- Klimt a szecessziós stílus egyik legismertebb képviselője volt, és mint már tavaly tanultuk, a szecesszió kivonulást, elkülönülést jelent, azaz... - egy újabb tanév, egy lehetőség az újra kezdésre. Azonban, ahogy mondani szokás; minden kezdet nehéz. Ez pedig most sem volt másképp. Az élet hullámvölgyek sorozata, a sors nekem meg talán többet szánt belőlük, mint kellett volna, és nem voltam biztos benne; nem voltam biztos magamban, hogy vagyok-e olyan erős és kitartó, hogy egyedül is kimászok a gödörből, amelybe saját magamat taszítottam.

Az új tanév már két hete elkezdődött, a Nyárzáró Fesztivál pedig a legtöbbek számára már nem volt más, mint egy, a sok nyári kaland közül, melyet fájó szívvel sírtak vissza emlékeikben, miközben a padot koptatták. A gimnazista diákok hormonjai ilyenkor jobban tomboltak, mint tavasszal; a természettudományi teremtől kezdve a festő szobáig minden asztalon megtalálhatóak voltak a diákok titkai karcolva-vésve; kisebb és nagyobb szerelmek nevei, kikkel táborokban, fesztiválokon, vagy éppen egy szórakozóhelyen ismerkedtek meg.

Taehyung minden ősszel tele volt energiával – ellentétben kicsiny csapatunk minden más tagjával –, és azt mondogatta, azért ez a kedvenc időszaka az iskolai létben, mert ilyenkor még mindenki arcán ott virít a sok nyári emlék, a sok kimondott és kimondatlan szó, a napsütötte bőrön ragyogó mosolyok.

Figyeld csak meg, hogy ilyenkor még a legszürkébbek is kivirultak! – körbe lestem az osztályban, miközben Lee tanárnő a táblánál magyarázott hevesen a szerelemről, és arról, hogy Klimt, a festő, aki aranyban festett, s kit később, magát is aranyba öntötték; mennyire ragyogóan tudta ábrázolni a teljes odaadást. Körbe lestem,és ábrándos tekintetekkel találtam szembe magam, akik elméjük mélyén valahol máshol voltak, vagy talán valaki más szájában voltak épp. Azon gondolkodtam, vajon, ha tükröt tartanának most elém, mit vélnék felfedezni a saját arcomon?

Fakó színek a festő önarcképén...

- És elérkeztünk a személyes kedvencemhez: A Csók. Klimt egyik leghíresebb festménye, mely egy fiatal párt ábrázol. A férfi szelíden vonja magához a porcelán arcú hölgyet, hogy egy lágy csókot leheljen annak arcára, miközben amaz karjait a férfi nyaka köré fonja, és szemeit lehunyva merül el a szerelmes pillanatban – a szerelemnek számtalan formája van. Plátói és viszonzott, boldog és boldogtalan, elillanó és örökkévalóságig tartó, törékeny és erős – számtalan ellentét jellemzi, de vajon tényleg csak ezek a szélsőségek léteznek? Nem lehet valami egyszerre plátói, és közben mégis viszonzott? Boldog, de végtelenségig keserű is egyben? Hirtelen elillanónak tűnő, s mégis örökké tartó? Egy törékeny szerelem, mely a felszín alatt erősebb, mint bármi ezen a Földön?

A tanárnő hangja távolról csengett, ahogyan a susmorgó osztálytársaké is. A kezem folyamatosan járt, a toll hegyével betűket alkottam egymás után, melyek később szavakat, s talán egész mondatokat is formáltak, értelmet mégsem leltem bennük. Figyeltem, meredten bámultam a füzetemre, és közben remegtem. A toll kiesett a kezemből, én pedig felocsúdva, utána nyúltam, egyenesen a földre, a pad alá, s pár pillanatig még ott tartottam a fejemet, mintha csak hűvös vízbe mártottam volna, felfrissülést várva tőle, mely mégsem érkezett.

A Csók. A Szerelem. A Gyengédség. A Vágy. A Fájdalom.

Egyszer megkérdeztem valakit, hogy hisz-e Istenben, ő pedig olyan határozottan vágta rá, hogy nem, hogy néhány pillanat erejéig saját hitem is megremegett. Azt mondta, hogy nem hisz semmiben, amely nem bizonyítható tudományosan, aztán mégis, a szemembe nézett, és azt suttogta, hisz abban, hogy mi ketten mégis okkal vagyunk együtt. Én pedig, abban a pillanatban már biztosan tudtam, hogy szeretem. Szerelmes voltam belé. Aznap éjszaka a tündérekről meséltem neki, ő pedig az ősrobbanásról nekem; és én azt gondoltam, a szerelem a legszebb, legkülönlegesebb és legvarázslatosabb dolog a világon.

Azonban mindez, hónapokkal ezelőtt történt, s immáron, ez a szerelem nem hagyott mást maga után, mint maró ürességet, s annak kínját belsőmben. Bűnösnek éreztem magam, és valóban az is voltam; egy olyasvalaki, aki szeretetre vágyott, de nem volt rá méltó. Igyekeztem megfogadni, amit az ezüst hajú Angyalom mondott, s megtanulni együtt élni a magánnyal, és a sok kimondatlan gondolattal, valamint meg nem tett cselekedettel, amelyek lassan őröltek fel belülről.

Az ember azért követ el hibákat, hogy aztán tanuljon belőlük, és többet ne kövesse el azokat. – én mégis fejjel előre rohantam a falnak, újból és újból ugyanazokat a hibákat követve el, egészen mindaddig, míg eltaszítottam magamtól valakit, aki őszintén szeretett, és akit őszintén szeretni akartam. Megbántottam barátokat, kik csak segíteni szerettek volna, s éjszakánként, álmaimban még mindig ugyanarra a személyre gondoltam, arra a valakire, akire soha többet nem szabadott volna.

Valószínűleg, ha tükröt tartottak volna elém, csak egy gyenge fiút láttam volna magam előtt, megkopott és lenőtt, aranyszőke tincsekkel, babarózsához hasonlító, annál mégis sokkal fakóbb és cserepesebb ajkakkal, és a napbarnítottól nagyon messze álló, hóvirág színű bőrrel. Feketeszén színű íriszeimben a ragyogás már csak egy távoli gondolatnak látszott; szembogaraim üresek voltak és nem árulkodtak semmiről a külvilág számára. Ilyen lettem én magam is. Az elmúlt tizenhat nap önostorozása szépen, lassan minden színt lekoptatott rólam, s pont olyan szürkévé váltam, mint a festményeim, amelyeken régebb lila hajú tündérek repkedtek, most pedig vihar dúlt bennük és keserűség; hétköznapi tölgyfák, hétköznapi, búslakodó ágakkal, sötétedő éggel, melyen baljós felhők közelednek.

Baljós felhők, melyeknek létezését csak akkor vettem észre, mikor már kegyetlen záport és vihart zúdítottak rám.

- Szeretném, hogy lassan mindenkiben tudatosuljon; a szünetnek vége van, ezért fel is adnék egy házi feladatot jövőhétre. Tízezer betű a csókról. Semmi több megkötésem nincsen, a feladat kreatív, és nem egy slampos esszére vágyom, hanem bármire, amiben látom, hogy ott az egyéniségetek és kreativitásotok mögötte – tízezer betű arról, mikor ajkaink bűnös csókban forrtak össze, és hiába tudtuk mindketten, hatalmas hiba, amit teszünk; többet és többet követeltünk, a vágyaink pedig a józan eszünkre telepedtek. Csak te voltál, és én, és a bűntudattal átitatott lopott érintések, amelyek egy életre összeláncoltak bennünket, s közben mégis; akkora árkot vágtak közénk, amelyről nem tudom, hogy valaha képesek leszünk-e áthidalni.

Láttam őt. Minden egyes nap. Bár ő az eszesek szakjára járt, én pedig a művészlelkekére, mindennap talált rá módot, hogy az utolsó órám után ott várjon az osztályterem ajtajában, lehetett az bárhol. Mindig szólni akart, láttam, ahogy ajkai szólásra nyílnak, hogy ajkaival hangot formál, aztán mégis elhallgatott, pont abban a pillanatban, ahogy szemeimet - melyekben a hatalmas, ismeretlen és rémisztő semmi lebegett-, ráemeltem; fogait szájába mélyesztve elfordult, lesütve pilláit, és végül egy szót sem mondott. Hazakísért, de talán ez erős túlzás, ugyanis egymással szemben laktunk, de mégis, mintha lett volna egy kimondatlan eskü a részéről, hogy mindaddig velem tart, amíg meg nem beszéljük a dolgokat.

De valójában, mit is kellene megbeszélnünk? Hogy megbántuk? Hogy soha nem szabadott volna? Hogy felejtsük el? Hogy nekem mennyire hiányzik Kyungil, és naponta hány olvasatlanul hagyott üzenetet írok neki? Hogy talán pont ő is ugyanúgy van Eunhával?

- Rendben, akkor mára ennyi. Köszönöm a figyelmet! Találkozunk a következő órán, kellemes délutánt kívánok! Ha van esetleg valakinek kérdése a házi feladattal kapcsolatban, akkor most, óra után nyugodtan felteheti – a következő pillanatban már az összes cuccom a táskámban hevert, valahol a szívem maradékával együtt, és már kaptam is fel a vállamra, nem törődve Taehyung aggódó pillantásaival, ahogy közöttem, és az ajtóban támaszkodó között járatta tekintetét.

Nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele, egyik barátunk sem. Nem tudom, hogy azért voltam velük ennyire elutasító és rideg, mert annyira szégyelltem magam, miután elmondtam nekik a történteket, hogy nem akartam a szemükbe nézni többet – hiába tudtam, képtelenek lennének elítélni engem –, vagy azért, mert ez is egyfajta büntetés volt, amit magamnak találtam ki; csak rosszabb emberré tett, és majdnem annyira utáltam érte magamat, mint azért, amit Kyungillal tettem.

Megint ott állt. Ujjaival a táskája pántját markolta, nyári lila tincsei pedig a múlté váltak, helyüket egy rendezett, mézbarna hajkorona váltotta fel, ahogy gödröcskés mosolyát egy feszült ajakharapdálás. Egyenruhája frissen vasalt volt, ingének felső két gombja szabadon lógott, mustársárga egyenruhája pedig úgy állt rajta, mintha csak rá teremtették volna, mégis, miközben végig mértem alakját, folyamatosan csak azt kérdezgettem magamtól; ez még az az ember, akibe nyár elején olyan menthetetlenül beleszerettem?

Választ azonban sosem kaptam.

Miközben ott álltunk egymással szemben, ő a kimondatlan szavaival, én pedig a nagy semmivel a szemeimben, azt gondoltam, talán soha nem voltunk egymástól távolabb, mint most. Mert ha két ember együtt követ el valamit, valamit, ami helytelen, és amellyel másoknak ártanak; az vagy örökre összeláncolja őket, vagy büntetve tettükért, örökre távolságra ítéli a személyeket.

Mikor rá pillantottam, ő pedig visszapillantott rám, tudtam, hogy mindketten ugyan arra gondolunk; bár örök távolság lenne közöttünk, és nem ez a kínzó, láthatatlan lánc csuklóinkon, mely egyszerre tart minket egymás mellett, és taszít el messzire.

Néhány múló pillanatig még meredtünk egymásra, én meg talán titkon arra vágytam, hogy mondjon végre valamit, bármit, és aztán hagyjon itt engem, de úgy igazán, örökre, és törje össze még utoljára a szívem, hogy aztán soha többet ne kelljen rá gondolnom, de persze, megint csak állt ott előttem, némán, mint aki pont ugyanezt várja tőlem. Egy lemondó sóhaj hagyta el ajkaimat, többre nem futotta, majd elléptem mellette és elindultam, és tudtam, hogy követ, a kérdés csupán az volt, hogy; bárhova? Bármeddig?

Sétáltunk egymás mellett a diáktársaink kacajától hangos folyosón, majd tovább, átvágva az egyre nagyobb némaságba burkolózott utcákon, és hirtelen bevillant előttem Yerim arca, Jimin barátnőjének képe, ahogy ott áll előttem kíváncsi szemekkel, sárga ruhájában, fakó, egykor cseresznyepiros hajpánttal hátra fogott, hullámos tincseivel, és azt kérdezte tőlem:

Oppa, te már egyáltalán nem szereted azt a fiút, aki összetörte a szívedet?

Namjoonra pillantottam, az egykori lila tündéremre, a fiúra, aki először azt kérte tőlem, hogy fessek neki egy tölgyfát, majd nem sokkal később azt, hogy egy ideig ne találkozzunk, és aki kétségbe esetten suttogta a fesztiválon ajkaimra, hogy látni szeretett volna. Namjoont figyeltem, ő azonban nem nézett rám, látszólag gondolataiba merült, miközben én egyre csak lestem, és az első találkozásunkra gondoltam, mikor az én arcom vörösen lángolt, az övé érdektelenül festett, aztán arra, mikor együtt bicikliztünk, mert boldogabbnak szeretett volna látni, de én elestem, és végül a karjaiban tartva futott segítségért, hogy mennyire fájt a szívem, mikor először említette a bájos virágot, vagy amikor először voltam nála, és Kyungil...

- Seokjin – talán ilyen érzés lehet, mikor az ember egy hajóról az óceánba zuhan, s hosszú percekig süllyed lefele, a mellkasából pedig a sós víz egyre kijjebb szorítja az éltető oxigént, de aztán hirtelen egy kart érez dereka köré simulni, és ahhoz a karhoz egy ember alakja társul, aki rá pillant, és aki aztán megment, s nem ereszt többet.

Talán ilyen érzés volt, mikor tizenhat napja először, újra elhagyta ajkait a nevem, nekem pedig egy pillanat erejéig megcsillant a szemem, mielőtt újra teljesen üressé vált volna. Megtorpant mellettem, ami engem is megállja késztetett. Szembe fordult velem, én azonban csak fél szemmel pillantottam rá, azt is csak egy röpke másodperc erejéig, aztán visszavezettem tekintetemet az útra.

- Nincs, szóval nincs kedved kiülni a parkba? Amikor ott voltunk, olyan jól szórakoztunk, nem igaz? Ha gondolod, festhetsz is valamit! – kéretlen fintor futott végig az arcomon egyértelmű zavara hallatán. Hangja szinte könyörgő volt, és biztosan kétségbe esett, én azonban nem éreztem pillangókat a gyomromban, sem pedig pírt az arcomon, ahogyan a heves szívdobbanások is elmaradtak. De nem, nem azért, mert nem szerettem már...

- Négy órakor találkozunk ott, ahol utoljára voltunk – ennyit feleltem csupán, majd útnak indultam, immáron kicsit gyorsabb léptekben haladva, nem törődve azzal, hogy követ-e, vagy sem, nem törődve semmivel sem.

Tudod Yerim, sajnos még mindig szeretem, de sosem felejtem el, hogy összetörte a szívemet és játszott vele.

Ahogy magamnak sem bocsátok meg sosem.

*****
Nyolc hónap. Ennyi ideje nem írtam ehhez a történethez egy szót sem, ma mégis, amint leültem a laptop elé, annyira egyértelmű volt, hogy folytatnom kell (köszönöm a kedves üzenetet!). Nem hibátlan, annyira nem, hogy több benne a hiba, mint a nem hiba, valamiért mégis nagyon szeretem ezt a könyvet, és mindig is imádtalak titeket, hogy szeretitek, hogy néha morgolódtok, néha nevettek, néha örültök; éppen mit hozott egy-egy rész.
Szóval folytattam. Majdnem egy év, de inkább mondjuk, hogy kicsit több, mint félév. (Nem, így sem hangzik jobbanXd)

Nem magyarázkodok, hogy miért nem volt fejezet, ha esetleg valakit érdekel, annak privátban leírhatom, de nem gondolom, hogy lényeges lenne.

Azt azonban nagyon remélem, hogy talán, nagyon talán, nem felejtettétek el a történetet, és esetlegesetleeg még boldoggá is tudtalak titeket tenni ezzel, az amúgy kissé keserű hangulatú fejezettel! <333

(Klimt az egyik kedvenc festőm, mellékesen~)