- Szeretném látni, hogy hogyan nézhet ki egy festményed, ami csak egy egyszerű és unalmas tölgyfát ábrázol.- mosolyodott el kedvesen, mire én még jobban elvörösödtem, majd bólintottam egy aprót.

- Rendben, akkor majd kérlek, csöngess át, ha befejezted. - tápászkodott fel a földről, majd indult is volna a Park kijárata felé, de - nem is gondolkodva - megragadtam csuklóját, ezzel megakadályozva őt elmenetelében.

- Vá-várj, izé.. Nem akarsz maradni? Te mondtad tegnap, hogy igazán megnéznél egyszer a saját öltözékemben, miközben festek. Ha nincs más dolgod, akár maradhatsz is, persze, csak ha szeretnél. - nyögtem ki nagy nehezen, miközben lesütöttem a pilláimat.

- Végül is, most úgy sincs sok dolgom, szóval rendben van, maradok. - telepedett vissza mellém, nekem pedig csak akkor tűnt fel, hogy kezét még mindig fogom. Ijedten kaptam el ujjaimat csuklójáról, majd visszafordultam a vászon felé, és mindent kizárva kezdtem neki a vázlat felvázolásának.

Ismét abszolút megfeledkezve az időről, merültem el teljesen az alkotásban. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de miután elégedett fejjel leraktam az ecsetet, észre vettem, hogy az ég már el kezdett besötétedni. Hogy tudtam így festeni, és egyáltalán hogy nem vettem észre?

Ahogy belém csapott a felismerés, ijedten fordultam a másik irányba, ahol NamJoont pillantottam meg, aki mosolyogva figyelt engem.

- Kíváncsi voltam, mennyi idő kell Neked ahhoz, hogy leessen, én is itt vagyok. - húzódott szélesebb mosolyra szája, mire én csak vörös fejjel kaptam el róla tekintetem és a vásznam felé nyúltam.

- Ne haragudj, amikor festek, általában mindenről elfeledkezem. De te-tessék, itt van. - mosolyodtam el zavartan, majd törökülésben felé fordultam, és átnyújtottam neki a kész festményt.

Sok ideig csak szigorú tekintettel mustrálta a képet, néha-néha rápillantva a saját vázlatára is, majd végül néhány perc elteltével felnézett rám, de arca még mindig olyan szigorú volt, mint mikor a festményemet vizslatta.

- Elképesztő vagy! - nevetett fel végül hitetlenül, mire egy pár másodpercig csak pirult arccal pislogtam rá, majd én is el kezdtem nevetni. Bár nem pontosan értettem, hogy mi kacajunk tárgya, nem is kellett. Ahogy rápillantottam NamJoonra, gödröcskéire - amik a nevetés hatására váltak láthatóvá -, húzott, mandula szemeire - végre levette a napszemüveget - ,amik a vidámságtól csillogtak, és ahogy hallgattam szívmelengető nevetését, természetes, hogy én is elkuncogtam magam. A boldogságtól, az örömtől, és valami más, valami teljesen más, egy megmagyarázhatatlan érzés okán, amiről bár ugyan sejtettem, hogy mi lehet az, bevallani még nem teljesen mertem magamnak.

Még perceken át nevettünk, csak úgy, a semmin, de annyira, hogy a végén, már fetrengtünk a földön. Nem tudom pontosan, hogy mikor, de végül abba hagytuk, és kifáradva pihegtünk tovább a fűben, egymás mellett fekve, hanyatt. A lemenő Nap sugarait kezdtük el kémlelni, ám azonban én néha lopva rá pillantottam NamJoonra, és ilyenkor akaratlanul is nagyobbat dobbant a szívem a kelleténél. A lemenő Nap fényében is - akár csak, bármikor máskor - tökéletes látványt nyújtott, lélegzet elállítót, ami egyébként szó szerint is igaz volt, ugyanis akárhányszor felé fordítottam tekintetem, még a levegő is bennem rekedt. Lila haja ebben a fényben kissé vöröses árnyalatot vett fel - ami mit ne mondjak, fantasztikusan állt neki - kreol bőre pedig gyönyörűen csillogott a Nap lemenő fényében.Tökéletes. Fogalmazódott meg bennem rögtön ez a szó, miután visszafordítottam fejem az ég felé. Bár ez a fogalom fejezte ki legjobban, hogy milyen is ő, milyen is az Ő lénye, s egész mivolta, még így is kevésnek véltem ezt a szót NamJoonhoz. Hiszen sokkalta több Ő, mint tökéletes. Azon felüli, olyan ember feletti, végtelen, elérhetetlen, érinthetetlen. Akárcsak a csillagok az égen. Gyönyörűek, ragyogóak, de bármennyire megszeretnéd őket érinteni, az sajnos lehetetlennek bizonyul. Igen, NamJoon is pontosan ilyen. Isten legszebb, s legfényesebb Csillaga, amely számomra, s talán minden más földi halandó számára, elérhetetlen és érinthetetlen. S bár eme Csillag - ki most itt fekszik közvetlen közelemben, pár centire, mellettem - külseje már teljes egészében ragyog, belseje még arra vár, hogy valaki felélessze s elérje, hogy ő is, úgy ragyoghasson, ahogyan azt kell neki. Talán ezért vagyok én? Talán ez lenne a feladatom? Talán emiatt engedte meg most nekem az Isten, hogy mellette fekhessek, és egyenletes légvételeit hallgathassam? Tudom, hogy túl nagyokat álmodok, és nagy vágyaim vannak, de nem sokkal szebb abban a hitben és tudatban cselekedni nap, mint nap, hogy okkal vagyok a Földön, és hogy van valami küldetésem? Dehogynem, sokkal szebb s jobb ez így. Emiatt is, én hiszem, hogy feladatom s kötelességem, hogy megmutassam, Kim NamJoonnak, az IQ Bajnoknak a Szomszédból, nemcsak a külseje oly fényes, hogy majd megvakít, hanem bizony a belseje is.

- Jól gondolom, hogy álmodozol? - zökkentett ki egyszer csak NamJoon hangja gondolataim közül.

- Jól. - mosolyodtam el, majd felkönyököltem és felé fordultam. - Mondd csak NamJoon, hiszel te Istenben? - azt gondoltam, hogy egy kis ideig töprengeni fog válaszán, de szinte azonnal reagált.

- Nem. - mondta ki egyszerűen és határozottan, miközben még mindig a lemenő Napot kémlelte, s a felettünk elterülő égboltot.

- Nem gondolod, hogy ez az egész, ami körülöttünk van, valami ember feletti, csodás lény műve? Hogy te és én, most okkal vagyunk itt, együtt? - kérdeztem kíváncsian, miközben arcát fürkésztem, amin egy apró mosoly jelent meg.

- Az ősrobbanás nem elég ember feletti neked? Vagy az, hogy évmilliók alatt egy ilyen rendkívüli fejlődhetett ki, mint mi, emberek? - kérdezte somolyogva, majd ő is felkönyökölt, és felém fordult. Így már szemtől-szembe voltunk egymással. - Viszont szerintem is van valami oka annak, hogy mi most itt vagyunk, együtt. Bár nem tudom pontosan, hogy mi. - gondolkodott el, majd újra íriszeimbe pillantott. Szívem megint sokkal hevesebben kezdett el verni, és éreztem, hogy nem bírom már sokáig állni pillantását. Szerencsémre, mielőtt bármit is cselekedhettem volna, megtette ezt helyettem, s újra visszadőlt a fűbe, hanyatt fekve.

- Egyébként, a tölgyfa köré komolyan aprócska, színes ruhás, lila hajú lényeket rajzoltál? - kérdezte hitetlenül, mire elmosolyodtam, s én is visszadőltem mellé a fűbe.

- Igen, de tudod, azokat a szárnyas, színes lényeket, Tündéreknek hívják. - kuncogtam el magam, majd ismét loptam egy pillantást NamJoonra.

- Hmm...Tündérek.. - ízlelgette a szót a Szomszéd fiú. Na ne, még nem hallott volna a tündérekről?

- Igen, Tündérek. Szeretnéd, hogy meséljek Neked egy kicsit róluk? - kérdeztem - immáron tényleg teljesen - levakarhatatlan vigyorral az arcomon. Bár kicsit aggódtam, hogy elküld a fenébe, hiszen nyilvánvalóan nem érdeklik őt a mesebeli lények, de nagy meglepetésemre, most is tévedtem.

- Szívesen hallanék róluk, tőled. - görbültek felfelé ajkai, nekem pedig kedvem lett volna ellejteni egy örömtáncot.

'Drága, lila hajú Tündérem! Azt a boldogságot, amit csakis melletted élhetek meg, meg akarom örökíteni! Meg akarom festeni a boldogságom, amit Te okozol Nekem, had lássa az utókor is, SeokJin mennyire szerelmes és boldog volt, az ő Csillaga, álomszerű Tündér teremtménye mellett.'

Sziasztook^^
Itt is lennék Nektek a folytatással!!❤️Nagyon Remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!!❤️
Köszönöm szépen az eddigi megtekintéseket, szavazatokat és kommenteket, fantasztikusak vagytok!!❤️
További Szép Estét Nektek❤️