„- Oppa, te már egyáltalán nem szereted azt a fiút, azt, aki összetörte a szívedet?"

Az idő telt, a hangulat a tetőfokára hágott a fesztiválon, én azonban nem tudtam kellőképp elengedni magam, őrülten vonaglani az egyik helyi zenekar artikulátlan, üvöltésszerű dalaira, vagy fesztelenül nevetgélni a többiekkel, hallgatva nyári élménybeszámolójukat, ugyanis elmémet csak egy kérdés foglalkoztatta, melyet még Yerim tett fel nekem, s mellyel nem is sejtette, mennyi – eddig elfojtott – érzelmet és gondolatot engedett szabadjára bennem.

Közel másfél hónap telt el, én pedig azóta nem hallottam felőle, ha lehetett, kerültem is a témát, és minden olyan nemű beszélgetést, aminek egy kis köze is lehetett hozzá, viszont most, hogy immáron egy friss, de igazán kiegyensúlyozott párkapcsolatban éltem, úgy gondoltam, a múltról szót említeni is sokkal könnyebb lesz majd. Most mégis belülről emésztgetett az a bizonyos kérdés és a tény, hogy csak egy kisebb hezitálás után tudtam rávágni a választ.

Természetesen nem.

Nem, nem szeretem, és ha mégis éreznék iránta valamit, az sem számítana már semmit, ugyanis a boldogságot nem mellette találtam meg, hanem Kyungil mellett, aki szívét-lelkét nekem adta, s kinek mosolya új fényemmé vált az életben, mindent és mindenki mást maga mögé szorítva ezzel. Borzasztóan hálás voltam neki, új múzsámmá vált, kit a nap minden egyes percében örömmel festettem volna vászonra, megörökítve minden egyes vonását, csillogó íriszeit, melyekkel engem vizslatott szüntelen, mézédes ajkainak lágy görbületét – mindenét, melyet ember csak megörökíthet.

Szerelmes vagyok. – az voltam, kétségtelen, hogy ez az érzés, amely szétáradt mellkasomban, ez az. Nem olyan, mint amit a lila hajú váltott ki belőlem, de nem is tudtam volna semmihez sem hasonlítani, egyszerűen csak volt, napról napra erősebb, intenzívebb, majd' szétfeszítette szívemet, és állandó mosolygásra késztetett. Valóban nem lehetett ahhoz hasonlítani, mint amit a szomszéd fiú iránt tápláltam plátóian és viszonzatlanul, hisz' ez annál sokkal jobb és szebb volt, nem fájt, nem kínzott és gyötört állandóan, hanem rózsaszín köddel lepte el elmémet, felhőtlenségbe taszítva ezzel.

- Minden rendben? Olyan szótlan vagy ma – egy lágy cirógatás bal orcám felhevült bőrén hozott vissza a valóságba, én pedig kissé kipirulva fordítottam fejemet Kyungil felé, ki aggódva vizslatott, ujjait továbbra is arcomon tartva, hüvelykujjával simogatva. Akaratlanul is mosoly szökött ajkaimra, ki tudja már hányadjára ezen a napon, ebben a hónapban, de nem is bántam, szükségem volt rá, úgy éreztem, hogy megérdemlem, s még többre is vágytam belőle, a pillangók a gyomromban önzővé tettek, állandóan többet és többet akartak.

Tettét utánozva, tenyeremet én is arcához emeltem, majd közelebb húztam magamhoz, nem törődve barátaimmal, kik épp arról tartottak heves diskurzust, milyen csínytevéseket akarnak majd mindenképp elkövetni a közeledő, új tanévben – s ajkaimat övéire nyomtam, elégedetten szusszantva fel. Félig lehunyt pilláim alól figyeltem, ahogy egy pillanatra döbbenet suhan át az arcán, majd szemeit lecsukva fonja át izmos karjait derekamon, átvéve a vezetést, egyre hevesebben falva párnácskáimat.

Sosem csináltam még azelőtt ilyet, ez pedig még inkább izgalmassá tette az egészet. Kimondatlan egyezség volt kettőnk között, hogy bár felvállaljuk a kapcsolatunkat, nem teszünk semmi olyat, amivel túlzottan felhívhatnánk magunkra a figyelmet, ez a cselekedet azonban bizonyosan ránk szegezett jó néhány tekintetet, engem mégsem tudott érdekelni, vágy tüze fűtött belülről, aminek nem akartam ellent mondani.

„...nem szereted azt a fiút..."

„... szereted azt a fiút..."

Ujjaimmal kissé megszorítottam arcát, mire felszisszent, és éreztem, hogy el akarna válni tőlem, de nem hagytam, nyelvemmel végig simítottam alsóajkán, ő pedig – nem engedve, hogy átvegyem az irányítást – becsúsztatta nyelvét szájüregembe, egyik kezét tincseim közé vezetve fel, élvezettel marva hajamba, egyre többet és többet követelve.

„Úgy vélem, az lenne a legjobb, ha egy ideig nem találkoznánk egymással."

Kezemet mellkasára vezettem, görcsösen markolva meg felsőjének anyagát, szemeimet erőteljesen hunyva le, igyekezve fejemből minden nem oda illő gondolatot száműzni, de nem sikerült, a szavak, az emlékek hatalmas erővel zúdultak rám, én pedig hirtelenjében nem vágytam másra, csak arra, hogy a föld maga alá temessen, és szétzúzza elmémet minden gondolatommal együtt, melyek egyszerre akartak felemészteni engem, nem hagyva semmilyen kiutat a szabadulásra.

Fogaimat alsóajkába mélyesztettem, mire egy elhaló nyögés hagyta el ajkait – egyszerre próbált meg nem megfulladni, és közben tempót is tartani velem, miközben fogaimmal egyre csak kínoztam, míg karmazsin színű vére ki nem serkent szájából, én pedig ijedten toltam el magamtól egy pillanat alatt, zilálva meredve döbbent valójára, égő fejjel, miközben éreztem, egyre több szempár kereszttüzében találom magamat.

„ Ha jól emlékszem, már meséltem neked Eunháról (...) együtt vagyunk."

Megköszörültem torkomat, majd szemeimet lesütve pattantam fel a padról – továbbra is kerülve a perzselő tekinteteket –, majd nem is gondolkodva iramodtam neki, gyorsan szedve lábaimat, céltalanul haladva, saját magamat is meghazudtoló sebességgel kerülgetve az embereket, s egészen addig meg sem álltam, míg a mosdók mögött meghúzódva, csöndes és nyugodt helyre nem találtam.

Leheveredve a megsárgult fűbe, előre görnyedő háttal próbáltam levegőhöz jutni, miközben megfogadtam magamban, ha Kyungil még egyszer felajánlja, tartsak vele a konditerembe – semmiképpen sem utasítom vissza ajánlatát. Végül, néhány percnyi fuldokolás után sikerült rendeznem légvételeimet, s arcomat tenyerembe vezetve gondoltam vissza az imént történtekre, mikor is úgy estem neki nagy közönség előtt a barátomnak, mintha csak ketten lennénk, mondjuk egy hálószobában, este, a sötétben.

- Mégis mit gondoltam? – motyogtam teljes letargiába zuhanva, miközben magam elé képzeltem a jelenetet, amikor is erőszakosan csókolom a fiút, aki a mindent jelenti számomra, barátaink döbbenten minket figyelnek, a diáksereg pedig egyöntetűen fordul felénk, úgy bámulva ránk, mint akik éppen szellemet látnak.

Istenem, de kínos! – nem tudom, mi ütött belém, miért váltam ilyen vaddá és erőszakossá hirtelen, talán csak vonzott az új, hogy valami olyat próbáljak ki, amit eddig nem mertem, de talán csak Yerim kérdése bosszantott, végtére is, miért szeretnék még mindig olyasvalakit, akinek egyértelműen nem kellettem, mikor egy olyan személy mellett lehetek, aki minden szeretetével elhalmoz?

Vissza kellene mennem. – magyarázattal tartoztam, a viselkedésem nem éppen volt helyén való, ráadásul úgy futottam el, mint egy kislány, pedig csak bepánikoltam a rám szegeződő szemek sokaságától. Mindig viszolyogtam, ha hirtelen én kerültem a középpontba, és az évek alatt ez lett a szédületesnek semmiképpen sem mondható menekülési taktikám, amit minden olyan helyzetben bevetettem, mikor úgy éreztem, több ember figyelmét kapom meg, mint az szokványos lenne.

Fejemet megrázva próbáltam eltűntetni az arcomra – időközben – felköltöző pírt, majd néhány pillanat után, immáron magabiztos mozdulatokkal tápászkodtam fel a földről azzal a célzattal, hogy megkeressem a többieket, de abban a pillanatban meg is torpantam. Lábaim földbe gyökereztek, szívem kihagyott egy ütemet – vagy talán hatot is –, ajkaim akaratlanul is elváltak egymástól, én pedig pislogás nélkül meredtem az előttem álló alakra, miközben hallásom is eltompult, nem hallottam mást, mint a hevesen áramló véremet ereim hálózatában, és nem érzékeltem mást, csak Őt.

- Szia, Seokjin – kirázott a hideg, libabőr kúszott fel karjaimra a nevem hallatán, de továbbra sem tudtam mozdulni, csak mereven bámultam rá, miközben ajkai kínos mosolyra húzódtak, s néhány lépéssel közelebb jött hozzám, így a Nap lemenő fénye épp megvilágította arcát, íriszeim elé pedig ismét az a festői látvány kúszott be, amit eddig olyan nagy küzdelmekkel próbáltam kitörölni elmém rabságából.

Egy egyszerű szabású, azúrkék inget viselt felsőtestén, melynek ujjait könyökéig húzta fel. Fekete szövetnadrágja kissé bőbb szabású volt, de még így is tökéletesen kiemelte izmos combjait. Bőre napbarnított volt, és elmondhatatlanul bosszantott, hogy még ez is olyan jól állt neki, hogy kihangsúlyozta mandulavágású íriszeinek csillogását, és halványpiros ajkait, melyek görbülete minden egyes pillanatban tovább szélesedett, amikor a köztünk álló csönd ideje egy újabb másodpercet lépett át.

Lila tincsei kifakultak, halvány lilás-rózsaszínes árnyalatot véve fel ezzel, haja homloka közepéig ért, a nyár csintalan szellője pedig nem volt rest belekapni, és kissé összeborzolni azt, így talán még lélegzetelállítóbb hatást kölcsönözve neki.

- Szia, Namjoon – hangom halk volt, és egyhangú, talán a sokk miatt, amit jelenlétével okozott, vagy, mert egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, minden emóció, amiket az elmúlt időszakban Kyungil adott és tanított nekem, hirtelen váltak kámforrá – mintha nem is léteztek volna sosem. Helyüket pedig ismét az a kesernyés íz vette át, ami azokban a napokban is úrrá lett felettem, miután a kávézó mosdójából összekaparva magamat, hazatántorogva, belevetettem magam az ágyamba és eltökéltem, sosem kelek ki onnét – had leljen ott halálom is.

Biccentett egyet, majd kikerülve szoborrá vált testemet, oda telepedett a földre, oda, ahol az imént még én ültem, s most ő pihent ott, térdeit mellkasához húzva fel, úgy pillantva fel rám, várakozásteljesen, én azonban nem mozdultam, szemeimet elkaptam róla, s inkább az égre emeltem azokat, szemlélve a naplementét, mikor egyszerre jelenik meg az összes szín az égen, gyönyörű kavalkádot alkotva ezzel.

Kétségtelenül, a Naplemente volt a kedvencem.

- Nem ülnél le? – szemei kérését immáron szavakba öntötte, és egy aprót biccentett, miközben ő volt az, ki most elkapta perzselő szemeimről tekintetét, kezeit térdei előtt kulcsolva össze, úgy figyelve hosszú, tökéletlenül is tökéletes ujjait.

Tétováztam, ismét tétováztam, s kezdtem azt érezni, valójában az egész élet csak bizonytalankodásból, nekem pedig kezdett ebből elegem lenni, így cseppet sem gondolkodva foglaltam végül helyet mellette, ismét a haldokló fűre taposva rá, talán életem legnagyobb meggondolatlanságát követve el épp.

Én is úgy tettem, ahogyan ő. Térdeimet felhúztam, s míg egyik karommal átöleltem őket, a másikkal a köztünk lévő sárga füvet tépkedtem, halkan fújva ki a levegőt, azon gondolkodva; vajon csak számomra ilyen hangos és gyors szívem dobbanása, vagy talán ő is hallja? Reménykedtem benne, hogy füleihez nem jut el a gyors dallam, hiszen az újabb kínos körülményeket szült volna, én pedig úgy voltam vele, a mai napra, sőt, talán erre az életre is elég volt a kínos szituációkból. Nem akartam belőlük többet, de talán észre sem vettem, hogy már maga a helyzet, hogy egy városi fesztiválon, a mosdók mögött megbújva ülök, a nyár utolsó napjainak egyikén Namjoonnal az oldalamon – a legkínosabb és bizarrabb dolog volt, amit csak átélhettem.

- Milyen gyors! – apró kacaj hagyta el ajkait, majd lopva rám pillantott, én pedig rémülten húzódtam távolabb, miközben csillapítani próbáltam őrült szívemet kisebb sikerekkel, hiszen füleimben egyre csak rég hallott nevetése csengett, az a nevetés, ami két hónapja még a menyországot és a poklot járatta meg velem egyszerre – akárhányszor hallottam meg.

Vajon, vajon most hol voltam?

- Olyan gyorsan ver a szívem. Futottam utánad, hogy utolérjelek! – kínjában tarkóját vakargatta, én pedig ismét a megnémulás állapotában kötöttem ki, döbbent szemekkel vizslattam valóját, miközben fejét a mögöttünk lévő mosdók falának döntötte, s félig lehunyt pillái alól folytatta mondandóját – Meglökted a vállamat nagy sietségedben, de gondolom, nem vetted észre. Először fel sem fogtam, hogy te vagy, aztán meg már hiába kiabáltam utánad, olyan őrülten loholtál, mintha csak az életed múlt volna rajta! – ismét elmosolyodott, én pedig viszonoztam, bár csak halványan, alig észrevehetően, de nekem is felfelé görbültek ajkaim, és egy pillanatra bolond módon hagytam, hogy minden más gondolatot kiűzzön a tény a fejemből; miszerint, Kim Namjoon ül épp mellettem.

- Miért? – néhány némaságba burkolózott minutum után végül megszólaltam, kissé hangosabban, mint előzőleg, s szemeimet neki szegezve fordultam irányába, reakcióját lesve. – Miért jöttél utánam? – fogait alsóajkába meresztette, pont, ahogyan én mélyesztettem fogaimat Kyungil ajkaiba nemrégiben, viszont még ekkor sem vágott fejbe a felismerés, csak várakozóan pillantottam rá, miközben arcára kiültek gondolatai, látszott – maga sem tudta, mit mondjon, szája többször kinyílt, néma szavakat formázva, de aztán inkább visszacsukta őket, s így ment ez hosszú-hosszú perceken át, mire végre hangot is adott szavainak.

- Rég beszéltünk. Én pedig nem igazán gondolkodtam, mikor megláttalak, csak nagyon megörültem, így utánad jöttem – dobban, dobban. Nem akartam, hogy pillangókat keltsen bennem, nem akartam újra melegséget érezni mellkasomban, gyűlöltem mindent, ami hozzá vezethetett, rózsatövisbe itatott méreg szúródott szívembe minden egyes pillanatban, mikor szó hagyta el torkát. Legalábbis, ezt akartam. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha tényleg tudtam volna gyűlölni.

Minden sokkal egyszerűbb lett volna.

- Nem gondolod, hogy ezzel csak hamis reményeket keltesz bennem? Mi van akkor, ha még mindig, menthetetlenül szeretlek? – ajkai néma 'o' betűt formáltak, én pedig közelebb hajoltam hozzá, aurájába mászva figyeltem döbbent vonásait, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt, verejtékcseppeket világít meg a lemenő Nap fénye homlokán, és ekkor...

Dumm, dumm.

Meghallottam, milyen eszeveszett tempóban ver bordái ketrecében szíve, én pedig elégedett mosollyal az ajkaimon húzódtam vissza eredeti pozíciómba.

Boldoggá tett, hogy végre egy kicsit Ő is érezhette mindazt, amivel nekem együtt kellett élnem, amíg Őt szerettem.

Mert már nem szerettem. Nem szerethettem többet, és nem is akartam.

*****
Sziasztok!^^
Huhh, jó régen volt, nem igaz? Ismét itt vagyok, szégyenemben azt sem tudom, mit írjak, a bűntudat sem hagy nyugodni, amiért ilyen sokat kellett várni a folytatásra, de már az felér egy csodával, hogy sikerült megírnom végre. :'D
Mentegetőzésnek helye nincs - tudom -, ezért nem is mondok okokat, de őszintén sajnálom, hogy így megvárakoztattalak titeket!

Nem hinném, hogy ez a fejezet elegendő lenne kiengesztelésnek, de azért bízom abban, hogy van, aki még nem felejtette el a történetet, és elnyerte a tetszését az új fejezet!❤️