Kínos csönd – ennyi maradt meg csupán, s ez is töltötte ki közöttünk az elkövetkezendő percekben a levegőt. Halk légvételeinken kívül semmi más nem rontott a képbe, legalábbis, ha elvonatkoztatunk a mosdók mögé is elhallatszodó koncert és embertömeg zsivajától.

Mennem kéne, Kyungil már biztos aggódik. – fogalmazódott meg bennem, de mégsem mozdultam. Fel akartam állni, inteni egyet Namjoon felé, majd méltóságteljesen eloldalazni a helyszínről – persze, ha lett volna még előtte bármiféle méltóságom –, de lábaim lebénultak, nem akartak engedelmeskedni nekem, s agyam hiába kántálta folyamatosan; „Menj már, te barom!" – talán a szívemnek még kellett néhány együtt töltött pillanat a lilás hajúval, hogy aztán nyugodtan jelenthesse ki ő is: most már minden rendben.

- Nem tudom – végül ő volt az, ki szavaival belehelte a köztünk levő teret, s éreztem, ahogy fejét felém fordította, csillogó íriszeivel pedig engem lesett, de nem viszonoztam a kezdeményező kontaktust, határozottan meredtem előre fele, mintha ez az egész nem jelentene az égadta világon semmit, mintha nem akarna a testem épp inkább a föld alá menekülni, minthogy ernyedten mellette heverjen.

- Mármint? – egy pillanatra megrándult szemöldököm, hisz' annyira gondolataim között lebegtem, hogy a néhány perccel ezelőtti, kettőnk közt zajló párbeszédről is megfelejtkeztem, így most fogalmam sem volt, miről beszélhet.

- Nem tudom, hogy még mindig táplálsz-e irántam gyengéd érzelmeket, vagy ez csak valami kicsinyes bosszú akar lenni, és szórakozol – zavart szavai teljesen megleptek, így néhány pillanat erejéig magam is megfelejtkeztem érdektelen álarcomról, s kíváncsi pillákkal fordultam irányába, tekintetemet egyenesen átható szemeibe fúrva, melyekben most is olyan különleges fény ragyogott, amitől kifürkészhetetlenné váltak gesztenyés lélektükrei. Fogalmam sem volt, hogy mi járhat a fejében, de volt egy olyan sejtésem, hogy ő is pont így gondolkodott velem szemben, ugyanis homlokát ráncolva véste elméjébe arcom minden egyes négyzetméterét.

Talán el kellett volna pirulnom, ismét vörösséget öltve orcámra, mint ahogyan azt mindig is tettem, mikor íriszeink találkoztak, s talán ő is ezt várta, de ehelyett csak egy apró, féloldalas mosolyt ejtettem meg magamnak, majd észrevétlenül kiengedtem az eddig bordáim ketrecében ragadt levegőt.

Elégedetten fordultam ismét a horizont irányába, hátamat az illemhelyiség kék falának döntve, továbbra is idétlenül mosolyogva. Talán, ez volt az első alkalom, hogy mindenféle titok és teher nélkül beszélhettem vele, hogy nyílt kártyákkal játszottam, s ez tagadhatatlanul többet dobott a bátorságomon és boldoggá tett. Most nem a félős, paradicsomként is működő, elvont kis művészként ülhettem mellette – mint barátságunk ideje alatt – hanem az a Jin voltam, akit az elmúlt hónap és annak változásai formáztak, s a Namjoonnal való megismerkedésem előtti énem.

Úgy hittem, nincs már mitől tartanom.

- És? Szeretnéd tudni? – tudni akartam, mire gondolhat, mi járhat fejében, mi volt az oka annak, hogy mit sem gondolkodva utánam rohant, amint megpillantott a tömegben. Izgatottá tett, hogy ismeretségünk alatt először érezhettem azt, hogy én vagyok nyeregben és nem ő, hogy végre én lehetek az, aki irányíthat, és ezt a fölényes ajakgörbületemmel is tudtára adtam, de reakciójában nem lehetettem biztos, hiszen szemeim a naplemente által alkotott gyönyörű színkavalkádot figyelték az égbolton, s ezen nem is szerettem volna változtatni.

- Mindennél jobban szeretném tudni – suttogta meglepően közelről, engem pedig akaratlanul is kirázott a hideg, mikor forró leheletét vállam felhevült bőrén éreztem meg. Azonban, tartottam magam. Szemeimmel oldalra lestem, s láttam, hogy közelebb csusszant hozzám, hogy teste és szemei is felém fordultak, de nem igazán reagáltam hirtelen közeledésére, inkább felvettem a kesztyűt s én magam is felé fordultam, lábaimat törökülésbe helyezve, összeérintve ezzel csupaszon hagyott térdeinket.

Fogalmam sem volt arról, mikor vett ilyen fajta irányt a kettőnk közt zajló beszélgetés, de égett a belsőm a folytatásra, izgatott remegés vágtázott végig testemen, mintha csak áramot vezettek belém. Kyungil nevét ismételgette az agyam, de a szívem befejezésre várt, egy méltó lezárására a Namjoon felé táplált szerelmemnek, én pedig meg akartam ezt adni nekem, bár magam sem tudtam, milyen befejezést is kívánok kettőnknek.

- Mit gondolsz? – oldalra biccentettem fejemet, úgy pislogva rá néhány ártatlant, mire fogait alsó ajkába mélyesztve mosolyodott el, lágy tekintettel nézve rám – Mit látsz, amikor a szemembe nézel? Ott megkapod a választ – saját magamat is megdöbbentettem merészségemmel, de most már nem volt vissza, csak annyit tehettem, hogy szemeimet övéibe fúrtam, s arra vártam, meglelje mogyoróbarna íriszeimben az ő saját maga válaszát.

Amit még én sem tudhattam. Őszintén, fogalmam sem volt arról, mit sugallhat most tekintetem, mik rejtőzhetnek pilláim alatt. Talán titkon arra vágytam, hogy megfejtse a még számomra is ismeretlen érzéseimet.

Arca szavaim után elkomorodott, majd térdeimet megragadva támaszkodott rájuk, közel hajolva hozzám, orrával orromat érintve, úgy figyelve szemeimet. A levegő is bennem rekedt. Nem számítottam tőle ilyen heves megmozdulásra, a közelségét pedig immáron nem úsztam meg egy aprócska hidegrázással, ahogy orromba kúszott jellegzetes, férfias illata, s ahogy hosszú idő után újra ilyen közelről vizslathattam arcát, a gondolataim épsége megingani látszott, a szívem hevesebb dobogásba kezdett, a bódulat pedig lassan árasztotta el elmémet, de nem mozdultam. Kihívóan meredtem rá, azt akartam, hogy úgy lássa, az ég adta világon semmit nem váltott ki belőlem közelsége, hogy már nem csak a testem, lelkem is az ezüstös hajú angyalomé.

Kyungil, Kyungil, Kyungil...

- Én azt gondolom, – itt egy pillanatra elhallgatott, s tekintetét szemeimről ajkaimra vezette – hogy most hatalmas fölényben érzed magad velem szemben, és közben hazugságokkal áltatod magad, azzal hitegetve elméd, hogy már nem jelentek neked semmit. Nemigaz? – a még meg sem fogalmazódott szavaim torkomra értek, kidülledt szemekkel meredtem rá, egy pillanatra teljesen lebénulva, ő pedig ezt kihasználva kissé oldalra biccentette fejét, félig lehunyt pillákkal vizslatva, de ezt már nem hagyhattam, eddig mozdulatlan kezeimet mozgósítva löktem el magamtól.

Egy aprót káromkodva érkezett a földre, morcosan pillantva rám, de én nem törődtem vele, ültömben hátrébb csúztam tőle, s hevesen kapkodva a levegőt meredtem lényére, próbálva emésztgetni az imént történteket. Talán amikor azt gondoltam, hogy csak én változtam az egymás nélkül töltött hetekben – nagyot tévedtem, s nem én voltam az, aki a jellemével a legnagyobb meglepetést okozta a másiknak.

- Miért jöttél utánam? Mit keresel itt? – idegesen sziszegtem a szavakat irányába, s ha eddig nem is tudtam, mit sugallhattak pillantásaim, immáron biztos voltam benne, hogy lángokat szórnak felé. Belátva, talán célom volt szórakozni vele, kicsit szívni a vérét, de most már kezdett egye világosabbá válni, hogy neki is hasonló szándékai vannak irányomba. Azonban, míg az én játékom sebet nemigen ejthetett senkiben, az övé veszélyes volt, és attól féltem, hogy nem én fogok a legnagyobb és legtöbb sebbel kiszállni belőle, hanem olyasvalaki, akinek benne sem kellett volna lennie. Ki csak kitatóan arra várt, hogy szívem s lelkem neki adjam, most még is elrohantam tőle, egyedül hagyva az aggodalommal, egy olyan fiúval töltve időmet, kinek már nem kéne jelentenie semmit sem.

- Látni akartalak. Igazából, már másnap, mi után, tudod... - ismét zavartabb külsőt és hangszínt öltött magára, én pedig kezdtem egyre inkább összezavarodni, nem értettem, mire megy ki ez az egész, mit akarhat tőlem. Újra legyünk barátok? Fél, hogy rá akarok mozdulni? Zavarja, hogy együtt vagyok Kyungillal? – De akárhányszor átmentem hozzátok, mindig anyukád nyitott ajtót, vagy azt mondva, hogy épp nem vagy otthon vagy, hogy nem alkalmas – meglepődtem szavain, hiszen anya sosem említette, hogy Namjoon keresett volna, de nem is hibáztattam, nagyon rosszul voltam az első napokban, hetekben, a lila hajú nevét sem akartam hallani. – Telefonon pedig hiába próbáltak elérni, mindig kisípolt.

- Új telefonom van – adtam rögtön választ, látszólag figyelmen kívül hagyva mondandója többi részét, miközben felidéztem magamban az emlékeket, amikor egyedül maradva a kávézó mosdójában, dühödten csaptam telefonomat a földnek, hagyva, hogy úgy hulljon készülékem darabjaira, ahogyan azt szívem is tette az előtte lévő minutumokban. – De ha már mindenképp látni akartál, miért nem beszéltél Kyungillal? Gondolom, tudod, hogy együtt vagyunk – talán a szívem mélyén jól esett, hogy próbálkozott elérni, de mégsem tűntek ezek többek üres szavaknál, amiket kárpótlásul szánt nekem.

- Nem mondta neked? – meglepetten pillantott rám, én pedig értetlenül rándítottam vállaimat. – Kyungillal összevesztünk, Seokjin. A kávézóban történtek másnapján megkeresett és éles szóváltásba keveredtünk, azóta pedig nem beszéltünk – láttam arcán a keserű mosolyt, miközben ujjaival fakólilás tincseibe nyúlt, én pedig meglepődve pislogtam rá, próbálva emészteni a tényt, hogy nekem semmi nem tűnt fel abból, hogy ők ketten már nem barátok. Meg mertem volna esküdni, hogy még mindig ugyanúgy találkozgatnak, mint azon ominózus nap előtt, és Il csak azért nem említi nekem, mert nem akar fájdalmat okozni.

Abban a percben ismét csalódtam, de ezúttal nem a szerelemben, hanem magamban, amiért szeretőként ismét megbuktam és még azt sem vettem észre, hogy esetleg nyomja valami Kyungil szívét. Persze, hiszen a bánattól nem is láttam mást, mindig csak magamat.

- Ezt nem tudtam – zavartan köszörültem meg torkomat, ujjaimat ismét a fűbe vezetve, kínomban a szálakkal játszogatva. Borzasztóan bántott a tudat, hogy nem tudtam a kettejük közt lévő vitáról, aminek minden bizonnyal én voltam az oka, de úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat ahhoz, hogy megtudjam, mi történt, ezt amúgy is szívesebben hallottam volna páromtól, mint a szomszéd fiútól, ki most is épp engem lesett, további mondandómra várva. – De most már itt vagyok, tessék. Jobb is, mintha telefonon beszélnénk. Mondd, amit szerettél volna, aztán mindketten menjünk a magunk dolgára. Gondolom, te sem egyedül jöttél – óvatosan próbáltam puhatolózni, rájönni, vajon Eunhával érkezett-e a rendezvényre, de szavaim hatására meg sem rezdült, továbbra is csak átható szemei figyelmével illetett, ez pedig kezdett egyre inkább feszélyezni. Úgy éreztem magam, mint az őz az erdőben, aki érzi a vadász jelenlétét, de nem tud menekülni, és fogalma sincs, vajon melyik pillanatban éri őt a lövés.

- Én csak látni akartalak. Azokban a pillanatokban, szóval... én megijedtem. Előtte lévő nap tudtam meg azt is, hogy a fiúk vonzanak téged, ráadásul azt is úgy, hogy épp Kyungil szájában jártál, vagyis, ő a tiédben, aish! – hevesen gesztikulált kezeivel, szemei összevissza cikáztak köztem, a föld, és a lassan horizont alá bukó Nap között, én pedig halvány mosollyal figyeltem, ahogy egy új, kissé esetlen oldalát mutatta meg nekem. – Meg kell értened, hogy olyan váratlanul ért az egész! Teljesen összezavartál, én pedig épp akkor kezdtem el járni Eunhával, erre te benyögöd, hogy szerelmes vagy belém! Fel sem fogtam, transzba estem, vagy nem is tudom, sosem éreztem még hasonlót azelőtt! Aznap konkrétan kifutottam a kávézó ajtaján, Eunha alig bírt utolérni, hogy megkérdezze, mégis mi bajom – újra rám kapta arcát, szemiben pedig hatalmas zűrzavar tombolt, én viszont köpni-nyelni nem tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy ez az egész nem csak nekem, hanem neki is ugyanolyan nehéz lehetett, én csak előadtam a szenvedő alany szerepét, amikor ő sem volt könnyű helyzetben.

- És tudod, mi a legviccesebb az egészben? – arca ismét közeledett, de most sokkal lassabban, tetteiben semmi hirtelenség vagy hevesség nem volt, egyedül a levegőt kapkodta gyorsan, de ezzel én magam sem voltam másképp. Éreztem, hogy ezt nem kellene, nem szabad, de porcikáim érte égtek, és azt akartam, ha most ismét összetöri a szívemet, akkor tegye azt, de immáron utoljára, ha pedig valami egészen mást szeretne, akkor – nem tudtam, szeretném-e, vagy sem. Azonban a kíváncsiság és az égető vágy döntött helyettem, s én is közelebb hajoltam hozzá, ezzel egy rendkívül ismerős helyzetbe taszítva magunkat, mikor is orrunk ismét összeért, mi pedig lélegzetet visszafojtva figyeltük egymást.

- Mi? Mi a legviccesebb? – halkan leheltem dús párnáira a szavakat, továbbra is tartva a szemkontaktust, majd' megőrülve a bennem kavargó érzésektől és gondolatoktól, elfelejtve a legfontosabbat...

- Az, hogy nem tudtam mit válaszolni, csak mosolyogtam, min egy őrült, miközben füleimben egyre csak a vallomásod szavai csengtek – ez volt a végszó. Nem várt tovább, ahogy én sem, egyszerre hajoltunk egymás ajkaira, ezzel megszüntetve az őket elválasztó hajszálnyi távolságot. Automatikusan fordítottam oldalra a fejemet, úgy csókolva, puszilgatva ajkait, mintha csak életem első csókja lenne – az első azzal, akit valóban szeretek – , miközben karjaimmal a mellkasán feszülő szövetet markoltam meg, élvezve, ahogy ujjai arcomat simogatják, másik kezével pedig tincseimet túrja. Belevesztem az érzésbe, az érzésbe, hogy őt csókolom, s, hogy ő is engem csókol, hogy ajkaink féltő és szerető táncot járnak, hogy úgy kapunk egymás után, mintha csak egymásból nyernénk az éltető levegőt. Csak, hogy, mint minden jó, ez sem tarthatott örökké, amilyen gyorsan és szenvedélyesen jött, olyan viharosan távozott is, mikor néhány méterre tőlünk felcsendült egy hang, egy csalódott hang, melyet egy másik, sírásra görbülő követett.

- Jin?

- Oppa?

...hogy mi végül, nem egymás mellett kötöttünk ki.

*****
Sziasztook^^
Csodával határos módon nem kellett éveket várni a folytatásra, és magamat is meglepve, sikerült még a nyár folyamán megírnom az új részt és most veletek is megosztom, abban bízva, hogy elnyeri a tetszéseteket. ^^
Nagyon-nagyon érdekelne, hogy mit gondoltok a történetről és erről a fejezetről, valóban tudni szeretném, mi a véleményetek a szereplőkről, a sztori jelenlegi alakulásairól! Ha van egy kis időtök, én tényleg nagyon kíváncsi vagyok!

(Ha pedig elolvastátok a fejezetet és esetleg megörvendeztettek egy kommenttel, nyomás szépen a BTS új és csodálatos albumát hallgatni. Én imádom, odavagyok érte, szétadom az MV-t is, ti mit gondoltok?)