Két éve vagyunk barátnők Nikollal (a gimi kezdete óta) és mindent tud a Mátéval való kapcsolatomról. Volt szerencséje végig követni az eseményeket. Amikor még csak reménytelen szerelem volt a részemről, és azon aggódtam, hogy mi lesz, ha kosarat kapok tőle (micsoda szóvicc haha). Amikor jártunk, amikor kezdtünk elhidegülni egymástól, inkább barátként viselkedtünk és ez kihatott a hangulatomra és a viselkedésemre is, amit sokszor Nikolon vezettem le. És végül a szakítást is, ami teljesen rendben ment. Viszont néha azt hiszi, hogy még bármi lehet köztünk.
– Igen ő is ott lesz, de ez nem jelent semmit, hisz... Ú, még nem is mondtam ugye? A verseny alatt lett barátom.
– Lett barátod? – tátotta el a száját Nikol. De nem csak az ő hangját hallottam. Hátra fordultam és szembe találtam magam Mátéval. Jaj.
– Szia. Kérsz egy képet? – kérdeztem enyhén kínosan.
– Van barátod?
– Igen van, de téged ez nem kell, hogy érdekeljen. Köztünk már nincs semmi.
– Tudom, nem kell, hogy emlékeztess rá – dünnyögte. – És nincs semmi bajom nyugi, csak meglepődtem.
– Én szerintem megyek – suttogta nekem Nikol.
– És a fotó?
– Na gyere, egy gyors selfie – húzott magához és megnyomott egy gombot a telefonján.
– Ne, várj! Pislogtam!
– Honnan tudod? – kérdezte és már indulni készült. Nagyon úgy nézett ki, hogy kettesben akar hagyni Mátéval. De nem értem miért.
– Na jól van, menjél akkor – legyintettem és visszafordultam Mátéhoz.
– Ki az ipse?
– Noelnek hívják. Nagyon kedves és figyelmes srác. Egy ellenséges csapat tagja. Először unszimpatikus volt, de végül beleszerettem – mondtam. Máté közelebb jött hozzám és a vállamra tette a kezét.
– Jártunk, szerettük egymást, de vége van. Egy kicsit idegesít, hogy neked új barátod van, én pedig október óta szingli vagyok. De hidd el, nagyon örülök nektek.
– Figyelj csak... – karoltam át a vállát amolyan haveri stílusban. Megfogtam az állát és elfordítottam abba az irányba, ahol Janka állt. – Janka, a csapattársam. Bejössz neki.
– Zsír. Na és?
– Ismerkedjetek! Szegényt több szerelmi trauma érte, mint téged.
– Azt mondod? – nevetett fel és elgondolkodott. – Majd dumálok vele, nem néz ki rosszul. De! Előtte kérek egy fotót az Arany János Gimi hősétől.
– Tőlem? – vontam fel a szemöldököm.
– Még szép.
A fotó megvolt, Máté odament Jankához, én pedig gondoltam csinálok pár fotót a saját telefonomon. Noelnek.

1. fotó: A kajás stand. Pár fiú a suliból ott áll és csak úgy dönti magába a kaját. Köztük van Tibi is.

2. fotó: Tatár és Domi. Tatár vadul magyaráz és hadonászik, a mellette álló Dominak pedig mintha egyszerre zöldülne és pirosodna a feje. Biztos evett/ivott valami rosszat.

3. fotó: A táncparkett. Egy csomó diák, lelkes anyuka, idős néni és kisgyerek úgy ropja, mintha diszkóban lennének. Egyébként a Lose Control szól.

4. fotó: Egy selfie rólam, amin egyszerűen csak mosolygok. Most rá zoomoltam a képre és a háttérben megfigyelhető, hogy Domi éppen... Rókázik. Fúj. Szegény.

Eltettem a telóm és odasiettem hozzá. Akkor ezért nézett ki olyan furán a második képen. Lehet, hogy csak a tömegtől lett rosszul.
– Domi, jól vagy?
– Jól kösz. Csak otthon túlságosan is bezabáltam. Ráadásul rengetegen vannak itt, te kapsz rendesen levegőt?
– Én igen. Gyere, hazakísérlek.
– Nem kell köszi. Maradj csak itt bulizni.
– De Domi...
– Dominik! Léna! Gyertek gyorsan! – futott oda hozzánk az igazgató úr. Nem is vette észre, hogy pont a hányás tócsa közepén áll meg. – Hív a főszervező.
– Róbert? – szaladt fel a szemöldököm.
– Igen. Csak most tud nekünk szólni valami nagyon fontos dologról.
– Éhezők viadala – néztünk össze Domival. Ezek szerint tényleg nincs vége a versenynek. Ajaj, csak ússzuk meg élve.
– Parancsoltok? – ráncolta a homlokát a diri.
– Igazgatóúr. Domi nagyon rosszul van. Ha beszéltünk Róberttel mindenképp hazakísérem.
– Mi történt Domikám?
– Hánytam.
– Ó, jaj – szomorkodott Tatár miközben az arcához emelte a kezét. Komolyan, mintha nem is az igazgatót látnám.
– Csak úgy mellékesen, benne áll – fűztem hozzá. Tatár felfogta mit mondtam és kétségbeesett arccal hátrált pár lépést.
– Domikám! Ez a cipő drága volt. Erre összehányod?
– Én nem is...
– Gucci cipő? – kérdeztem nevetve.
– Diribááá! Meghoztam Jankát! – lépett oda hozzánk Tibi. Mellette állt Janka, aki teljesen el volt varázsolva. Ezek szerint beszélgetett Mátéval.
– Nagyszerű. Gyertek álljunk arrébb, mert Dominik odahányt a padlóra.
– Pfúj – reagálta le Janka.
– Milyet rókáztál már öcsém. Mit ettél baszod? Füvet, hogy ilyen zöld? – röhögött Tibi.
– Tibor! Ne káromkodj! – szólt rá az igazgató, aztán leszólított egy random diákot, hogy szóljon a portásnak, hogy takarítsák fel a hányást. – Gyertek hívjuk fel a főszervezőurat.
Janka, Tibi, Domi és én félve összenéztünk, ezerrel vert a szívünk, nem tudtuk mire számítsunk. Részesei leszünk egy feladatnak, vagy levadásznak minket? Inkább az előbbi eshetőségben reménykedünk.
Tatár pötyögött párat a telefonján, amin hirtelen Róbert arca/feje jelent meg.
– Üdvözöllek benneteket, kedves Arany János csapat.
– Most, hogy kiestünk már nem sárga, hanem Arany János csapat lettünk?
– Jankaaa!
– Bocsánat, bocsánat – szabadkozott.
– Fontos közlendőm van a csapattal, és mivel itt a Körösnél még mindig folyik a verseny, nincs időm felesleges beszédre. Szóval. Ha tartjátok még a kapcsolatot a többi csapattal kérlek ezt ne áruljátok el nekik.
– Mit? – kérdezte Domi.
– Mondanám, ha nem vágnál a szavamba!
– Elnézést.
– Na. Ma van a verseny tizenegyedik napja, hat csapat maradt versenyben.
– Hat? Na várjunk már – gondolkodott el Tibi. – Mikor eljöttünk akkor még hét csapat volt.
– Igen, de a sötétkékek kiestek – mondtam.
– Honnan tudod? – kérdezte mindenki. Róbert is, csak ő képernyőn keresztül.
– Beszéltem Noellel. A pirosok meg nyertek egy robotkutyát – meséltem és gyorsan hozzáfűztem: – De csak kölcsönbe.
– Ez mekkora már! – vigyorgott Tibi.
– Elmondhatnám végre, amit akartam? – förmedt ránk Róbert.
– Persze főszervezőúr. Mondja csak – mondta Tatár.
– Nos tehát... A verseny tizennegyedik napján, azaz holnapután után lesz a döntő. Két csapat fog megmérkőzni egymással.
– Hű. Mi lesz a feladat? – kérdezte Janka.
– Nem mondom meg. A lényeg az, hogy nektek és az összes többi csapatnak az előtte lévő napon vissza kell jönni ide a táborba.
– Hogy miii???
– Most utazzuk át az országot? Megint?
– Mi szükség van erre uram?
– Láthatom Csengét...
– BLAH.
Na ez volt a reakció mindenki részéről. Szépen sorban. Én, Janka, Tatár, Tibi és Domi. Igen. Domi megint hányt.
– Jézusom – hüledezett Róbert.
– Domcsi, minden oké? – kérdezte Tibi tök kedvesen.
– Nem vagyok Domcsi!
– Nekem mennem kell. Holnapután megy értetek egy busz. Ne mondjátok el senkinek, hogy a döntőre visszajönnek a csapatok!
– Nem mondjuk el senkinek – ígértem meg. Nagyon megkönnyebbültem, sőt, rettenetesen boldog lettem a hír hallatán. Nem fognak megölni minket, de nem is egy feladat miatt látjuk majd viszont a buszsofőrt. Hanem azért, mert megyünk vissza a versen helyszínére! Még ilyet!
– Még te se a barátodnak? – idézte nekem a szavait Róbert.
– Nem. Lakat a számon.
– Rendben. Most tényleg megyek. Visszaveszem a robotkutyát a piros csapattól és előkészítjük a borítékokat a vacsorához.
– Új feladat? – kérdezte a diri, miközben egy pohár vizet nyújtott át Dominiknek.
– Úgy bizony.
– És vacsoránál, természetesen. Nehogy egy falat is lemenjen a versenyzők torkán – forgatta a szemét Janka.
Róbert ördögien elvigyorodott és véget vetett a hívásnak. Ekkor pedig robbant a bomba. Tatár odakiabált a táncparketten menetelő portásnak, hogy takarítsa fel az újabb hányástócsát, utána pedig hívta Domi szüleit. Tibi a kajás standdal szemezgetett, én Domi hátát simogattam – szegény baromi rosszul festett – Janka pedig prédikációt tartott nekünk.
– Szóval így értette a buszsofőr! Most már értem, minden világos! Megyünk vissza a Köröshöz, az összes kiesett csapat. Basszus megint tele lesznek a faházak, az étkező meg a medence. Baromi szokatlan lesz, pláne annak a két csapatnak, akik döntőzni fognak egymással. Vajon kik lesznek azok?
– Marciék biztos ott lesznek – mondtam. – Nekik a döntő a minimum.
– Ezzel egyetértek – biccentett. – Van értelme ennek? Hogy csak azért menjünk vissza, hogy szurkoljunk?
– Lehet, hogy lelki támogatást is tudunk majd nyújtani. Barátok, barátnők... – elmélkedtem.
– És szerintetek sárga melegítőben kell menni? – kérdezte Tibi.
– Nem – vágott a szavába Tatár, aki akkor végzett a telefonálással. – Most kaptam egy üzenetet is a főszervezőúrtól. Arra kér benneteket, hogy civil ruhában menjetek és tényleg ne szójatok senkinek.
– Oké.
– Domikám ne aggódj, a szüleid hamarosan itt lesznek érted.
Domi nem is veszít sokat azzal, ha idő előtt lelép. Egyre többen hagyták el az iskola területét, már csak néhányan őrjöngtek a táncparkett körül. Többek közt Janka is. A kajás standok meglepő módon kiürültek, csak Tibi állt még ott és miközben a szájába lapátolt két miniszendvicset összegyűjtött mindenféle innivalót és édességet.
– Tibi te mit csinálsz? – kérdeztem tőle nevetve.
– Léna! Megijedtem – rezzent meg és elejtett egy foghagymás CHIO chipset. Felvettem a földről, kibontottam és kivettem belőle párat. – Hé! Azt én vinném haza!
– Ne lopd a kaját! Ez a vendégeknek van. – csóváltam meg a fejem.
– A vendégek miattunk vannak itt és nem fog nekik feltűnni, ha elviszek néhány innivalót meg chipset.
– Jaj, te. Dominiket nem láttad? Az előbb még itt volt.