A békéscsabai kórház ('Békéscsaba mentőállomás, harmadszorra mondom...') egy olyan kitérő volt az Iskolák Országos Versenyén, amire senki sem számított. Én meg pláne nem. Az tény, hogy sokszor sérültem már le a sportos éveim alatt, de azért ez nem volt semmi. Iszonyatosan fájt a térdem, és hiába próbáltam mosollyal eltakarni a fájdalmaimat, nem igazán sikerült. A mentőautóban ülve már egy kicsit stresszesebb volt a helyzet, amikor áthajtottunk egy bukkanón, akkor megrándult a lábam én pedig fájdalmamban ordítottam egyet. Éljenek a magyar utak. Amúgy tényleg, az esés pillanatában nem is kiabáltam, nem is jajveszékeltem, csak szépen és kecsesen lezuhantam a betonra. Még mindig nem tudom, hogy hogy történhetett ez, a kötél elszakadt alattam, pedig Róbert elmondása szerint ki volt biztosítva. Na mindegy, ezen már felesleges agyalni, ugyanis szinte biztos, hogy kiestünk.
Amikor a gyermekorvos helyre rakta a bal térdem ordítottam egy jó nagyot, még sírtam is egy kicsit, de utána már nem várt rám – olyan sok – szenvedés. Sínbe helyezték a térdem és adtak nekem egy pár mankót. Róbert volt a jelenlegi gondviselőm, ezért ő töltötte ki az orvosi papírokat, de miután mindent elintéztünk beültetett a kórház előtt parkoló IOV-os buszba (eljött értünk egy), ami miután elindult meg sem állt a táborhelyig. Az út kínkeservesen telt, még mindig fájt a lábam, közben pedig kezdtem szétesni. Furdalt a lelkiismeret. A tudat, hogy csalódást kell okoznom a csapatom többi tagjának teljesen felemésztett. Ez talán több okot adott a sírásra, mint a sérülésem.
Olyan sokat vártunk a kórházban, hogy mire visszaértünk már hét óra is elmúlt. És valóban, az ebédemet (ami egy büfés szendvics, egy csokis müzliszelet és egy automatából kiszedett Fanta volt) is a kórházban fogyasztottam el. Rettenetesen unalmas volt egyébként, ráadásul a telefonom sem volt nálam – én szerencsétlen a táborhelyen felejtettem – úgyhogy magazinokat olvasgattam és bámultam a többi beteget.
Tibi, Janka és Dominik bőröndökkel a kezükben, az orrukat lógatva álltak a kapu előtt. Persze belülről, a porta falának nekidőlve. Az érkezésünkre felkapták a fejüket és oda futottak hozzám. Tekintetük aggódásról és szomorúságról árulkodott.
– Srácok. Sajnálom. Úgy sajnálom – könnyeztem be.
– Semmi baj, nem tehetsz semmiről. – próbált meg vigasztalni Domi.
– Mondjuk tény, hogy miattad estünk ki...
– Jankaaa!!!
– Bocs, bocs – tette fel a kezét védekezésképp.
– De tényleg nem tehetsz róla, baleset volt – ölelt meg Tibi. – Baszki, kajak kitört a lábad?
– Mi? Tibi, ki mondta ezt?
– Beni meg Ádám mondta. Hallod baszki. Nagyban gyúrok, 70 kg-val baszod, amikor odafutnak hozzám, hogy mi estünk ki, meg hogy kitört a lábad és kórházban vagy a főnökkel. Mondom az fasza – mesélte Tibi.
– Térdkalács ficam – mondtam és ezzel valamennyire finomítottam a helyzeten.
– Mindegy. A lényeg, hogy kiestünk – sóhajtott fel Janka.
– Ki. Bocsánat.
– Na itt vagyok – lépett oda hozzánk Róbert. – Sajnálom, de véget ért számotokra a verseny. Haza kéne mennetek, de Lénának pihennie kell, nem tenne jót neki a hosszú utazás. Pláne nem ilyen későn.
– Maradhatunk éjszakára? – kérdezte vidáman Dominik.
– Igen. Reggel hétkor indultok vissza.
– Köszönjük – mondtuk kórusban.
A fiúkkal és Jankával pedig az én faházamba mentünk. Jankánál ott volt az én bőröndöm is, ugyanis mint azt elmondta, amikor Tibi elmondta neki, hogy kiestünk és én lesérültem, ő összepakolt nekem. Ez ritka kedves dolog volt tőle.
– A dirinek szóltatok már? – jutott eszembe.
– Igen, írtam neki – mondta Domi és bement a mosdóba.
Tibiék pedig Fruzsi után indultak, hogy az ő cuccait átvigyék Janka helyére. Igen, így az utolsó nap végül megtörtént a csere.
Én sínnel a lábamon feküdtem az ágyamon és miután megkaparintottam a telefonom felléptem az iskola honlapjára. A telefonom háttérképén anyával és apával mosolygok Amszterdamban a Dam térnél. Ó, bakker. Nekik is szólni kéne. De előbb nézzük Tatár bejegyzését és a kommenteket...

„Kedves diákok és kollegák!
Aki követte az iskola honlapját az tudja, hogy tíz napja elkezdődött az Iskolák Országos Versenye (röviden IOV), amin idén a mi iskolánk is részt vesz. A soproni Arany János Gimnázium. Viszont nemrég kaptam a hírt Ferenczy Dominiktól, miszerint a sárga csapat, a mi csapatunk kiesett. Hoó Léna, aki a feladatot teljesítette súlyosan megsérült és kórházban van. Reméljük minden rendben lesz. A csapatunk a Körösnél van, szerintem ma, vagy holnap érkeznek haza. Tehát holnap délután négytől mindenkit szeretettel várok az iskolánkban, hogy megünnepeljük a versenyzőket. A program nem kötelező, de erősen ajánlott. Még egyszer jobbulást kívánok Lénának és remélem nem okolja magát a csapat kieséséért. Mi így is nagyon büszkék vagyunk rá, és az egész sárga csapatra.
Tatár igazgatóúr."

„Kiestünk? Ne mááár..."
„:C:C:C"
„Szegény Léna. De hogy sérült meg?"
„Nem tom, de súlyos."
„Értünk halt meg. Tisztelem."
„Nem halt meg te nagyon hülye!"
„Léna miatt estünk ki?"
„Ne okoljátok. Biztos nem vigyáztak rájuk rendesen."
„Szegény Léna :("
„Holnap délután buli? Mit vegyek fel?"
„Ez hülye. Xddd"
„Mini szoknyát!"
„Oki. ;)"
„Kiesett az Arany csapat, de kár
De a suli tárt karokkal vár
Titeket Léna, Tibi, Janka, Dominik...
Reméljük hoztok nekünk szuvenírt"
„Ez de jó! Xd. Ki vagy te Anonimus?"
„Takács Flóra vagyok. 9.a-s"
„Ez jóóó!!! :D"
„Most akkor mi van Hoó Lénával?"
„Lesérült és kórházban van."
„Micsoda? Az én Lénám lesérült?"
„Ki vagy te?"
„Léna apja."
„Uh. Öreg, részvétünk."
„Belehalt a sérüléseibe? Meghalt az én kicsi lányom?"
„Dehogy halt meg, ne tessék beszarni."
„Akkor?"
„Apa!!! Itt Léna. Jól vagyok, csak térdkalácsficamom volt."
„Hála az égnek."
„Vagyis mi?"
„Hívlak."
„Jeeey. Léna él. :)"

De jó nekem... Élek. :D Na tárcsázzuk apát.
Miután Domi végzett a mosdóban leült Csenge ágyára és mosolyogva hallgatta a két perces telefonbeszélgetésemet apával. Nem sokkal később pedig megjelent Tibi, Fruzsina és Janka. Fruzsi simán belement a cserébe, hisz nem akarja, hogy holnap reggel felkeltsük. Na ja. Ráadásul mostantól egy faházban lesz a cinkostársaival. Olyan nehéz belegondolni, hogy nekik még megy tovább a verseny, mi meg megyünk haza. Vajon mi lesz az ellenszektával? Már csak a pirosok és a feketék maradtak, vajon elegek lesznek így az ellenféllel szemben?
Tehát Fruzsi elment, mi Jankával pedig szobatársak lettünk. Domi és Tibi is átcuccolt egy üres faházba. Így, hogy már nem vagyunk versenyben, olyan ez a hely, mint egy gyerektábor. Jól éreztem magam.
– Léna mit mosolyogsz? Kiestünk – nézett le rám Janka értetlenül.
– És? Olyan jó volt ez a tíz nap.
– Tényleg jó volt. Hamar eltelt.
– Sosem gondoltam volna, hogy egy verseny lesz a legjobb dolog az idei nyárban.
– Nekem nem ez a legjobb dolog. Párizsba megyek nyaralni – mondta Janka.
– Én Görögbe mentem volna, de így... – mutattam a sínbe tett lábamra. – Nem lenne olyan nagy élmény.
– Léna...
– Hm?
– Jössz velem a medencéhez?
– Aha. Mi dolgod van ott?
– Nekem semmi. De Tibi és Dominik ott van, szóval nekünk van ott dolgunk.
– Mit csinálnál Domi és Tibi a medencénél?
– Lesz egy kis buli. Mint Csengééknek.
– Búcsúparti? De jó – vigyorogtam. – Segítesz felállni?
– Persze, gyere – segített fel Janka és elindult velem a medencéhez.
Mikor odaértünk a medencéhez mindenki öleléssel köszöntött minket, és velem külön váltottak egy-két szót a térdem miatt. Noel kicsit tovább ölelgetett, mint kellett volna nagyon aggódott és puszikkal halmozott el engem. Rögtön jobb kedvem lett és már nem is éreztem fájdalmat a térdemben.
A medence szélénál alkottunk egy nagy kört, hangosan röhögcséltünk és dumáltunk, aztán egyhamar beindult a medencézés is. Én meg maradhattam a parton azzal a hülye sínnel. Ugye már volt egy telefonhívásom apával, amikor elmondtam neki, hogy jól vagyok és holnap megyek haza. De amíg a többiek pancsoltak a medencében, addig én felhívtam őt még egyszer videóhívásban.
– Szia apa.
– Szia kincsem. Örülök, hogy újra felhívtál.
– Muszáj volt. Tudod, a bűntudat – pislogtam rá ártatlanul.
– BOMBAAA!!! – ordította Tibi és beugrott a medencébe.
– Ez mi? Egy bomba? – ijedezett apa.
– Tibi bombát ugrott a medencébe.
– Értem. Pancsoltok meg buliztok?
– Ühüm.
– Na menjél akkor, búcsúzzatok el egymástó
– Oké. Apa várj! Be szeretnék mutatni valakit.
– Kit? Csak nem fiúd van? Az a Tibi mi?
– Fiúm van igen, eltaláltad. De nem Tibi.
– Bepaliztál. Ohó! Hívd csak ide azt a fiút!
– Noeeel!
– Szia szerelmem – mászott ki a medencéből mosolyogva.
Csurom víz volt a teste és a haja is, azt hittem menten elolvadok a látványázól.
– Apa beszélni szeretne veled – mosolyogtam vissza rá.
Eléggé meglepődött, de megborzolta a vizes haját és elindult felém.
– Huh. Oké – hajolt oda mellém, és így tisztán látták egymást apával. – Jó estét.
– Neked is – biccentett apa. – Miért vagy meztelen? – dülledtek ki a szemei.
– Csak félmeztelen. Van rajtam fürdőgatya.
– Ó, értem. Elnézést. Mi is a teljes neved?
– Varga Noel vagyok.
– Én meg Hoó Gábor.
– Üdvözlöm.
– Remélem vigyázol a lányomra.
– Persze. Majdnem kiestem, amiért neki akartam segíteni.
– Ó. Az igazán becsülendő – ismerte be apa, aztán mintha üzemmódot váltott volna. – Versen után még találkozunk. Hol is laksz?
– Komárom-Esztergom megyében. Tata...
– Tatabányán? De jó! Viszonylag közel laksz Sopronhoz.
– Igen. Ez tényleg nagyon jó. – mondta Noel és rám nézett.
– Apa mi megyünk, lassan le kéne feküdnöm aludni.
– Rendben kincsem, holnap találkozunk. Jóéjszakát nektek, sziasztok – vigyorgott és kinyomott.
Noellel összemosolyogtunk és megcsókoltuk egymást. Szeretem. Nagyon, de nagyon fog hiányozni, ha holnap elmegyek. Nem is tudom, hogy fogom kibírni nélküle, és hogy mikor láthatom legközelebb.
Bőröndök a szoba közepén, ágyneműk tökéletesen a helyükön... Így nézett ki a szoba, amikor Jankával lefeküdtünk aludni. Az utolsó éjszaka állt előttünk, másnap pedig elindultunk vissza haza, Sopronba. De ez attól még nem azt jelentette, hogy végleg véget ér a verseny.