és egy állat, amely vállamon óhajtott megpihenni.

Mosolyogva nyitottam ki pilláimat s fejem NamJoon irányába fordítottam, aki ugyanígy cselekedett. Arcunk csak néhány centiméterre pihent egymástól, azonban kivételesen nem fordítottam el íriszeimet és arcom pirulása sem zavart különösképp. Csak élveztem, hogy elveszhetek NamJoon tekintetében s közelségében.

- Gyönyörű, nem igaz? - suttogtam, ezzel megtörve a köztünk kialakult csendet, de ahogy halk mondatom szállt a levegőben, a köztünk kialakult helyzet ugyanúgy megtartotta idilli mivoltát, sőt, talán az egész sokkal meghittebbé is vált, amint elhagyták ajkaim a szavak, ugyanis akaratlanul görbült mindkettőnk ajka fülünk irányába.

- Szebbet még sosem láttam. - válaszolta NamJoon ugyanolyan hangerővel, mint ahogyan azt én is tettem, miközben karjaival szorosabban fogta közre testem.

Éreztük, tudtuk, hogy itt már közel sem a körülöttünk elterülő természetről esett szó.

Pillanatok, ajkunkat elhagyott aprócska mondatok, melyek sorsfordítóak lehetnek életünkben. Akárcsak a festő életében az a pillanat, mikor először fogy el a festékes palettája. Egy fontos korszak, amely lezárult, s egy új, ami még csak most következik.

Valahogy, én is így tekintettem arra a pillanatra, ott az erdőben, a forrás mellett álldogálva, NamJoon karjaiban.

Sziasztook^^
Mindenek előtt Elnézést kérek a rész gyatraságáért, igyekszem visszarázódni ennek a történetnek az írásához!😅
Azért Nagyon Remélem, hogy van akinek elnyerte a tetszését!!❤️
Köszönöm Szépen az eddig érkezett aranyos kommentjeiteket és a szavazataitokat!!❤️❤️
További Szép Estét^^