Végre! Végre sikerült rátalálnom Marcira, a medence szélén ült és telefonozott. Örült az érkezésemnek, de egy igen váratlan ajánlattal fordult hozzám. Behívott a faházába, mert állítólag volt számomra egy meglepetése. Videóhívást kezdeményezett valakivel. A személy pedig, akit hívott nem volt más, mint Újvári Hanna. A tavalyi Nyertes Szirtes csapatból. Legalábbis Marci ezt mondta, nekem csak annyi jött le, hogy megnyerte a tavalyi versenyt.
– Szia Hanna. Zavarok?
– Marci? Nem zavarsz mondjad csak – mosolygott a lány. Egy gyönyörű lány...
– Ugye itt vagyunk az IOV-on és...
– Ú, tényleg. Milyen feladatok voltak eddig? Remélem tudtunk segíteni. Eredetileg mondjuk nem akartunk, azt akartuk, hogy új legyen nektek az élmény, de Kocsis azt mondta biztos nehéz lesz bajnokként visszatérni.
– Érdekes amúgy annyira nem volt nehéz – mondta Marci. – Hogy milyen feladatok? Hát sok volt, izgalmas és eseménydús verseny, azt se tudom hány napja vagyunk itt. Léna te tudod?
– Már én sem tudom, de megnézem – vettem elő a telefonom és azonnal beléptem a naptárba. – Ma volt a kilencedik nap. Holnap lesz a tizedik.
– És hány csapat esett ki? – kérdezte Újvári Hanna.
– A barna, a zöld, a türkiz, a fehér meg a szürke... – kezdte el sorolni Marci. – Az arany, a kék és most a bordó.
– Ez nyolc – bólintott a lány.
– Igen, nyolc.
– Marci miért hívtál? Elbizonytalanodtatok? Nem akarok túl sokat segíteni, nektek is át kell élni a versenyt.
– Átéljük mi ne aggódj, de most kikérném a véleményedet – nézett a kamerába Marci komolyan. – Holnap feladat. A képen, amit kaptunk egy rajz volt. Játszótér, gyerekek... Mi erőnlétire tippeltünk.
– Aha. Ha látnám a képet talán könnyebben menne, de az úgy már túl nagy segítség lenne. Milyen feladatok voltak eddig?
– Fú már nem is tudom. Léna felsorolod? – nézett rám a piros melegítős fiú.
– Léna? Az ki? Nem Kormos Kitti és Tóth Virág ment? – kérdezte Hanna képernyőn keresztül.
– De igen. Léna a sárga csapat tagja.
– Sárga csapat... – dünnyögte a lány. – Fordítsd oda, hadd lássam!
– Tess. Trécseljetek vagy mit tudom én – adta át nekem a tabletet. – Én hozok valami sütit a konyháról. A feladat miatt elment az étvágyam és nem vacsoráztam rendesen – magyarázta Marci és kiment a faházból.
– Szóval ki vagy te?
– Hoó Léna. Sopronból jöttem és a sárga csapat tagja vagyok.
– Értem – hümmögte.
– Békés szándékkal jöttem – tettem hozzá. Jesszus. Mi vagyok én, egy ufó?
– Rendben. Tudod a tavalyi sárga csapat nem játszott valami tisztán.
– Idén sincs másképp – mondtam, mire Hanna összehúzta a szemét. – Mármint... Itt is vannak árulók. De nem mi, hanem a rózsaszínek és a lilák. Úgy hívjuk őket, hogy a Szekta.
– Eléggé eldurvult ez a verseny – állapította meg Hanna.
– Eléggé – értettem egyet vele. – Akkor soroljam mik voltak?
– Ühüm – bólogatott miközben a füle mögé tűrte a haját.
Miközben felsoroltam az eddigi feladatokat rá kellett döbbennem, hogy rettenetesen gyorsan telik az idő. Volt itt minden, felnagyított kocka; labirintus; természettudományi múzeum; köteles saras-vizes akadálypálya; gokartozás, 3600 másodperc múlva légy ott, ahol lenned kell; mászós-úszós feladat, csillagképek, koplalás és ez. Ami még titok. Holnap délelőtt tízig.
– Volt logikai, erőnléti, vegyes, Róbert pszichopata módon éheztetett titeket... – sorolta fel magának közben pedig erősen latolgatta a lehetőségeket.
– Kit éheztetett egy pszichopata? – hallottam meg egy rémült hangot a háttérből.
– Apu nyugalom. Csak egy IOV-os lánnyal beszélgetek és érdekes feladatot kaptak.
– Ó, valakiknek most van az IOV – értelmezte a férfi, aki ezek szerint Hanna apukája.
– Igen.
– Szervusz, ki vagy? – hajolt bele a képernyőbe egy ötven év körüli férfi. Kicsit megijedtem tőle.
– Apu!
– Elnézést. Nahát neked sárga a melegítőd, mint annak a Máté gyereknek.
– Ne is emlékeztess rá – fogta a fejét Hanna.
Elmagyarázta az apukájának, hogy ez egy új verseny, új város, új iskola és új feladatok. Közben Marci is visszatért egy tálca süteménnyel.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdeztem.
– Nehéz volt választani, és először nem tudtam hol keressem őket. A hűtőben voltak letakarva. Tessék, nézd! Van lekváros és csokis mini linzer – adta át a tálcát.
– Ú, micsoda sütemények! – csillant fel Hanna apukájának a szeme.
– Apa, kérlek hagyj minket beszélgetni. Ha éhes vagy, akkor a hűtő legfelső polcán van egy műanyag doboz...
– Igeeen...
– Tele van borsóval, répával, salátával, paradicsommal, uborkával és brokkolival. Önts rá salátaszószt és garantáltan elmúlik az éhséged – folytatta Hanna, mire a bácsinak lekonyult a szája.
– Már csak pár év és kiesek a statisztikádból. Akkor aztán irány a pizzázó és a palacsintaház – álmodozott, mire a lánya mosolyogva kitessékelte a szobából.
– Ne haragudjatok, hol is tartottunk? – mosolygott bele a kamerába, aztán az apukája visszatért.
– Ó, Hanna! A lényeget elfelejtettem. Kornél hívott, téged nem tudott elérni. Holnapután leutazhatsz hozzá Szegedre. Már vonatot is nézett.
– Kornél? – vidult fel Hanna azonnal.
– Ki az a Kornél? – kérdeztem Marcitól suttogva, aki szintén suttogva elmondta, hogy a barátja. Ő is IOV versenyző volt tavaly. Mikor megkérdeztem csak annyit mondott, hogy látta a kommentszekcióban a krnl1111 Instagram felhasználónevet, kutakodott egy kicsit és rájött a dolgokra.
Miután Hanna gondolatai Kornélról visszaterelődtek ránk, közösen megtárgyaltuk, hogy igazából bármi lehet. Egyébként Hanna nagyon okos lány. És szép is, de ezt már mondtam.
A hívás után Marci elmondta, hogy Hanna anyukája két és fél éve meghalt. Juj, szegény. Biztos nehéz volt távol lennie az otthonától. De még így is tudott nyerni. Akkor nekünk is sikerülni fog, mindent meg kell tennem holnap a csapatért. Rajtam múlik a soproni Arany János gimnázium csapatának a sorsa. Ha rajtam múlik mi fogjuk megnyerni az idei Iskolák Országos Versenyét és a műanyag kupát is.
Az este folyamán már nem történt semmi érdekes, lezuhanyoztam, elszomorodtam Csenge és Abigél üres ágyának látványán, aztán egy kis nasizás és zenhallgatás után lefeküdtem aludni. Másnap reggel pedig Fruzsina ébresztett. Azt mondta, hogy Noel a faházunk közelében sétálgatott és hogy szerinte arra várt, hogy én kimenjek hozzá. De én aludtam, és amúgy se volt megbeszélve semmi.
– Rám biztos nem. Lehet, hogy rád várt.
– Rám? Mi közöm van nekem hozzá?
– Nem tudom. Lehet, hogy tetszel neki.
– Én? Na persze – kacagott fel gúnyosan. – Bár meg kell hagyni helyes.
Jézusom. Én csókolóztam az ő palijával, ő meg helyesnek tartja az én barátomat. Helyes is! De akkor is, ezt az ördögi kört...
– Szerintem Noel egy tipikus nőfaló – mondtam öltözés közben. – Kavart már Jankával, velem is próbált, és szerintem most te jössz.
„Miiicsodaaa?!" – ez volt Fruzsi arcára írva. Azt hiszem sikerült teljesen összezavarnom. Vagyis... Szerintem már én is belezavarodtam mindenbe. Ekkora szarkavarásban nekem még életemben nem volt részem.
Sárga melegítőszettben és felkontyolt hajjal indultam meg az étkező felé, hogy kellően megreggelizzek. Bundás kenyeret ettem zöldségekkel, meleg teát ittam hozzá, közben pedig figyelmesen hallgattam Domit, aki valami Marvel-es képregénysorozatról beszélt. Nem fogtam fel belőle sok mindent, de elterelte a figyelmem és lekötött, szóval hálás voltam Dominak.
Janka és Tibi is ott voltak ám velem, ráadásul az étkező épülete előtt az egész ellenszekta összeállt. Számomra akkor derült ki, hogy a fekete csapatból Noel jön a feladatra, kicsit rosszul éreztem magam, mert egy jó ideje már nem beszélgettem vele. És pláne nem csókoltam meg. Pedig szívesen megtenném.
Tízkor a tábor bejárata előtt állt mind a nyolc csapat. A halvány rózsaszín, a sötétzöld, a sötétkék, a lila, a rózsaszín, a piros, a sárga és a fekete. Plusz ugye a narancssárgába öltözött szervezők. A kísérő tanárokat amúgy nem is tudom mikor láttam utoljára. Vagy, hogy láttam-e már őket a városi látogatáson kívül. Szerintem mind bekuckózták magukat a tanároknak és szervezőknek fenntartott épületbe. És ha vészhelyzet van, akkor kidugják a fejüket. De van, aki még akkor sem. Sarka tanárúr a valaha volt legrosszabb kísérőtanár. Szerintem amióta itt vagyunk csak történelmi filmeket néz a laptopján és az étkezőből szerzett pudingját eszi. Majd megszakítjuk a nyaralását, ha kiesünk. De! Ahhoz először ki kell esnünk. Ez pedig nem fog megtörténni.
Két busz állt a tábor bejárata előtt, ahol tíz nappal ezelőtt az ökrös kirakóst csináltuk. Ökör? Szarvasmarha volt nem? Vagy szürkemarha? Á, ki emlékszik már rá. Olyan, mintha ezer éve lett volna.
Én, Bence, Noel és Beni egy buszban ültünk, Fanni, Dávid, Lili és egy sötétkék fiú (asszem Ádám) pedig a másikban utazott. Amúgy később észrevettem, hogy kicsit messzebb volt egy harmadik busz is, abban a szervezők utaztak.
A buszút alatt először beszélgettünk és nevettünk, aztán meguntuk egymást. Beni és Bence a Fortnite-ról dumáltak, én pedig Noel vállára hajtottam a fejem és néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Bence közben készített rólunk (mármint mind a négyünkről) egy képet, elmondása alapján pedig elküldi az igazgatójának (a híres Kocsisnak), amint bejön a térerő és hasznát veszi a mobilnetének.