Reggel gyorsan kijelentkezett a Hotelből és Taxit fogott. A kikötőbe vitette magát és felszállt a kompra, ami szinte azonnal indult is. Beszélgetésbe elegyedett az egyik utassal, aki autóval szállt fel a kompra, felajánlotta, hogy elviszi autóval a szállására, úgyis arra volt dolga. Körülbelül 10 perc alatt ott voltak. Az apartman előtt várta már egy férfi. Furcsán ismerős volt neki az arca, de igyekezett elhessegetni a gondolatot. Az elmúlt napok eseményei alapján már abban sem volt biztos, hogy nem-e csak az agya játszik vele.
- Jó napot, Katelyn igaz? –nyújtotta felé a kezét, tökéletes angol kiejtéssel. – A nevem Finn. Az enyém az apartman. Jöjjön utánam.
Katelyn követte a házba. Hangulatos kis házikó volt, tipikus északi stílussal.
- Meddig szándékozik itt maradni?
- Nem tudom még. – tette le maga mellé a bőröndjét, közben végig vizslatta a házat.
- Ha bármiben a szolgálatára lehetek, szóljon nyugodtan. A kert végében van egy kis ház, én ott lakok, általában itthon vagyok. Ha nincs más, engedelmével hagynám, hogy felfedezze a házat.
A férfi szavai kimértek voltak, de nem volt barátságtalan. Ott hagyta, Katelyn pedig átnézte a házat. 2 szoba volt benne, egy fürdőszoba és egy hatalmas konyha-nappali. Kipakolt az egyik szobában, majd felkereste Finnt. Bekopogott az ajtaján. Nem telt bele sok időbe és kinyitotta az ajtót.
- Elnézést a zavarásért, csak szerettem volna megkérdezni, hogy van-e a közelben egy étterem, vagy valami vendéglátóhely ahol ehetnék valamit.
- Természetesen van, jöjjön, elviszem. – Magához vette kulcsait és egy újabb fajta platós autóhoz vezette.
- Kérem, ha nem sértem meg, tegeződjünk, rosszul vagyok ettől a magázódástól. – borzadt el a lány. Finn elmosolyodott.
- Én is. Nos, Katelyn, mesélj, mi szél hozott erre? – kérdezte és elindult.
- Csak egy megérzés, hogy ide kell jöjjek.
- Ide? Pont Oroba?
Katelyn vállat vont.
- Néha vannak ilyen megérzéseim. Csak jelenleg nem tudom mit is kell itt keresnem. – nézett közben elmélázva ki az ablakon.
- Vámpír vagy igaz?
Katelyn rákapta a tekintetét. Finn elmosolyodott a reakciójára.
- Jó érzékem van ahhoz, hogy felismerjelek titeket. Mivel én is az vagyok. – emelte rá a tekintetét mosolyogva.
- Több vagyok annál. – szólalt meg halkan. – Hibrid vagyok. Pontosabban Tribrid, ha minden igaz.
- Tribrid? – nézett rá furcsán Finn.
- Az egyik nagymamám boszorkány volt, de a szüleim megkötötték bennem a varázserőmet kiskoromban, nem rég szabadítottam fel magamban, de nem működik jól. Ettől vannak megérzéseim. Vérfarkasok voltak a szüleim, így annak születtem, de 18 évesen vámpírrá változtatott valaki, így az is lettem.
- Értem...- szólt letaglózva Finn.
- Mi az?
- Semmi. Ismertem egy Hibridet nagyon-nagyon régen.
Katelyn hitetlenkedve nézett rá.
- Van még egy Hibrid rajtam kívül?
- Te nem hallottál róla? Pedig az egész világon rettegik a nevét. Klaus Mikaelson.
- Sosem hallottam róla...
- Hmm. És mikor változtál át?
- 1920-ban.
- És miket csináltál azóta?
- Valahogy fura, de nagyon sok mindenre nem emlékszem. Ezért is vagyok itt. Egy ideje emlékképek villannak be. Láttam egy tengerpartot és valamiért Dánia ugrott be róla, pedig sosem voltam még itt. Úgyhogy keresem azt a partszakaszt egyelőre, hátha valamiért fontos lehet.
Finn leállt egy kocsma előtt.
- Azt hiszem erre most szükséged lesz.
Beléptek, Finn intett a pultosnak.
- Finn! Mi járatban?
Leültek a pulthoz. És a két férfi kezet fogott.
- Ő itt Katelyn. Ő lakik mától a nagy házban.
A férfi felé nyújtotta hatalmas kezét.
- Frederik.
- Katelyn. – fogtak ők is kezet.
Frederik nagydarab ember volt. Mind a két karja végig ki volt tetoválva, hosszú szőke szakálla és bajusza volt, rendezetten helyezkedtek el az arcán. Öblös mély hangja volt.
- Mit adhatok?
- Egy pohár Bourbont kérek. – szólt a lány.
- Személyit is adsz?
Katelyn sunyin elmosolyodott, Finn pedig kuncogott.
- Szerintem arra nincs szükség. – intézte Finn Frederikhez a szavait.
- Ő is? – kérdezte hitetlenkedve. Finn bólintott.
Elfordult és kitöltötte az italt, Finnek pedig csapolt egy korsó sört.
- Tudja? – súgta Katelyn Finnek.
- Fred vérfarkas.
- Ó. Értem.
- Mi szél hozott kislány? – kérdezte a pultos.
- Vérfarkasokat reggeliznék. – szólt komolyan a férfihoz és szemeibe nézett, akinek torkán akadt a feles amit legurított és köhögni kezdett. Katelyn elmosolyodott és mikor a férfi ráemelte tekintetét, sárgán megvillantotta szemeit. Freden látszott, hogy forogtak az agytekervényei.
- Mi vagy te?
- Ne menjünk bele. – nevetett fel. – az előbb csak vicceltem, nyugi nem bántok senkit.

Sokáig a kocsmában voltak, jól elbeszélgetett a két férfival és azzal, aki éppen csak becsatlakozott a beszélgetésükbe. Úgy nézett ki, hogy itt mindenki ismert mindenkit. Katelyn végre valahára kicsit felszabadultnak érezte magát. Úgy döntött, hogy egy darabig nem keresi meg azt a partszakaszt, hanem itt marad. Egy idő után elindultak Finnel.
- Öhm, nem akarok tolakodó lenni, de eléggé megéheztem. – nézett a férfi szemeibe.
- Otthon tele van a hűtőm, ha az megfelel.
- Tökéletes.
A férfi haza vezetett, Katelyn pedig bement a nagy házba, a férfi hamarosan megérkezett a két tasak vérrel. Az egyiket a lány felé nyújtotta, aki elvette azt és a kanapéra leülve megitták.
- Mesélj magadról Finn.
- Mit szeretnél hallani?
- Bármit. Család, testvérek, valaki? Hány éves vagy, satöbbi.
Finn Elmosolyodott.
- Egyke vagyok, senkim sincs. Létezem, amióta az eszemet tudom, már nem is tudom igazán, hogy hány éves vagyok. Nincs párom, ha a család alatt erre céloztál.
- Mióta laksz itt?
- Az 1200-as évek óta itt lakom északon. Időnként más városba, más országba költözök, de Dánia a kedvencem mind közül.
- Miért?
- Itt váltam szabaddá. – nézett mélyen a lány szemeibe.
Valamiért azt gondolta, hogy nem szívesen beszélne erről többet a férfi, ezért nem feszegette a témát.
- És te? Azt mondtad nem sok mindenre emlékszel. Mi az, amire igen?
- Csak azt tudom, hogy ki változtatott át, bár az is eléggé zavaros, nem látok tisztán minden részletet. Utána nagyon-nagyon sok minden kiesett. New Orleansban születtem. A szüleim meghaltak, de az sem tiszta, hogy hogyan. Tiszta emlékeim úgy 8 éve vannak folyamatosan.
- És mit csináltál ez idő alatt?
- Utazgattam.
- Mesélj erről. – Finn felállt a kanapéról és kivett az egyik szekrényből két boros poharat és egy üveg vörösbort.
- Hát... - kezdett bele Katelyn. – Egyszer csak arra eszméltem, hogy a repülőtéren vagyok és éppen Tokyóba veszek jegyet. Ez volt az első állomásom, de nem tudom, hogy kerültem a reptérre. Fél évet töltöttem Japánban. – Finn vissza ült és kezébe nyomta az egyik poharat. – köszi.
- És milyen volt?
- Nagyon jó. – mosolyodott el. – egyszer biztosan visszatérek oda.
- Hol voltál még?
- Japán után Magyarországra utaztam. Ott is nagyon szerettem lakni, Ukrajnában is eltöltöttem egy fél évet, de eddig komolyan az volt a legrosszabb. Mexicot szerettem, azóta is avokádó függő vagyok – nevetett. – Ami a legmeghatározóbb volt számomra, az Afganisztán. Ott is fél évet akartam eltölteni, végül 2 év lett belőle. Szerettem, ugyanakkor nagyon nehéz időszak volt számomra.
- Mi történt ott?
Katelynnek nagyon jól esett, hogy a férfi ennyire érdeklődik iránta és valamiért meg is tudott nyílni neki, ami nagyon régen fordult vele elő.
- Ismertem egy kisfiút. Hakeem volt a neve. Sajnos elvesztette a szüleit, így a menekült táborban maradt, ahova önkéntesnek mentem. Nagyon jóban lettünk, részben miatta maradtam ott ennyi ideig, és miatta is jöttem el. 2 évig kvázi a pótanyja voltam. Csak nekem nyílt meg, előtte ő már ott volt, de nagyon nehezen evett, vagy csinált bármit is. Mikor odamentem, szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk és elkezdett enni, barátkozni, igazi gyerekkora is lehetett volna. – nyelt egyet. – Egy nap megtámadták a tábort. – nézett maga elé meredten. – Hakeemmal elbújtunk, de meglátta a földön a macit, amit tőlem kapott és én nem bírtam őt megfogni... - könnyek szöktek a szemeibe. – oda szaladt a maciért és azonnal fejbe lőtték. – a férfira emelte a tekintetét. Arcán szomorúságot látott.
- Nagyon sajnálom...
Katelyn kitörölte a szemébe gyűlt könnyet és elmosolyodott.
- Legalább már az édesanyjával van. – belekortyolt a borba. – Dánia előtt Rómában töltöttem el nem egészen 3 napot. – nevetett fel halkan.
- 3 napot?
- Igen. Végig az volt az érzésem, hogy jártam ott, és eddig a legdurvább emlékroham jött rám ott. Láttam egy férfit magam mellett, öltönyben. Láttam már máskor is az emlékeimben, de ilyen élesen még soha. Azután jött a tengerpartos emlék.
- Ha gondolod, szívesen elkísérlek megkeresni azt a partszakaszt.
- Nagyon kedves tőled. – mosolyodott el. – Figyelj... Nagy kérés lenne, ha megkérnélek, hogy aludj itt a másik szobában? – kérdezte félénken. – Valahogy most nem tudnék egyedül maradni.
- Persze, semmi akadálya.
- Köszönöm.
Egy darabig még beszélgettek, majd Finn átment megfürödni, addig Katelyn is megfürdött. Az ajtaját nyitva hagyta, Befeküdt az ágyba és magához vette az egyik fordítást. Hamarosan Finn köszönt be neki és a szomszéd szobába ment. Katelyn még egy ideig olvasott, végül elnyomta az álom.

- Hakeem... Hakeem! Ne! - kiáltotta.
- Katelyn! - Finn hangját hallotta a távolból.
- Hakeem! Gyere vissza!
- Katelyn! - érezte, hogy valaki lefogja. - Katelyn ébredj!
A lánynak kipattantak a szemei és zihálni kezdett. Nyaka hátra feszült és a szemei kék színben szikráztak. Egy vörös hajú nőt látott maga előtt és egy férfi beszélt hozzá, de tompán hallotta.
- Tudnod kell Katelyn, ha hallasz odabentről, hogy bár még nem mondtuk ki, de Szeretlek. Teljes szívemből Szeretlek, kérlek harcolj.
Éles fájdalmat érzett mellkasában, majd a szemei újra barnává váltak és már nem is zihált.
- Katelyn jól vagy?
A lány felült az ágyban és kezeibe temette arcát.
- Jól vagyok. - nyögte maga elé.
- Mi történt?
- Rosszat álmodtam, és azt hiszem egy újabb emlék tért vissza.
- Mit láttál?
- Egy vörös hajú nőt. - hirtelen beugrott neki egy név. - Tanya... - súgta maga elé. - Őt láttam és ugyanazt a férfit öltönyben, akit Rómában is... Azt mondta, hogy Szeret és harcolnom kell, valami ellen. Majd fájdalmat éreztem a mellkasomban. - kapta oda kezeit.
Finn aggódott érte.
- Azt mondtad, hogy a nőnek vörös haja volt és az a neve, hogy Tanya?
- Igen. Miért?
- Ismertem egy Tanya nevű szirént nagyon régen, vörös hajjal. Ő éppen ebből a kis faluból származott.
Katelynnek elakadt a lélegzete.
- És a férfi? Finn, ha Tanyat ismered, talán őt is! - reménykedett a lány.
- Nem hiszem, Katelyn. - húzta el a száját.
Katelyn lemondóan sóhajtott és megpillantotta maga mellett a fordítást. Végig simított a tetején lévő versen.
- Ez micsoda?
- Nem teljesen tudom. Egy fordítás. - a kezébe adta a könyvet. - Talán ez az „E" fordította le nekem. Valahogy az az érzésem, hogy talán ő lehet az öltönyös férfi.

- „...nem tudom, milyen örökké szeretni.
Milyen, ha lehozzák a csillagokat.
Miként lehet valakivel megöregedni,
s szép szavakban esküdni, a valójában
bebizonyíthatatlant...
De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből,
milyen előbb takarni be téged, mint magam,
hogy reggel neked kedvedért kávét főzők,
s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.
Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz,
és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy,
amikor a hibáinkat megnevetjük,
... amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban"
... nem tudom, milyen örökké szeretni.
Milyen, ha lehozzák a csillagokat.
Én azt tudom, hogy te vagy az a valami,
ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, mindig egy holnap. - E." ***

Olvasta fel a férfi a verset a fordítás első lapján. Finnek borzasztóan ismerős volt a kézírás, minden egyes cizellált betű. Óriásit sóhajtott.
- Tudom, hogy ezt ki írta. - nézett a lány szemeibe.

*** A vers Sohonyai Attila - Napról napra c. verse, nem saját! ***