A pulcsimat egyébként a világoskék csapat érkezésekor visszavettem, akkor kezdett el lemenni a nap és a levegő is egyre hűvösebb lett.
Marci rájött hogyan kell tartani azt az okosórát, készenállt a fénykép készítésére. Csak egy kicsit jöttünk arrébb a többiektől, a szervezők egy percet adtak nekünk. Egyenes talaj volt alattunk, amit száraz fű borított (inkább sárgás színe volt, nem pedig zöld, bár lehet, hogy csak a fényarányok miatt láttam így), a háttérben pedig a naplemente volt látható. Valami eszméletlenül szép volt. Tibi egyik kezével átölelte a derekam, és fáradtan ugyan, de barátságosan mosolygott a kamerába. Vagyis az órába. Részletkérdés.
Tibit nem érdekelte, hogy rosszul áll a haja, engem meg nem érdekelt, hogy saras a melegítőm, mosolyogva vártuk, hogy Marci megnyomja a gombot a csodaszerkezeten. Nem festettünk tökéletesen, mi mégis úgy éreztük magunkat, mintha azok lennénk. Ez egy ilyen kép lett.
– Majd átküldöm – mondta Marci, miközben elindultunk vissza a többiekhez. Aztán gyorsan hozzáfűzte: – Már, ha sikerül.
– Köszi – mondtuk szinkronban.
Nem sokkal azután, hogy visszaértünk a várakozóhelyre, velünk együtt valaki mások is megérkeztek.
– Haló! Valaki passzoljon egy dupla sajtos hamburgert, mert itt halok meg. – jelent meg hirtelen az egyik türkiz fiú. Mögötte pedig a csapattársa menetelt zombikat megszégyenítő módon.
– Az nincs. Max magok a föld alatt – mondta Krisztián. A beszólásán mindenki felnevetett. Még a szervezők is.
– Mennyi az időtök? – kérdezte az egyik fehér fiú.
– Melyik a legrosszabb? – kérdezett vissza a két türkiz fiú szinkronban.
– 24 perc 40 másodperc a fehéreknek – mondta valaki.
– Akkor nyugi – mondta a hamburgeres srác és szomorúan lehuppant az egyik kanadai padra.
– Miért? Mi van?
– A mi időnk 28 perc 3 másodperc.
– Ne mááár...
– Pedig de. Ha a szürkék nem basznak el valamit, akkor kiesünk.
– Akkor kiestek. Ákos katonának készül – mondta az egyik arany fiú.
Úgy tűnik a szürke csapatnak sikerült szocializálódni egy kicsit, a fiúk is beszélgettek másokkal és Berni is talált magának szobatársakat – az én segítségemmel és közreműködésemmel.
– Köszi a lelkesítő beszédet. Örülök, hogy itt lehettem. Sziasztok – hadonászott drámaian a türkiz melegítős fiú.
– De mi a szart csináltatok eddig? – kérdezte Tibi a saját stílusában.
– Zoli tériszonyos, én meg víziszonyos. Jó mi? – tárta szét a karját a srác.
Még mindig az a hamburgeres dumált, a társa nem nagyon akart megszólalni.
– Baszki – szisszent fel mindenki.
– Hát ja. Csak a kötél volt tíz perc. Nekem.
– Ajj, ez nem fair – mordult fel Roli. – Valaki már két méternél lefagy. Az a kötél meg...
– Öt és fél méteres – vágott közbe a másik türkiz fiú, Zoli. Úgy tűnik mégis tud beszélni.
– Öt és fél? Azt hittem tizenöt és fél – mondta Boti csodálkozva, de nevetve. Szegény, leesett a felénél, nem lesznek szép emlékei arról a kötélről.
Egész jó volt a hangulat, a nap időközben lement a párosok pedig teljesen elvegyültek és mindenféle baromságokról beszélgettek. Nekem rég elfogyott mindkét szendvicsem és a vizem is, pedig az utóbbiból még maradt volna egy kevés, ha Tibi nem csórja el tőlem az utolsó kortyokat. De hát nincs mit tenni, megesett rajta a szívem.
A jókedvünk rögtön megszűnt, amikor megjelent Róbert, az összes többi szervező és az utolsó csapat. A szürkék. A türkiz csapat ideje volt a legrosszabb, nekik kellett nagyon aggódni és reménykedni abban, hogy a szürkék még náluk is rosszabb időt futnak be. Én mindkét csapatért izgultam, a türkiz fiúk voltak a jókedv legfőbb okai, a szürkéknél viszont ott volt Berni...
Róbert megköszörülte a torkát és beállt a tömeg közepébe. Most mondja el az eredményt, mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta őt. Vajon kik esnek ki? A szürkék vagy a türkizkékek?
– Gratulálok minden csapatnak az elért eredményekhez, engedjétek meg, hogy külön megdicsérjem az első helyen végzett csapatot.
– A világoskékek, tuti. 16 perc 55 másodperc az idejük – szólt közbe a rózsaszín, karkötős srác. Idő közben kiderült a neve is, Levente. És valóban, a két sportos fiú igazi csúcsot döntött ezen a feladaton.
– Légyszíves ne szólj bele. De igen ők az elsők, gratulálok nekik.
– Most végig megyünk mindenkin? – kérdezte valaki.
– Dehogy. Nem húznám az időt, mert már sötét van és vissza kéne menni a táborhelyre. Szóval... A kieső csapat ideje 28 perc 3 másodperc.
– Ezek mi vagyunk! Megyünk már! – kiáltott fel a türkiz Zoli.
– Igen. Sajnálom, de a türkiz csapatnak véget ért a verseny – mondta Róbert.
Együttérzőnek tűnt, de szerintem egy cseppet sem érdekelte őt a fiúk sorsa, akik amúgy teljesen le voltak törve. Szegénykék. Tudták, hogy az egészet elrontották, mégis végig ott égett bennük a remény lángja.
Az utunk visszafele ugyanolyan hosszú és unalmas volt, de rátett egy lapáttal még az is, hogy sötét volt, és hogy a két türkiz fiút semmivel sem lehetett felvidítani. Egyszer csak mocorgást hallottunk meg magunk körül, eleinte nem foglalkoztunk vele, aztán egyre többször hallottuk meg.
– Mi ez? Egy vaddisznó? – forgolódott egy fiú ijedten. A sötétben nem láttam a melegítője színét, de az arca még csak nem is volt ismerős számomra.
– Itt? Az alföldnél? – nevették ki egy páran.
– Szerintem valami pocok lehet – talált ki egy ésszerű magyarázatot Berni, akit csak a szemüvege miatt ismertem fel.
– Gyerünk, menjünk tovább! – kiáltották a szervezők, akik gyenge fényű zseblámpákkal próbálták megvilágítani előttünk az utat.
– Miért érzem úgy magam, mintha egy horrorfilmben lennék? – kérdezte Beni.
– Mert abban is vagy. Boo! – ragadtam meg a karját hirtelen, mire egy hangos ordítás hagyta el a száját.
Mindenki felénk kapta a fejét és velem együtt hangos nevetésben törtek ki.
– Vicces – nézett le rám Beni a sötétben. – Én félek a horrorfilmektől, mert háromévesen megnéztem a Kedvencek temetőjét.
– Bocsi – mosolyodtam el kínosan.
Végül túléltük az éjszakai túrát a síkságon, egy alföldi vaddisznó sem támadott meg minket, és az indiántemetőn sem haladtunk végig, úgyhogy épségben megérkeztünk az IOV táborhelyére. Mindenki izgatottan várt minket, a csapatok úgy ugrottak ránk, mint a kiéhezett vadállatok.
– Ki esett ki?
– Ugye nem mi?
– Mi volt a feladat? – kérdezgette mindenki.
Senki nem tudott kinyögni egy szót se, mert Róbert megelőzött minket:
– A türkiz csapatnak véget ért a verseny. Holnap, reggel hatkor indulnak haza.
Hát ez sajnos ilyen. Ahogy telnek a napok egyre csak kezdünk fogyatkozni. Remélem, hogy mi még egy darabig nem esünk ki.
Janka örült annak, hogy tovább jutottunk, ráadásul Tibivel mi futottuk be a negyedik legjobb időt (a világoskék, a sötétkék és a piros csapat után). Ezért felajánlotta nekünk, hogy amíg Tibivel vacsorázunk berakja a saras, koszos és vizes melegítőinket a mosásba. Én a nap további részére ideiglenesen felvettem a másik melegítőmet – még jó, hogy kettő van belőle.
Miközben ettünk Tibivel elintéztük, hogy a Marci okosórájával készült kép eljusson az igazgatóhoz, aki nem sokkal később ki is rakta az iskola honapjára a képet.

„Kedves diákok és kollegák!
A mai nap folyamán már volt egy poszt, de a csapatunk azóta egy újabb megmérettetésen átesett. Hoó Léna és Miklós Tibor egy rendkívül nehéz és összetett sport feladattal birkózott meg. Hála nekik az Arany János Gimnázium még mindig versenyben van! Csatolok egy képet is, amit az imént küldtek nekem.
Tatár igazgatóúr"

„Jó estét igazgatóúr, mit csinál ilyen későn?"
„Azt inkább ne akard megtudni"
„Veled van mi, Lara?"
„Hagyjál már xddd"
„Na, még mindig nem értem mi ez a verseny, de ügyes a csapatunk"
„Hajrá sárga cspaat jeeey!"
„Ezt kicsit elírtad haver"
„Mi ez a kép? Ezt kaputelefonnal fotózták?"
„LOOOL"
„XDDD"
„Szerintem ne keressünk hibát a minőségben, ritka jó kép. Like, aki szerint Tibi és Léna összeillenek"
„Lénának nem barátja van?"
„Már nincs neki én úgy tudom"
„Tényleg cukik lennének együtt, ment a like"
„Gyerekek fontos kérdés! Itt úgyis annyian vagytok. Jön még valaki biosz pótvizsgázni?"
„Megyek baszd meg, Kónya egy rohadék"
„Ezt akár el is olvashatja, inkább töröld ki"
„Basszus, basszus"

A fejemet rázva mosolyogva tettem le a telefont az asztalra és ránéztem Tibire.
– Összeshippeltek minket.
– Láttam – mosolyodott el. – Most azon vesztek össze, hogy melyik ship név jobb.
– Bolondok – álltam fel az asztaltól nevetve. – Én megyek zuhanyozni meg aludni, hulla vagyok – kezdtem el nyújtózkodni.
– Én is megyek majd, jóéjt Léna – intett nekem Tibi.
A faházba beérve azonnal elfoglaltam a fürdőszobát, vettem egy forró fürdőt és a hajam is megmostam. Felfrissülve másztam be az ágyamba és miután jóéjszakát kívántam Csengének, Abigélnek meg Fruzsinának szinte azonnal elaludtam.