Az ember sokszor olvashatja könyvekben, vagy hallhatja különféle közhelyektől túlcsorduló filmekben azt a kifejezést, hogy „az idő megfagyott körülöttünk", de a valóságban ezek a pillanatok nem éppen boldog időkben kapják el az embert, hanem pont olyan kíntól és keserűségtől áztatott percekben, mint amilyen ez is volt, mikor négy szempár meredt egymásra, s minden íriszben könnycsepp csillant.

A pillanat, mikor megállt az idő, kezeim Namjoon mellkasán pihentek, miközben ujjai arcomat simogatták. Arcunkat csak pár centi választotta el egymástól, s úgy pislogtunk meredten az előttünk állókra, azokra, akik remegő ajkakkal és halk szipogással figyeltek bennünket, s kiknek boldog perceket és heteket köszönhettünk, talán a legboldogabbakat, s most mégis elárultuk őket, most mégis elárvulva érezték magunkat – erről pedig csak is mi tehettünk. Namjoon és én.

Végül ez a perc is megtört, a döbbeneti lélegzetvétel tova szállt, s Kyungil volt az, ki először feleszmélt és hátat fordítva nekünk kezdte el szedni a lábait sebesen, ezzel engem is mozgásra késztetve. Sokkosan toltam el magam Namjoontól, aki még mindig Eunhával szemezett, a lánnyal, aki lassacskán zokogott, de még mindig nem mozdult, csak meredten nézte párját, lassacskán fulladva bele könnyeitől dagadó bánattengerébe.

Elgémberedett végtagjaimat mozgásra sarkalltam, s szinte gondolkozás nélkül pattantam fel a földről, egy aprócska, szégyenteljes pillantást vetve a gyönyörű párára, ki most miattam is sírt olyan keservesen – majd Kyungil után iramodtam.

A Nap már lenyugodott, de a Hold és a csillagok még csak most kezdtek el megjelenni a sötétedő égen, azonban a fesztivál hangulatát adó lámpásokat már felkapcsolták, az izgatott zsivaj pedig egyre fokozódott, mindenki kíváncsian várta a rendezvény fénypontját, ami hivatalosan is lezárja majd a nyarat, kellemes emlékű keretet adva neki.

Én pedig ebben az őrülten hatalmas tömegben igyekeztem egyre könnyesedő szemeimmel az ezüst hajú fiút kutatni, kit néhány kétségek között töltött másodperc után hamar ki is szúrtam, s sűrű bocsánatkérések és taszigálások közepette próbáltam elérni őt és mindeközben nem szem elől veszteni valóját. Végül a Nyárzáró Fesztivál bejáratánál sikerült őt utolérnem, s nem gondolva semmire és senkire, remegve karoltam át derekát hátulról, görcsösen fonva egymásba ujjaimat, nehogy eltaszíthasson magától.

Éreztem, ahogy teste megfeszül karjaim között, de csak határozott lépésekkel indult meg, én pedig követtem, mint egy nyomorult, egy pillanatra sem engedve el őt, botladozva saját és ő lábaiban, várva a pillanatra, mikor is ismét megtorpant; s immáron a kiürült, sötét utcán álldogáltunk, én homlokom lapockáinak vetve, karjaimmal továbbra is ölelve őt, míg saját kezei ökölbe görnyedve pihentek oldalának szorulva, vállai pedig egyre csak remegtek.

Az emberek minden bizonnyal részeges idiótának tarthattak, aki egyik barátját szemelte ki áldozatul, hogy az este további részében rajta csünghessen, de az egyetlen dolog, ami ily' fajta mámorba taszított, és sajnos még mindig elmémet borította, az a néhány perccel ezelőtt történt gyarló csók emléke volt, ami úgy égett bele tudatalattimba, hogy azt már valamilyen természetfeletti jelenség sem lett volna képes kitörölni onnan.

Menthetetlenül bűnös voltam.

- Engedj el! – sziszegte kimérten, hangja megremegett, s hiába akarta magát erősnek mutatni, hasán összekulcsolt kezeimre egyre több könnycsepp érkezett, az én szívem pedig még inkább elszorult, ahogy Angyalom rángatni kezdte magát szorításomban, végül pedig teljesen ellökött és, szikrázó tekintettel fordult felém.

Ott állt előttem, haragtól és fel-feltörekvősírástól eltorzult fejjel, szemei pedig gyűlöletet sugároztak felém. Megvetéssel pillantott rám, felsőajka jobb oldalát felhúzta – undorodott tőlem, s én is borzasztóan undorodtam magamtól. Nem mertem megszólalni, nem mertem megmozdulni, vártam a csodára, de ó, ugyan, mégis milyen csoda lett volna képes újra mosolyt csalni arra a helyes arca, mely most miattam volt ekkora letargiában?

Csak én. – futott végig az agyamon egy pillanatra, s noha sejtettem kimenetelét a dolgoknak, közelebb léptem hozzá, ő pedig hátrált egyet, s ez így ment mind addig, míg háta egy takaros kis udvar kerítésének nem ütközött, én pedig szorosan álltam meg előtte, elzárva előle minden menekülőutat.

- Hallgass meg, kérlek! Meg kell hallgatnod! – hangom vékonyka volt és remegett, szemeimmel azonban eltökélten néztem rá; mindent el akartam követni annak érdekében, hogy megbocsátson, noha, abban már cseppet sem voltam biztos, ez lenne-e a jó megoldás.

- Nem. Egyáltalán nem kell, hogy meghallgassalak téged. Ugyan, mégis hogy tudnád megmagyarázni ezt nekem, ha? – kimérten, lassan kezdte a mondandóját, a végére azonban kiabált velem. Orrunk majdnem összeért, ő pedig dobhártyát szaggatóan üvöltött velem, és én mégis többet akartam. Megérdemeltem volna, hogy megüssön, megverjen, a földbe tiporjon, de Kyungil nem ilyen ember volt. Valójában, még ha hangját meg is emelte velem szemben, azt is olyan óvatosan tette, mintha titkon még mindig attól tartana, megbánt engem. Mert Kyungil egy ilyen ember volt. Velem ellentétben, ő sosem lett volna képes fájdalmat okozni nekem.

Ez nem egy film, ahol végül angyal és ördög boldogan élhet együtt...

- É-én, én nem gondolkodtam. Tu-tudod hogy nem is olyan rég még komoly érzéseket tápláltam Namjoon iránt, és... Az Istenit is! Csak kellett egy lezárás, vagy nem is tudom. Komolyan, nem tudom... - félre pillantottam, mert nem mertem állni pillantását, mely égetett és felperzselte bőrömet. Ő volt az az ember, akinek bármit elmondhattam szégyenérzet nélkül, most azonban a valóság sokkal elcseszettebb volt annál, minthogy olyan könnyen jöjjenek a szavak.

- Kellett a lezárás?! – felsőmnél fogva ragadott meg és húzott magához még közelebb, nem engedve, hogy megszakítsam a szemkontaktust. Arcomon már nem csak saját könnyeimet, hanem az övéit is érezhettem. Bánatcseppjeink egymásba keveredve landoltak az aszfalton, én pedig meg akartam érinteni egyet és megtartani, üvegcsébe zárni, mert úgy éreztem, ez lehet az utolsó dolog, ami mindkettőnké, amit együtt alkottunk, ami közös.

Még ha csak egy bánatot magában hordozó könnycsepp is az csupán.

- Ennél ócskább szöveget nem tudtál volna kitalálni? Pontosan tudom, hogy milyen érzéseket tápláltál iránta, Jin! Hogyne tudnám, amikor az elmúlt időszakban én szedtelek fel a padlóról és varázsoltam vissza az arcodra azt az ellenállhatatlan mosolyt? Nem hiszem el! Én tényleg, tényleg annyira próbálkoztam, érted? – szorítása enyhült pólóm nyakánál, nagy tenyere mellkasomra csúszott le, homlokát vállamnak döntötte. Sírt. Sírt, mint egy csecsemő, aki nem látja anyját, sírt, mint egy kisgyermek, aki nem kapja meg, amit kíván, és sírt, mint egy fiatal férfi, akinek összetörték a szívét. Hiszen; én összetörtem a szívét.

- Szeretlek, Jin, teljesen beléd szerettem – halkan suttogta a szavakat, engem pedig kirázott a hideg, ahogy lehelete felkaromat érintette, illata pedig orromba szökött. Nem tudtam, mit akarok, de nem akartam elengedni. Magamhoz akartam szorítani, ajkaimat ajkainak nyomni, hogy elfedjem a Namjoon után maradt őrjítő bizsergést, azt akartam, hogy ne ilyen lemondóan beszéljen a szerelméről, a szerelméről, amit nekem adott, és amivel én visszaéltem. Ismét.

- É-én is, én is szeretlek, Kyungil! – határozottnak kellett lennem, hogy valóban elhiggye szavaimat, azokat a szavakat, amelyeket már egy ideje megfogalmaztam magamban, s talán mégis túl későn kerülnek kimondásra -  Én tényleg szerelmes vagyok beléd. Talán néhány hete még nem ezt mondtam volna, de te annyira kitartó voltál! A legrosszabb pillanataimban is ott volt nekem a mosolyod, ami minden rosszat elfelejtetett velem. Sosem voltam még olyan boldog, mint melletted, érted? Szeretlek, nagyon szeretlek! Kérlek, higgy nekem! – ujjaimmal derekát markoltam, ő pedig felemelte fejét vállamról, s könnyes pillái alól engem lesett egy halvány mosollyal az ajkain, melytől én jót reméltem, azonban a következő mondatával a szakadékba taszított.

- Jin, te nem belém lettél szerelmes, hanem annak a gondolatába, hogy nem vagy egyedül – a levegő is bennem rekedt, miközben ő mellkasomnál fogva tolt el magától, kihasználva döbbenetemet, és néhány lépést hátrálva tőlem nézett ismét szemeimbe.

- Épp emiatt, talán az a legkegyetlenebb dolog, amit tehetek, hogy egyedül hagylak, de meg kell tudnod birkózni a magánnyal. Többet már nem leszek ott neked, azt pedig nem tudhatom, hogy alakulnak a dolgok Namjoon és Eunha között – hátat fordított nekem, majd fejét az ég felé emelte, de nem tudhattam, valóban a csillagok után kutatott szemeivel, vagy csak megelégelte az íriszeiben úszó könnyeket, melyek nekem is egyre csak arcomat áztatták, csendesen.

- Tessék? Nem hagyhatsz itt! Kérlek, Kyungil, nem hagyhatsz el! Együtt ezt is megoldjuk! Szeretsz, és én is szeretlek! Kérlek, bocsáss meg nekem! – kétségbe esetten nyúltam karja után, de kirántotta magát ujjaim közül és dühtől csillogó szemekkel fordult felém.

- Hát komolyan nem érted, Jin? Namjoon szerelmes beléd! Már akkor tetszettél neki, amikor a parkban festettél neki! A legjobb barátja vagyok, szerinted nem avat bele a gondolataiba? Állandóan csak rólad beszélt, tudod? Seokjin így – Seokjin úgy, én pedig csak ámulattal hallgattam a szavait, és tudod miért? Mert már csak a gondolatodba is képes voltam szerelembe esni! – lassan lépdeltem hátrafelé, ahogy szavainak jelképes nyilai egyre csak bombázták testemet, és lassan a légzés szabadságától is megfosztottak.

- Ő pedig teljesen kétségbe esett, mert előtted még egy fiúra sem nézett rá! Aztán jött Eunha, kedves, okos és szép is, Namjoon ideálja, ő pedig úgy gondolta, mi sem egyszerűbb, mint összejönni vele és ezzel elfelejteni téged. Csak, hogy, ez nem jött össze – haragja csillapodni látszott, szemei azonban mérhetetlen bánatot hordoztak magukban, én azonban képtelen voltam ezekre koncentrálni, ugyanis szavai egyre és egyre csak ismétlődtek bennem.

- Nam-Namjoon komolyan szeret engem? – hitetlenül tettem fel a kérdést, nem is igazán neki, sokkal inkább magamnak, a hiba csak abban volt, hogy mindezt hangosan, ezzel talán kapcsolatunkat végképp a halálba taszítva. Hangosan horkantott fel, ahogy indulatosan törölte le arcáról a könnyeit, majd reszkető lábakkal indult meg felém, s közelebb rántott magához.

Ajkainkat összeérintette, kezeit arcomra simította, és úgy kóstolgatott, akárcsak ismeretségünk elején, finoman és kedveskedően, szerelemmel átitatva. Majd mire igazán észbe kaptam volna, és karjaimat nyaka köré fonhattam volna; ő már el is vált tőlem, s néhány fülembe suttogott búcsúszó után ott hagyott végleg, a forró nyár utolsó éjszakáján, zakatoló szívvel és most először talán, tényleg teljesen egyedül.

-Ég veled, Hercegem.

Lábaim kővé dermedtek, nem bírtam lépésre sarkallni őket, csak könnyes szemekkel figyeltem egyre távolodó alakját, majd összerázkódva emeltem az égre tekintetemet, amint fellőtték az első tűzijátékot, s annak színkavalkádja ellepte az égboltot, hogy aztán úgy hulljon apró darabjaira, ahogyan ma többünk szíve is tette.

Mert meg kell tanulnom egyedül is erősnek maradni, magamért és Kyungilért is.

*****

Sziasztok!^^
Emlékszik még valaki rám, vagy a történetre? Nem? Teljesen megértem! Szégyen, vagy sem, már több hónap is eltelt az előző fejezet óta, de kihasználva az őszi szünet utolsó napját - ami egyben az egyetlen szabadnapomnak is számított -, végre befejeztem eme bűvös, tizenhetedik részt, és csak abban bízom, hogy szeretni fogjátok! Kérlek, szeressétek! :((
Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, és nem is gondolom, hogy ez a rész kárpótolna titeket, valamint, nem is kezdek ígéretekbe a következő fejezet érkezését illetően, csak kellemes vasárnap estét kívánok nektek!