Nem is mutatkozhatott volna be szebben az ősz, a kezdetet hozó, és valami régit temető ősz, mint borús, komor felhőkkel, csípős, kellemetlen szellővel – hívjuk inkább így, a szél az olyan csúnya és gonosz, nem érdemli meg, hogy így szólítsuk; az anyja, a levegő, és az apja, a felhő tehettek csak csupán arról, hogy ilyen elrontott géneket örökölt, és nem tudott megnyugvásra lelni –, és szemerkélő, könnyeket épp el mosni nem tudó esőcseppekkel.

Három óra negyvenkettő volt, és ahogy kinéztem az ablakon, kedvem lett volna egy forró, erdei gyümölcsös tea társaságában a paplanom alá vackolni magam, hogy be rakjak valami nagyon melankolikus, és más esetben nagyon nevetségesnek hangzó lejátszási listát, hogy aztán merengjek a nagy semmin; ugyanis manapság már csak ez jutott nekem, a nagy üres semmi, és a tenni akarás szikrái, amik ugyan ott pislákoltak bennem, arra mégsem voltak képesek, hogy valós tettekre vezessenek. Úgy éreztem, az időjárás is csak egy üzenet odafentről – nem, nem a bolygóktól, hanem Istentől –, hogy nem szabadna elmennem arra a bizonyos találkozóra a parkban, hogy nem kellene még egyszer a szemébe néznem, és nem, nem szabadna el kezdenem érezni dolgokat, amik később további befásultsághoz vezetnek.

Azonban a tündérke és a kisördög, kik vállamra telepedtek, és nem is tudtam igazán eldönteni, melyikük rak rám nagyobb terhet – felváltva susogtak fülembe, és képtelen voltam rájönni, mikor melyikük beszél, ki tartja jó ötletnek, és ki nem, hogy az immáron többé nem lila fiúval megbeszélt találkára elmenjek.

Ha őszinte akarok lenni, borzasztóan untam már saját magamat. Untam, hogy minden vidámság kiveszett belőlem, szörnyen belefáradtam az önostorozásba, ahogy abba is, hogy már tényleg, de tényleg nem élvezek semmit, és hogy a megsavanyodott képem minden egyes reggel belebámul a tükörbe, mert hiába akartam volna neki bemosni egyet, és végre kiereszteni a tüdőmből azt a jó pár hétnyi levegőt, amely benne rekedt – tudtam, hogy anya csak jobban aggódna, mint jelen helyzetben, és hogy talán orvoshoz is küldene.

Mi a panasza? Szörnyű alak vagyok, és egy kicsit a szívem is darabjaiban. – már viszolyogtam magamtól, és attól az önsajnálattól, amibe temetkeztem, mintha én lennék az áldozat, s nem pedig a bűnös. De ha bűnös is, nem vezekeltem eleget? Holtomig kéne egyedül lennem ebben a megfakult, és színektől mentessé vált világban? Jár nekem az oltalom, a feloldozás?

Nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, de azt reméltem, hogy Namjoon lehet a megoldás; talán, ha meghallgatom a mondandóját, pontot tehetek az életem ezen hullámvasút-szerű részére, és új fejezetet kezdhetek, vele, vagy nélküle.

Három óra ötvenhárom volt, amikor lekocogtam a lépcsőn, egyik kezemben a citromsárga esernyőmet szorongatva, másikban pedig a telefonomat, amit aztán egy hirtelen felindulásnak hála végül a komódra tettem – úgysem lesz rá szükségem. Éppen a cipőmet húztam magamra, egy elnyűtt, levendula sportcipőt, mikor a padló nyikorgott egyet, én pedig tudtam, hogy anya áll mögöttem, hogy még mindig abban a gyönyörű, piros pipacsokkal tarkított ruhájában van, amelyben reggel elhagyta a házat – szeretője van? –, haja laza kontyban, szája pedig egy bal orcája felé kanyarodó mosolyra húzódva, ahogyan biztosan tudta, amit én csak sejtettem; ma végre valami lezárul, s helyette valami új kezdődhet.

Az a farmer dzseki volt rajtam, amit még Taehyunggal vettünk a tavasszal közösen, egy használt ruhakereskedésben, és amire annyira büszkék voltunk, hogy a sok ócskaság között megtaláltuk, hogy lelkesedésünkben a kissé kopottabb részeire ibolyákat hímeztünk – az újrakezdés virága. Talán emiatt, vagy a tükörben mögöttem reflektáló édesanyám elégedett képe láttán, de hosszú idő után először, végre nem megütni akartam a velem szembe néző alakot, inkább rámosolyogtam, olyan ösztönzően és kedvesen, ahogy csak az tud, aki épp a teljes megbocsátásra készül. Majd a kilincshez léptem, kinyitottam az élénken ragyogó esernyőmet, és kiléptem az utcára, ahol a szellő egyre erősebben süvített, az eső cseppjei pedig egyre kövérebben hullottak alá az égből.

Olyan különös volt az egész. Mindössze tizenegy perc telt el, és az az égető semmi érzése, ami egészen eddig szinte üvöltve tombolt bennem, az időjárás szélsőségesedésével párhuzamosan elcsöndesedett. Már-már elhittem, hogy meg is szűnt, a szívem azonban egyre szaporábban vert, ahogy a park bejárata felé közeledtem, két kezemmel erősen markolva az ernyőmet, nehogy azt a levegő és a felhő gyermeke elkapja, és messzire repítse. Ezzel legalább takarhattam egy kicsit az arcomat, és nem kellett rögtön felfednem teljes lényemet Namjoon előtt, aki már ott várt engem, ott, ahol én neki tündérekkel játszó mesebeli fát festettem, és ahol először gondoltam azt, hogy ez a fiú egy kincs, amelyet én örökre szeretni és óvni akarok.

Amikor meglátott, hirtelen széles mosolyra húzódtak az ajkai, olyanra, amely azokat a mesebelien tündérinek vélt gödröcskéit is láttatni engedte, és amelyeket oly' rég nem láttam már, hogy néha azt gondoltam, csak álmaimban létezett. De nem, mégsem, ez pedig egy élő bizonyíték volt rá, hiszen ott állt, egy átlátszó ernyő alatt állva, azzal az új mézbarna lombkoronával, ami most pont olyan selymesnek hatott, mint anno, és egy lila keretes szemüvegben, ami pont olyan lila volt, mint anno az a selymes haj, és nekem kedvem támadt hirtelen odaszaladni hozzá, de helyette csak gyorsítottam lépteimen, és citromsárga esővédőmmel igyekeztem nagyobb takarásba fedni arcom, hogy ne lássa, íriszeim ismét csillognak, hetek óta először.

Egy vékonyka, őszi, bézs kabátban állt előttem, és egy bő farmerben, én pedig úgy éreztem, talán egy kisebb adag levegő végre mégis megszökhetett tüdőm rabságából, ahogy arra gondoltam, nevetnem kell azon, mennyire nem illik az a nadrág ahhoz a felsőhöz, és hogy nincs még egy ilyen idétlen alak, aki még egy ilyen szörnyen nevetséges lila szemüvegben is olyan ellenállhatatlanul festene, mint ő.

Azt kívántam, hogy újra kimondja a nevemet, hogy Seokjinnak hívjon, mégis megkönnyebbült bizsergés futott rajtam végig, mikor csak annyit mondott – Hát eljöttél – attól féltem, hogy talán az a kis varázslatos burok, amit ez a furcsa időjárás generált körénk rögvest megszűnik majd, ha nevemen hív, és engem mégsem az a mindent elsöprő érzés kap el, hanem valami mély és fullasztó.

- Hát eljöttem – hangomban egy kis gyermeki cserfesség tűnhetett, melyen én magam is meglepődtem, hiszen már kezdtem annyira hozzászokni ehhez az új és keserű és monoton hangszínhez, hogy már-már el is felejtettem, milyen volt az, amikor még tündérekkel repdesve éltem mindennapjaimat.

- Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy az időjárás ilyen hirtelenjében válik cudarrá. Nagyon fázol? Ha gondolod, be is ülhetünk valahová – félt. Egyenesen idáig hallottam szíve heves dobogását, és az esernyőhöz koccanó körmeit, ahogy remegett; rettegett, hogy miként és hogyan, egyáltalán, hogy mit mondjon. Reakciómat próbálta lesni, de esernyőmmel kiválóan takartam magam, így nem láthatta, ahogy megkönnyebbülten elernyednek eddig görcsben tartott végtagjaim, ajkaimra pedig halvány mosoly kúszik. Nyeregben éreztem magam. Talán kissé gonosznak hangozhat tőlem, de örömmel töltött el, hogy ő ennyire szorongott, így úgy éreztem, hogy nekem már nem kell, mentességet szereztem alóla, lehetek én a nyugodtabb, az, aki majd kimondja a végszót – a végítéletet –, és döntést hoz közös, vagy nem közös sorsunkról, noha azt még mindig nem tudtam, milyen véget is szánok az egésznek, mi lenne a helyes.

Továbbra is vártam a feloldozásra.

- Pedig azt gondolná az ember, hogy egy matematika fanatikus igen könnyen ki tudja számítani, milyen valószínűséggel fog az ég leszakadni egy szeptemberi délutánon – ezt bohókásan kezdtem, de a vége mégis kissé fanyarú volt – noha ő ezt szerintem az egyre hangosabba zuhogó esőzéstől nem hallhatta –, hiszen akaratlanul is eszembe jutott, hogy talán mindvégig az volt közöttünk a főprobléma, hogy teljesen más dolgokat tartottunk fontosnak, más dolgokat láttunk szépnek, és egyszerűen csak nem volt összekötő híd a kettőnk világa között.

- Ó, igen, azt hiszem, ez most megérdemeltem – halkan felkacagott, én pedig rögvest feljebb emeltem az ernyőmet, leengedve páncélomat, hogy jobban láthassam, hogy látványát magamba szívhassam. Az élmény pont olyan intenzíven és újszerűen hatott rám, mint akkor, mikor pont ugyanezen a helyen figyelte órákon át ecsetvonásaimat, és aztán annyit mondott csupán; elképesztő vagy – és csak nevetett, miközben húzott, mandula szemeiben vidámság csillant. Bennem pedig pontosan az az érzés futott végig, mint akkor, de ma már nem csak sejtettem, hanem bizonyosan tudtam, hogy ez bizony szerelem, még akkor is, ha nagyon rossz, még akkor is, ha fáj, és nem helyes, ez bizony szerelem volt, számomra az első és igazi, amely egy életen át elkísér majd, akkor is, ha szeretném, s akkor is, ha nem.

Én is kuncogtam, de csak egy aprót – időm többi részét szemeim rajta való legeltetésével töltöttem el, és azzal, hogy erősen markolom az ernyőm, azon imádkozva, hogy ne repüljek el vele együtt. Jó volt ez így? Együtt nevetni a semmin, újra utat engedni az eddig oly' tökéletesen elzárt érzéseimnek, és hagyni, hogy néhány, tán múló pillanat erejéig megint egy naiv szerelmes fiú bőrébe bújjak, aki azt hiszi, minden megoldódhat?

- Ne haragudj, kérlek – fel sem tűnt, hogy nevetése alább hagyott, olyannyira gondolataimba gabalyodtam, így mikor ilyen őszintén és szomorúan hangzott fel ismét a hangja, megrémültem, de ahelyett, hogy menekülő útvonalat kerestem volna, közelebb léptem hozzá, olyannyira, hogy azt hiszem, esernyőink egymásba gabalyodtak, az átlátszó és sárga anyag pedig úgy döntöttek, megosztják egymással a rájuk hulló bánatcseppeket.

Eljött az idő, a felhős időben keltett felhőtlenség látszatát továbbfújta a szellő, ezzel pedig kénytelen voltam szembenézni. Hirtelen azonban üressé vált az agyam, vagy inkább túlcsordult a sok mindentől, ami benne volt, és őszintén nem tudtam, mit kellene mondanom, vagy tennem – tán a hallgatás lenne a legjobb? – ezért hagytam, hogyha már az agyam nem funkcionál, hát cselekedjen ismét a szívem, had adjak neki bizalmat újra, hosszú idő után, hogy azt tegye, amit jónak lát.

- Nem – suttogtam elhalóan, miközben a zord esőfelhőktől kölcsönzött első könnyem végigcsordogált arcomon, lassan, szép és nedves vonalat húzva végig rajta, amit kedvem támadt volna lefesteni; egy hazugságokon kapott, bűnös, sárga arcon végigfolyó lila könnycsepp. Könnyebb lenne, mint az a bizonyos tízezer betű a csókról. – Én sajnálom, nagyon sajnálom.

Biztos vagyok benne, hogy erre számított a legkevésbé. Egy bocsánatkérésre, és arra, hogy könnyes arcomat övéje felé fordítom, őszintén bánatos szembogarakkal, amelyek könyörületért esedeznek.

- Bocsáss meg, kérlek! – már csak egy kézzel fogtam az ernyőmet, megkockáztatva a fel(el,messzire)repülést, másikkal pedig az ő baljára fogtam, mely eddig görcsbe szorulva lapult bézs kabátjának a zsebében. Értetlenül nézett rám, miközben, mintha az ő szíve is minden egyes elmúló pillanattal nagyobb fájdalomba öltözött volna.

- Annyira borzasztó alak vagyok, tudod? Ez az egész önsajnáltatás, meg minden hülyeség, amibe belerévedtem, gyűlölöm érte magam! Magamra kellett volna haragudnom, de ha őszinte akarok lenni, valójában téged okoltalak mindenért, azért is, mert nem engem szerettél, majd azért is, mert végül mégis, és azért a csókért is. Nem azért, mert megtörtént, hanem mert nem volt lehetőségem kiélvezni. Egészen ma délutánig éltem a nagy üres semmimben, ahol azt gondoltam, a helyes döntés az, ha amíg világ a világ, önostorozom magam, de valójában csak annyi történt, hogy mindenkit – itt egy pillanatra meg kellett állnom, hogy levegőhöz kapjak, mert hirtelen az eddig bennem rekedt oxigén felszínre tört, és újat, frisset, esővel átitatottat kívánt –, mindenkit, aki valaha törődött velem, bántottam. Köztük téged is. Kérlek, bocsáss meg! – azon a pár legördülő könnyön kívül többnek nem hagytam utat engedni, mert elegem volt már ebből a reflexív sajnáltatásból, az áldozat köntösébe bújt bűnös karakteréből. Végre felelősséget akartam vállalni a tetteimért, őszinte lenni, és nem csak várni a feloldozást, hanem esdekelni érte.

- Seokjin, én nem haragszom rád – mintha csak tudta volna, hogy pontosan ez az, amire szükségem volt, még azelőtt, hogy én magam rájöttem volna. Éreztem, ahogy ajkaim elnyílnak egymástól, a körülöttünk egyre jobban tomboló vihar pedig hirtelenjében elnémul. Olyan őszintén, olyan szeretettel ejtette ki a szavakat, egyenesen nekem szegezve, szorosan markolva kezemet, végig szemembe nézve, hogy néhány pillanatra őszintén elnémultam, nem jött ki hang a torkomon, sípolt a fülem és a mellkasom felrobbanni látszott.

Feloldozás.

Egészen ma délután négy óra négyig azt gondoltam, hogy az a megbocsátás, amire vágyom, a barátaimhoz, anyához, és Kyungilhoz tartoznak, hogy csak arra vágyom, hogy feloldozzanak a bűneim alól, hogy azt mondják; minden rendben van. Azt gondoltam, hogyha önsanyargató szerzetes példájára bezárkózom, és a sarokban térdepelve huszonnégy órát a huszonnégyből azzal töltök, hogy ostorral verem a hátamat, majd megszánnak, és egy idő után dörömbölnek az ajtómon azzal, hogy engedjem be őket, ők nem haragszanak rám.

S bár igaz, tőlük is megbocsátásra vágytam, nekem kellett a kezdeményező félnek lennem, és életemben először végre férfiként viselkedve eléjük állnom, és őszintének lennem. Azonban Namjoon aprócska „ne haragudj" kéréséig nem voltam tisztában azzal, hogy mi az, amire a leginkább vágytam, és amire talán ő is viszont vágyott a leginkább. Megbocsátás a másiknak, és annak elnyerése a másiktól. Végtére is, mi voltunk azok, akik a legtöbbet bántottunk, és a legtöbbet sérültünk ebben a néhány röpke, nyári naptűzéstől forró hónapban.

- Én sem. Én sem haragszom rád, Namjoon-ah – ajkaimon mosoly csengett, olyan igazi és őszinte, és egészen más, mint amilyen valaha játszott arcomon. Ez most valami egészen más volt, valami régit temető, és újat üdvözlő, reményekkel teli. Lassacskán leeresztettem az esernyőmet, és élveztem, ahogy végre újra érzek, hogy a tüdőm megtelik friss és hűvös őszi levegővel, hogy az esőcseppek egymással versenyezve folynak végig arcomon és nyakamon, hogy a hajam homlokomhoz tapad a nedvességtől.

Namjoon rémülten lépett közelebb hozzám, hogy esernyőjét fejem fölé tartsa, de az utolsó pillanatban mégis megállt a mozdulatban, s végül ő is oldalra hajította sajátját, az enyém után, és szélesen, gödröcskésen elmosolyodott, miközben ujjaival feltolta azt a bugyuta lila szemüveget a homlokára, hogy aztán két karjával megragadja csípőmet, és még közelebb rántson magához.

- Tudod, amikor indulás előtt kinéztem az ablakon, és láttam, hogy esik az eső, az jutott eszembe, amit egyszer meséltél; hogy ilyenkor az angyalok siratják a halandókat. Akkor ezt olyan butaságnak tartottam, ma idefele jövet mégis azon gondolkodtam, talán tényleg minket siratnak, és azt, hogy nekünk már sosem lesz esélyünk együtt – forró lehelete arcomat simogatta, közelsége pedig tovább perzselte bőrömet, amelyet a potyogó esőcseppek sem tudtak lehűteni.

A szívem olyan őrülten vert, hogy arra gondoltam, ha ezt kellene lerajzolnom mozgásábrázolás órán, valószínűleg az egész alkotás csak egy vonalból állna, hiszen emberi szemmel felfoghatatlan gyorsaság volt ez. Ezek a szívdobbanások azt bizonyították, hogy élek. Hogy az a semmi, ami egészen eddig körbe lengett, ami kioltotta belőlem a motivációt, az inspirációt, és a színeket – most mind visszaköltöztek belém, egy eddig nem látott, elképesztő intenzitással.

Az a szemüveg Namjoon homlokának közepén hirtelen élénken világító lilává vált, azok a mandula szemek pedig olyan gyönyörűen csillogóvá, amilyen csillogó eddig tán a Földön sehol sem létezett. Azok az ajkak pedig, amelyek most rám mosolyogtak, és amelyek oly' közel voltak enyéimhez, meggypirosak voltak, húsosak, és olyan vonzóak, hogy nem tudtam nem még közelebb hajolni hozzájuk, hogy még kisebb távolságból figyelhessem őket.

- És most mit gondolsz róluk? – orromat orrához dörgöltem, karjaimat pedig átfontam vállain, érezve a nedves ruháit, és az azok alatt most izgalomtól perzselő bőrt, amely robbanásra készülő állapotban várta, mikor eshet teljes atomjaira, hogy aztán ismét egy egységgé álljon össze, teljes extázisban égve.

- Most azt gondolom, hogy ezek az őrangyalaink örömkönnyei – kissé oldalra biccentette fejét, pilláit a lehető legnagyobb lassúsággal csukva le, s mielőtt még én magam is így tettem volna, egy pillanatra háta mögé pillantottam, ahol éppen az égből hullott alája egy aprócska, hófehér, piheszerű toll. Eszembe jutott Kyungil, és az, hogy úgy libbent bele az életembe, mint egy valódi angyal, valamint az, amit Namjoon mondott az őrangyalainkról – és immáron mosolyogva hajoltam még közelebb én is, hogy összeérinthessem ajkaimat a fiúéval, akibe őrülten szerelmes voltam.

Kezeimet felvezettem tarkójára, ujjperceimmel puha bőrét cirógatva, míg ő hideg ujjaival a pólóm alá férkőzött be, gyengéden markolva bele derekamba. Kóstolgattuk, becézgettük egymást, szeretettől túlfűtve, úgy kapva újra és újra egymás ajkai után, mint az éltető levegőért.

Talán Klimt festményén sem szerette egymást annyira az a férfi és az a nő, mint amennyire mi szerettük egymást akkor, ott, a parkban, egy tomboló őszi vihar közepén, élénk színek kavalkádjában.

Talán mégsem lesz olyan nehéz összeszedni azt a tízezer betűt.

——
Szégyenkezve tolom elétek a képemet, inkább bele sem gondolva abba, milyen borzasztóan rég posztoltam az előző részt.
Viszont akár csak akkor, ma is, mikor leültem a gépem elé; olyan egyértelmű volt, hogy ezt most folytatnom kell, ha már másért nem is, saját magamért legalább.
Bízom benne, hogy még itt vagytok néhányan, és emlékeztek a történetre, esetleg kedvelitek is! Több, mint fél éve nem írtam igazán semmit, beadandókat leszámítva, így őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Vigyázzatok magatokra! <3