A késő augusztusi napsugarak fényesen világították meg a várost, a hőmérséklet még az épp tűrhető kategóriát súrolta, a tanulók sokasága pedig nagy viháncolások közepette érkezett meg a nyárt búcsúztató – mára már hagyománnyá vált – iskolai fesztiválra.

A lányok mindenféle színes, vidám ruhákba bújtatták testüket, a fiúk pedig – alaktól és izomzattól függetlenül – az izompólót részesítették előnyben ezen a meleg, nyári napon. Mosolyogva fordultam körbe. Amint elkezdődik az év, a tagozatok közötti versenyzés és ellenségeskedés ismét meg fog jelenni, ezekben a napokban azonban mégis, nem voltak énekesek, nem voltak táncosok, rajzosok, irodalom vagy éppen matek tagozatosak – csak egy hatalmas, vidám, az iskolát a háta közepére sem kívánó diáksereg.

Én pedig ezeket a különleges napokat kedveltem a leginkább.

- Jin hyung, itt vagyunk! Megjöttünk! – lelkes kiáltozás szakított ki elmélkedéseimből, én pedig széles mosollyal az arcomon fordultam a hangforrás irányába. Taehyung – a napszemüveges, kissé fáradtnak tűnő Jungkook karját rángatva – igyekezett felém, mögöttük Hoseok és Yoongi, vagyis a friss szerelmespár andalogtak – látszólag hevesen beszélgetve valamiről –, a sort pedig Jimin zárta egy csinos lánnyal az oldalán.

Mikor mindannyian észrevettek, vidáman intettek felém és megszaporázták lépteiket, a mindig hiperaktív Taehyung mögött sétálva, aki most sem hazudtolta meg önmagát; hatalmas lépésekkel igyekezett felém jellegzetes, téglalap alakú vigyorával az arcán.

- Hyung, hadd mutassak be neked valakit! – alig értük el egymást, Jimin máris előre rángatta barátnőjét, s izgatott csillogással íriszeiben kezdett heves mutogatásba. – Jin hyung, ő itt a barátnőm, Yerim. Yerim, ő pedig itt a baráti társaságunk aggastyánja, a mi drága Kim Seokjinünk. – A lány szégyenlős mosolyra húzta ajkait, majd zavartan hajolt meg előttem, ujjaival hullámos, vállára omló tincseit csavargatva.

Egy lenge, sárga ruhát viselt, enyhén térd fölé érőt, talpait pedig egy ezüst szandálba bújtatta bele. Rakoncátlan, hullámos, fekete tincseit egy piros – kissé már fakó – hajpánttal fogta hátra, ez az összhatás pedig egy egészen szelíd, kislányos külsőt kölcsönzött neki.

- Oppa, nagyon örülök, hogy megismerhetlek! Jimin-ah már nagyon sokat mesélt rólad – izgatottan szorította meg barátja ujjait, egy pillanatra se engedve el azokat. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van – több vizslató férfiszempár figyelte őt azokban a pillanatokban –, de én csak egy biztató félmosolyt görbítettem fel ajkaimra, viszonozva meghajlását.

- Enyém a megtiszteltetés, hogy megismerhetlek! Amikor Jimin elújságolta, hogy barátnője van, először nem igazán akartam elhinni neki, de nagyon örülök, hogy végre találkozhatok veled! Jimin, minden bizonnyal nagyon szerencsés vagy vele! – fordultam alacsony barátom felé, aki egy hálás mosollyal viszonozta gesztusomat, s látszólag egy nagy kő esett le a szívéről azzal, hogy – bár csak jelképesen –, de áldásomat adtam rájuk.

- Jin, barátod merre? – rángatta meg hátulról pólómat Yoongi, mire összeráncolt szemöldökkel fordultam feléje, és már kezdtem is volna a szokásos hegyi beszédembe arról, hogy bizony, a barátomnak neve is van, amin nyugodtan hívhatná őt, de a következő pillanatban meghallottam a hangját, a szívem pedig nagyobbat dobbant a kelleténél.

- Sziasztok! Sokat kellett rám várnotok? – kissé rekedtes, kellemesen magas hangtónusa a már jól megszokott libabőrt szöktette fel napbarnított karjaimra, a mostanság pedig levakarhatatlannak bizonyult mosoly még nagyobb ívet öltött fel ajkaimon.

Boldogan fordultam feléje, szemeimet rögvest végig futtatva izmos alakján. Hamvasszürke tincsei kócosan meredeztek homlokán, a feje tetején csücsülő napszemüvegtől kissé lelaposodva. Fekete – kissé szellős – trikója tökéletesen láttatni engedte férfias kulcscsontját és izomtól dagadó, napbarnított karjait. Egy térdig érő fehér farmert viselt, csodálatra méltó vádlijai pedig megfeszültek, néhány aprócska ér dagadt ki rajtuk. A forró szellő belekapott tincseibe, amiket azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán próbált meg eligazgatni kisebb-nagyobb sikerrel. Lélegzetvisszafojtva pislogtam rá, ismételten rádöbbenve – milyen álomszerű fiút is tudhatok a magaménak.

- Nem, dehogy, mi is csak most érkeztünk, ugye Jungkookie? – Taehyung hatalmas lelkesedéssel fordult barátja felé, aki csak egy aprócskát biccentett, majd szorosabban fonta karjait a vidáman szökdécselő szőke dereka köré.

- Fárasztó volt a próbád? – léptem oda az imént érkezett elé, jobb kezét megragadva, ujjainkat összekulcsolva. Mennyire hiányzott már a bőrének melege. Igaz, két nap sem telt el utolsó találkozásunk óta, az elmúlt hetekben teljes függőjévé váltam az előttem álló, kissé kócos, szürke hajú táncoslábúnak, a neki köszönhető boldogságomat pedig nem is igazán igyekeztem leplezni, a kacagás és az önfeledtség állandó velejárói lettek a mindennapjaimnak.

- Nem volt olyan vészes. Tudod, csak a szokásos, Hercegem – óvatos csókot lehelt arcomra egy csintalan mosoly kíséretében, mire külszínemre halvány pír szökött.

Bár az idő telt, a kapcsolatunk pedig hivatalosan már egy hónapja tartott, voltak olyan zavarba ejtő szokásai, amiket képtelen voltam hevesen verdeső pillangóim nélkül megélni. Az aprócska bókjai, gesztusai és a becenevek, melyekkel egy-egy pillanatban illetett. Megismerkedésünk napjaiban még Hercegnő voltam, de egy kisebb vitánknak hála azonban ez ma már Herceggé változott, amit, egy cseppet sem bántam.

- Na jó! Ha befejeztétek ezt a nyálasan romantikus becézgetést, igazán indulhatnánk már befele! Ha még egyszer meglök valaki ebben az idióta tömegben, azt a föld alá juttatom! – szerelmes pillantásainknak morcos barátom – Yoongi – hangja vetett véget, ami miatt kénytelenek voltunk egymásról elszakítani tekintetünket, s a többiekkel karöltve az iskolánk hatalmas, füves kertje felé vettük az irányt.

Globális Tudományok Gimnázium Nyárbúcsúztató Fesztivál – állt a hatalmas táblán kissé már kopott betűkkel, melyeket még osztálytársaim és én festettünk fel első évünkben izgatott lelkesedésünkben az első ilyen jellegű fesztiválunkat megelőző napokban.

A nyárt búcsúztató fesztivál már huszonöt éves hagyománynak számított az iskolánkban, amelyet az idejáró diákok és tanárok összetartóan szerveztek meg, évről évre nagyszerűbb programokkal, melyeken városunk összes iskolájának tanulója, valamint a szülők, érdeklődők is részt vehettek.

Voltak különféle árusok, gusztusos ételt kínálgató idősödő nénik, koncertek, beszélgetős és ismerkedős programok, melyeken a szerencsésebb diákok életre szóló barátságokat is köthettek egymással.

- Hova szeretnétek menni először? – kérdeztem meg, érdeklődően vezetve körbe tekintetemet a társaságon, amint beértünk a rendezvény főhelyszínére.

- Szerintem fagyizhatnánk először, legalább lehűtene minket egy kicsit! – mondta Hoseok vidáman csillogó íriszekkel, a következő pillanatban pedig már a nagy embertömegből összekovácsolódott sorban is álltunk Yerimmel, aki volt olyan kedves és felajánlotta, hogy segít elhozni a fagylaltokat a többieknek.

- Oppa, mióta vagytok együtt a barátoddal? Nagyon aranyosak vagytok együtt! – a kettőnk között kialakult kissé talán kínos csendet végül ő törte meg, s lesütött pillákkal, alig hallhatóan kérdezett rá a dologra, mintha szégyenkeznie kellett volna természetes kíváncsisága miatt.

- Július végén jöttünk össze, szóval még elég friss a kapcsolatunk – vakargattam meg a tarkómat, miközben Kyungil felé lestem, aki szintén épp ezt a percet választotta arra, hogy rám kapja tekintetét, s rögtön el is mosolyodott. Ujjaival nevetve formált szívecskét, a következő pillanatban azonban vissza is fordult a hevesen gesztikuláló Jungkook felé, aki minden bizonnyal megint egy számítógépes játékról fecsegett neki nagy lelkesedéssel.

- Csak egy hónapja? Nos, igaz, mi is még csak két hete járunk Jiminnel, de már egy jó ideje tetszettünk egymásnak – a mellettem ácsorgó lány zavart mosolyra húzta ajkait, ujjaival ismét mézbarna tincseit tekergetve. Minden bizonnyal ez már egy berögzült cselekvés lehetett nála – aranyos volt.

- Hogy is fogalmazzak? A kapcsolatunk nem indult éppen zökkenőmentesen, ebben az egy hónapban pedig már annyi mindent megéltünk, amelyet mások évek alatt sem feltétlen! – zavartan tekintettem le a mellettem állóra, aki csak eltátott szájjal figyelt, így gyorsan hozzátettem –, Persze ezt nem feltétlen pozitív értelemben értem. Kyungil segített át az első szerelmi csalódásomon, amiért örökre hálás leszek neki – mosolyogva simítottam végig a bal csuklómra simuló bőrkarkötőn, kissé el is időzve annak nézegetésével.

*****

- Ezt miért kapom? – értetlenül forgatgatom a kezemben tartott, gondosan becsomagolt dobozkát, miközben lopva a lelkesen figyelő Kyungilra pillantok.

Szívem összeszorul, amint boldogan csillogó szempárjába meredek, s rögtön el is szégyenlem magamat. Legszívesebben elküldeném, mert képtelennek érzem magam a vele való társalgásra, mikor a szívem darabokban. Ez az egész nem helyes, és ezt neki is tudnia kell.

Képtelen vagyok Őt ilyen könnyedén és gyorsan elfelejteni.

- Kyungil, nekem... - nem hagyja, hogy végig mondjam, közelebb csusszan hozzám a szőnyegen, s lágyan arcomra simítja tenyerét. Bőröm ég az érintése alatt.

- Csak nyisd ki, kérlek! – ellenállhatatlan kiskutyaszemeket vet be ellenem, én pedig egy halvány mosollyal az ajkaimon bólintok.

Kissé remegő kezekkel nyúlok a dobozkát fedő csomagoláshoz, majd gondos mozdulatokkal fejtem le róla a liliomkék anyagot. Lágy mozdulatokkal simítok végig a fa dobozkán, majd meg is rázogatom azt, de mivel nem igazán hallok ki belőle semmit, izgatottan pattintom le fedelét, a következő másodpercben pedig egy barna bőrkarkötőt húzok ki belőle.

Értetlenül pillantok fel a mellettem térdelő Kyungilra, aki várakozóan tekint le rám, zavarában kezeit tördelve. A napokban többször is így viselkedett, de nem igazán tulajdonítottam neki nagy jelentőséget – önsajnálatomba révedve.

- Izé, úgy gondoltam, a gyűrű még elég korai lenne, a nyaklánc pedig nem túl férfias, szóval végül ezt választottam. Persze csak egy szavadba kerül, és kicseréltetjük, meg persze nem is kell hordanod, ha... – nem hagyom, hogy befejezze, egyrészről képtelen vagyok megbirkózni a bűntudattal, amit aközben érzek, miközben zavart sorait motyogja, másrészről pedig elérzékenyülök ajándékától, de nemigen szeretném, ha ismét lelkironcs állapotban kéne látnia, így hát szorosan lehunyt szemekkel hajolok ajkaira, s rögtön mozgatni kezdem párnácskáimat övéin.

Kifulladásig csókoljuk egymást, így végül Kyungil terpeszbe vetett lábai között találom magam, szorosan csimpaszkodva a vállait fedő szövetbe. Zihálva meredünk egymás íriszeibe, a hamvas hajú fiú pedig lágyan simít fel kipirult arcomra.

Tudom, hogy tudja, mégsem említi. Szerelmes csillogással mered íriszeimbe, és tudom, hogy várni fog rám. Addig vár, míg nem tudom neki viszonozni azt a tekintetet.

*****

- Oppa, oppa! Jin oppa, mindjárt mi következünk! Minden rendben? – Yerim hevesen kalimpált aprócska kezeivel arcom előtt, én pedig elmosolyodtam a gondolatra: Jimin végre talált magának egy olyan lányt, akivel ha kézen fogva sétálnak, sem kell kellemetlenül éreznie magát.

- Ne haragudj! Úgy látszik, kissé elkalandoztam – zavartan biccentettem oldalra a fejemet, a lány arcát fürkészve. Kedves mosolyra húzta ajkait, a következő pillanatban pedig már a fagylaltárus felé is fordult, úgy sorolva vissza emlékezetből a többiek kívánságait, mint egy memóriakártya.

Elhűlve pislogtam rá, mikor már kezünkben a jégkrémekkel igyekeztünk vissza a fák árnyékában hűsölőkhöz, ő pedig csak nevetve nézett rám.

- Kiskoromban a szüleimmel rengeteg memóriajátékot játszottunk, főleg apukámmal, a hosszabb utazások alatt a kocsiban. Ki gondolná, hogy azok a hároméveseknek való kártyajátékok ennyire befolyásolhatják a későbbiekben is az ember memóriáját? – pajkosan vonta meg vállait, miközben csokifagylaltjába nyalt, egy kicsit az orrát is összemaszatolva vele. Elbűvölő lány, azt meg kell hagyni. Úgy látszik, a kezdetleges zavara ellenére gyorsan feloldódott.

- Oppa, ha nem vagyok túl tolakodó, kérdezhetek még valamit? – nem tekintett rám, szigorúan a fagylaltjára meredt, amiből arra következtettem, kényes témáról szeretne érdeklődni.

- Persze. Most már te is a csapatunk tagja vagy, nemde? Nem hinném, hogy titkolóznom kellene előtted – bátorító mosolyt küldtem feléje, melyet szeme sarkából végig nézett és viszonzott is. Egy pillanatra megállt, majd fejét kissé oldalra biccentve tekintett fel rám halvány pírral orcáján.

- Oppa, te már egyáltalán nem szereted azt a fiút, azt, aki összetörte a szívedet?

Minden idilli,
Minden oly szép.
Drágám, mondd csak;
Szeretsz-e még?

A színek harmonikusak, vidámságukkal az egész vászonnak életet adnak, de ó, drága festőm!

Az óvatlanul lecseppentett fekete paca mérete és ereje – egyre csak terjeszkedik vásznadon.

*****
Sziasztook^^
Örömmel jelentem mindenkinek, hogy élek, nem tűntem el, a történetet sem hagytam félbe, csak egy hatalmas tutyi vagyok és sok lelki erőre volt szükségem ahhoz, hogy megírjam a folytatást.
Nagyon ég a fejem, ugyanis sosem fordult még elő, hogy három teljes hónapig ne publikáltam volna új fejezetet, de kérlek, ne haragudjatok rám nagyon! :c ❤️
Ez a rész most kicsit másabb lett, mint az előzőek, de nagyon bízom benne, hogy így is elnyeri majd a tetszéseteket!❤️

Véleményeket, kritikákat most is nagyon szívesen fogadok!💗