Mint kiderült Fruzsina és Abigél nem reggelizni mentek, hanem idejöttek a focipályára, és foglaltak egy nagyon jó helyet a pálya szélén. Törökülésben nekidőltem a fehér elválasztófalnak, és az ölembe ejtettem a fülhallgatómat. Feloldottam a telefonom és felléptem a galériámba, hogy gyorsan megnézzek valamit. Azonnal elfelejtettem, hogy mit kerestem, ugyanis megláttam a legutóbb elkészített képet. Rámentem, hogy jobban lássam, a vége pedig az lett, hogy hangosan felnevettem. Amíg Noelnél volt a telefonom ő csinált magáról néhány „előnyös" képet. Hiába tartom még mindig idegesítőnek és tenyérbemászónak, elhatároztam, hogy nem törlöm ki a képeket.

– Mikor kezdődik már? – kérdezte Abigél és lefeküdt a fűben úgy, hogy a feje Csenge ölében landolt.

– Még nincsenek meg csapatok – adta meg a magyarázatot Fruzsina. Rögtön azután, hogy ezt kimondta, Noel beállt a pálya közepére és hangosan elkiáltotta magát.

– Figyelem! Kezdjük a csapatfelosztást! Én vagyok az egyik CsK, értelemszerűen.

– A micsoda? Csicskakispados? – szólt be neki valaki, mire többen felnevettek. Én is elmosolyodtam, de felhúztam a térdem és érdeklődve figyeltem a csapatfelosztás menetét.

– Jó vicc – röhögte el magát Noel is. – Tibi! Tibi gyere csak! – kapta el a csapattársamat, aki elég bamba képet vágott, tehát valószínűleg ő is csak nemrég ért ide.

– Szevasz.

– Focizunk, leszel a másik CsK?

– Persze, hogy leszek. Csak előbb leveszem ezt, mert kurva meleg van – mutatott a sárga melegítőfelsőjére Tibi és egy hirtelen mozdulattal levette. A női nézők legnagyobb örömére. – Hé, Léna! Elkapod?

– Elkapom – nevettem fel.

Tibi odadobta nekem a pulcsiját én pedig elkaptam, és miközben leraktam magam mellé a szemem sarkából láttam, hogy Csenge az ajkába harap.

Noel választott először csapattagot, a Tomi nevű csapattársát választotta. Tomi, a fekete melegítős srác felállt és beállt Noel mögé. Jól megtermett srác, magas, szélesvállú és izmos. Nem ismerem, de szerintem vízilabdás.

– Én Dávidot választom – mondta Tibi, a lila melegítős Dávid pedig végre lekaparhatta magáról Jankát és beállt mögé.

Így ment sorban a csapattagok válogatása, aztán mikor meglett a 11-11 fő, egy türkiz melegítős fiú irányításával megkezdődött a meccs. Huhú!

Szeretem a sportokat, ugye nyilván a ritmikus gimnasztika a kedvencem, de a kosarat is szeretem – apa miatt – és a röplabdát is. De a foci! Sose értettem, ez leginkább a fiúk sportja. Nem bírom felfogni mi olyan eget rengető abban, hogy az emberek össze-vissza futkosnak a pályán és rugdossák a labdát. Bezzeg, ha csinálok egy duplaszaltót két szalagfeldobás között, akkor az nem számít olyan nagy dolognak, mint berúgni egy labdát a kapuba. Na mindegy, nem szapulom tovább a sportot.

Az IOV második napján színes melegítős versenyzők rohangáltak a focipályán, nem tudtam követni merre jár a fehér focilabda, inkább csak azt figyeltem ki hogyan játszik. Sok összekoccanás volt, de még senki sem jutott el odáig, hogy rúgjon egy gólt. Már délelőtt tizenegy óra volt, a nap nagyon intenzíven sütött, biztosra veszem, hogy megsültem volna, ha nem csak egy sportmelltartóban vagyok.

– Ki az a kis kurva? – hunyorgott Fruzsi, aki feltolta a napszemüvegét a fejére és gyanakvóan méregette a pálya másik oldalán ugrándozó Jankát, aki végül nem foglalkozva mások véleményével beállt pomponlánynak.

Ha még tudott is volna mondjuk szaltózni – túlzásba estem, egy cigánykerék is elég lenne tőle – azt mondom oké, legyen pomponlány. De így, hogy csak össze-vissza ugrált és puszikat dobott a pályán lévő fiúknak nem igazán tetszett a dolog. Észrevette, hogy Dávid nem foglalkozik vele, úgyhogy a következő „prédája" Noel volt.

– Hé, Noel! – integetett neki mosolyogva.

Noel összehúzta a szemét és elmosolyodott, de Janka annyira elterelte a figyelmét, hogy észre se vette Dávidot, aki így könnyű szerrel meg tudta tőle szerezni a labdát és be is rúgta az első gólt.

– Igeeen! Ezaaaz! – pattantam fel a földről és a többi nézővel együtt lelkesen kiabáltam. – Ő Janka, a csapattársam. Azt hittem jóban leszünk, de rá kellett jönnöm, hogy rémesen idegesítő.

– Tényleg az, feltűnően nyomul Dávidra – vette vissza a napszemüvegét Fruzsina.

– Juhú! – csapta össze a tenyerét Csenge, aki azért ünnepelt ennyire, mert Tibi is belőtt egy gólt.

A focimeccs bő egy órán keresztül tartott, a türkiz melegítős, szemüveges fiú szerint pedig – aki ugye vállalta a bíró szerepét – 9:5 volt a végeredmény. A tömeg hamar szétszéledt, mindenkinek nagyon melege volt és éhesek is lettünk, már bőven itt volt az ideje annak, hogy ebédeljünk.

– Nagy voltál – mosolyogtam rá Tibire és odaadtam neki a sárga melegítőpulcsiját.

– Kösz, lazán nyertük – mondta és beletörölte az izzadt homlokát a pulóverébe.

– Én most megyek ebédelni, jössz velem? – néztem fel rá.

– Naná, éhen halok.

Egymás mellett meneteltünk a faházak között és végül a tömeget követve bementünk az étkezőbe. Egyből a kiszolgáló pulthoz mentünk, Tibi milánói spagettit kért, én pedig gombás húst rizzsel. Egymással szemben ültünk le annál az asztalnál, ami mostantól mondhatni a miénk. Vagyis azt hittem a miénk, „nagy örömmel" konstatáltam azonban azt, hogy Noel leült mellém és lazán átölelte a vállam.

– Szia Léna.

– Szia – mondtam furán és rögtön leszedtem a vállamról a kezét. Nem foglalkozva azzal, hogy Noel még mindig szorosan mellettem ül és néz, folytattam az evést.

– Nektek nem fura?

– Mi? – kérdeztük Tibivel egyszerre

– Hogy nem kaptunk feladatot.

– Bakker tényleg. Teljesen kiment a fejemből, hogy mi amúgy egy versenyen vagyunk – mondta Tibi és a villájára csavarta a spagetti tésztát.

– Nekem is – ismertem be.

– Olyan, mintha egy edzőtáborban lennék. Mondjuk azok is elég durvák tudnak lenni – magyarázott a csapattársam.

– Szóval... Ennek mi lehet az oka? – próbálkozott tovább Noel.

– Mármint minek? – kérdeztem.

– Annak, hogy nincs feladat?

– Egyszerű. Adnak egy napot pihenni. Így az elején – mondtam és bekaptam egy gombát.

– Nem hinném. Az a tag elég szigorú.

– Akkor barátkozni – gondolkodott Tibi hangosan és az utolsó adag tésztáját is megette. – Én megyek – pattant fel hirtelen.

– Hé! Nem vársz meg? – kérdeztem háborogva. Én még a felét se ettem meg az ebédemnek, de ő máris végzett és készült lelépni.

– Ja, de. Ha szeretnéd – huppant vissza. – Csak azt hittem jól megleszel Noellel.

– Hm – mosolyodtam el gúnyosan, amit nyilván Noel is észrevett.

– Értem én, nem bírsz. Biztos a barátod sem örül neki, hogy egy ilyen helyes srác csapja neked a szelet, mint én.

– Oké, először is... – kezdtem bele teljesen lesokkolva. – Nincs barátom – Noel elmosolyodott és láttam az arcán, hogy pontosan ezt akarta hallani. – Másodszor pedig. Csapod nekem a szelet?

– Jó, ezt csak úgy mondtam, – mentegetőzött. – de látom rajtad mennyire zavarba jöttél.

– Nem is jöttem zavarba – ellenkeztem és segítségkérőn Tibire pillantottam. Hiába, szórakozott mosollyal az arcán figyelt minket.

– Ha most nem is kedvelsz, később biztosan meg fogsz – mondta Noel magabiztosan, aztán a vigyor, ami eddig az arcán díszelgett, hirtelen eltűnt.

– Szia Noel, sziasztok – ült le Tibi mellé Janka. Na remek, már csak ez hiányzott.

– Jaj, sziaaa – mosolyodtam el és felálltam az asztaltól. – Gyere Tibi, menjünk.

– De még be sem fejezted – mutatott Noel értetlenül a tányéromra.

– Valahogy... Elment az étvágyam – mondtam és a tálcámmal együtt elindultam a kiszolgáló pult felé.

Miközben Tibivel kiléptünk az étkezőből ellenőriztem, hogy a telefonom és a fülhallgatóm megvan-e még a zsebemben. Megvoltak.

– Ez jó volt, tetszett. – nevetett fel halkan Tibi.

– Mármint?

– Ahogy leléptél Jankától.

– A focimeccs előtt volt egy kisebb összetűzésünk. Én komolyan mondom nem értem mi baja van velem, semmi rosszat nem csináltam.

– Janka ilyen – vonta meg a vállát. – Nem tudunk mit csinálni, a barátnői túlságosan kontrollálják őt és teljesen eltorzították az agyát. Kilencedikben még bírtam, kavartunk is egy darabig.

– Igen? – lepődtem meg.

– Ja. Amúgy egy rohadt értékes és érdekes ember, csak sajnos jó mélyre elásta azt az énjét.

– Akkor reméljük, hogy a verseny alatt sikerül kimentenünk a föld alól – sóhajtottam fel.

Tibi a költői mondatom egy „jaja, én is" mondattal reagálta le. Aztán elköszönt tőlem, azt mondta ledől egy kicsit és ha nem kapunk feladatot, akkor elmegy és megnézi a kondiparkot.

Tibi faháza egyébként a 13-as számú, Domival és a két lila csapatból való fiúval osztozik rajta. Akiből az egyik ugye Dávid. Biztos látta már őt pulóver nélkül, mázlista. Ja igen, hiába reménykedtem abban az egész focimeccs alatt, hogy Dávid leveszi a pulcsiját, nem tette meg. Oké, kezdek furcsa dolgokon gondolni, és ez sosem jelent jót.

Épp befordultam egy faház sarkánál, amikor összetalálkoztam a piros csapatba tartozó Marcival.

– Szia – köszöntem neki mosolyogva.

– Szia. Épp enni készülök, van kedved jönni velem?

– Én meg pont most fejeztem be – nevettem fel halkan. – És szeretnék ledőlni egy kicsit a hűvös faházban, délelőtt óta ültem a tűző napon.

– Te is ott voltál a focimeccsen mi?

– Ühüm.

– Bence mondta nekem, hogy meccs volt, ő a nyertes csapatban volt benne. Verte a mellét, hogy rúgott egy gyönyörű gólt, de Virág lelombozta a lelkesedését azzal, hogy Tibi négyszer is berúgta.

– Igen, kétségkívül Tibi volt a nap sztárja – mosolyodtam el. – Na jóétvágyat neked.

– Köszi, neked meg jó pihenést!

Marci továbbment az étkező irányába, én pedig fél perc gyaloglás után végre megérkeztem a faházunkba, ahol Csenge és Abigél az összetolt ágyakon filmet néztek egy tableten.