Sydney, 2023

Sietősen kopogó léptek zaja veszik el a tömegben a Sydney Airport hangárjában, ahogy egy sötétbarna hajú lány idegesen rohan a check in pulthoz.
- Az a tetves busz... - mérgelődött.
Gyorsan becsekkolt és sietett a beszálláshoz. Az utolsó pillanatban sikerült leülnie és már kapcsolta is be a biztonságiövet. Hosszan fújta ki a levegőt és lehunyta a szemeit.
- Sikerült.
- Hogy mondja kedves? – kérdezte a mellette helyet foglaló idős hölgy.
Mosolyogva felé fordult.
- Majdnem lekéstem a járatot.
- A maga korában én is mindig, mindenhonnan késtem. – mosolyodott el. – Matilda vagyok – nyújtott kezet.
- Katelyn Dumas. – viszonozta és kezet fogtak.
- Hova valósi? Furcsa az akcentusa.
- New Orleansban születtem, de nem sokat éltem ott, nem is vágyódok vissza.
- Értem. Ön is Rómába készül?
- Igen. Egy ideje utazgatok, felfedezem a világot, eltöltök szinte mindenhol legalább fél évet.
- Ez irigylésre méltó.
A lány elmosolyodott, hamarosan felszálltak. Katelyn még ennyi idő után is félt repülni, az ülésébe kapaszkodott, és szinte levegőt sem vett a felszállásnál. Valahányszor ez volt, eszébe jutott egy emlék. Egy férfi kezét szorította, de az arcát sohasem látta, ahogyan azt sem tudta meg soha, hogy mikor történt ez vele, vagy hova utazott éppen. Annyit tudott, hogy jó érzéssel töltötte el ez az emlék. Hosszú repülőútnak nézett elébe, de nem bánta. Mindig így választott új úticélt magának, hogy a lehető legtávolabb legyen az előző helyétől. Egy darabig még beszélgetett a mellette ülő hölggyel, de mivel éjszaka repültek, hamar elnyomta az álom. Hajnali 5 körül ébresztette a stewardess, hogy 20 perc múlva Dubaiba érnek, ahol át kell majd szállnia.

A reptéren volt egy majdnem 4 órás várakozási idő, az alatt megreggelizett. Végig a reptéren maradt, ugyanis Dubaiban élt már egyszer. Az egyik mosdóban megigézett egy fiatal lányt és megcsapolta a vérét egy elviteles pohárba. Leült a váróban egy székre, bedugta a fülhallgatóját és az embereket figyelte miközben kortyolgatta a lány vérét. Egy idő után megérezte, hogy leültek mellé, óvatosan oldalra fordította a fejét. Igen ismerős volt neki a páros férfi tagja. Jobban megnézve a mellette ülő lányt is mintha látta volna valahol, de nem mert volna rá megesküdni. A férfi lassan felé fordult és rámosolygott, ő pedig vissza, aztán visszafordult a poharához. Fél órája volt még felszállni a gépre, be is mondták a hangos bemondóba, hogy elkezdhetik a beszállást, ezért el is indult. Elfoglalta a helyét és elővett egy könyvet. Nem volt rajta borító, a lapjai már elég viseltesek voltak. Végig simított rajta, egy kézzel írott fordítás volt, de nem tudta, hogy honnan szerezte. Az elején egy vers volt, alatta pedig egyetlen betű: E. Látszott, hogy később került oda a vers, mint ahogyan maga a fordítás íródott. Egy ideig idegesítette, hogy hogyan kerülhetett ez hozzá, és ki lehet az az E, de az évek során elfogadta, hogy valószínűleg sohasem fogja megtudni. Hamarosan helyet foglaltak a mellette lévő két ülésen. Meglepetten látta, hogy az a pár ült mellé, akikkel a váróban találkozott. Most már igazán érdekelte, hogy kik lehetnek, így elpakolta a fülhallgatóját, de a könyvet nem. Gondolta hallgatózik, hogy miről beszélgetnek. A repülő emelkedni kezdett, Katelyn pedig újra görcsösen az ülésébe kapaszkodott, és az emlékképbe gondolataiban. Mikor elérték a repülési magasságot, hangosan fújtatott egyet, mire a mellette ülő srác elengedett egy halk hümmögést és lehajtott fejjel mosolygott. Katelyn rákapta a tekintetét, de nem szólalt meg, inkább maga elé vette a könyvet és olvasni kezdett.
- Ne haragudj, de ez A Hókirálynő, Hans Christian Andersentől? – hallotta meg egy idő után maga mellől a fiú kérdését.
Katelyn szótlanul bólintott.
- Az egyik kedvenc íróm.
- Csak a hókirálynőt és a Kishableányt olvastam tőle. – vallotta be őszintén a lány és ráemelte a tekintetét. Szemeiben valami megmagyarázhatatlan szomorúságot látott, de hirtelen valami más csillogás futott át rajta.
- Kol vagyok – nyújtott kezet. – ő a feleségem Davina. – mutatta be a mellette ülőt, aki mosolyogva intett.
- Katelyn. – fogott kezet a férfival. Hirtelen egy kép villant be neki egy esküvőről, de nem látta senki arcát, csak a menyasszonyi ruhát és a vőlegényt hátulról. Elkapta kezét a férfitól és kíváncsian fürkészte szemeit.
Honnan ilyen ismerős, és mi volt ez a kép?
Kol megköszörülte a torkát.
- Először utazol?
- Tulajdonképpen nem. Mióta az eszemet tudom, utazgatok. Ez tesz boldoggá. – vont vállat. – Szeretek új helyeket megismerni, új nyelveket tanulni. Rómában fél évet tervezek eltölteni, utána Dánia a terv.
- Dánia? Érdekes választás.
- Vonz az északi kultúra valamiért.
- Értem. Nem gondoltam, hogy utazó vagy, úgy markoltad azt az ülést, mikor felszálltunk.
Katelyn elpirult.
- Hát igen, ennyi idő után is rettegek a felszállástól.
- Mióta is utazgatsz?
- Hmm, ez egy jó kérdés... 8 éve, azt hiszem.
- Merre jártál eddig?
- Hát, most jövök Ausztráliából... Magyarországon is eltöltöttem egy fél évet, Mexicoban, Ukrajnában, Japánban. Afganisztánban önkénteskedtem nem egészen 2 évig. Az lelkileg eléggé megviselt.
- Amerikában nem voltál?
- New Orleansban születtem, de nem vágyódok vissza.
- Hogyhogy?
- Nem tudom...
Szinte az egész utat végig beszélgették, Katelyn úgy érezte, mintha ezer éve ismernék egymást.

A reptéren elköszöntek, Kolék mentek tovább, Katelyn pedig taxit fogott és megadta a szállása címét. A római reptér olyan érzést keltett benne, mintha már járt volna itt. Igazából az egész város, ahogy áthaladt rajta, ismerősnek tűnt neki. A szálláson kipakolta a bőröndjét, az egész élete elfért benne, hiszen évek óta csak ennyi holmija van. Ez az egy bőrönd kísérte végig 8 éven át. 2 váltás ruhát tartalmazott, a 2 lefordított könyvet, tisztálkodási szereket és egy ládikát, amiben a szülei hagyatéka volt. Illetve a kézipoggyászban még volt egy laptop is. Fárasztó volt ez a 23 órás repülőút, viszont Rómában éppen délután 2 óra volt és igazából eléggé éhes is volt már, ezért elment keresni egy éttermet. A szállása pár utcányira volt a Colosseumtól. Betért egy kávézóba és kért egy frappuccinot, közben az étlapot vizslatta. Nézte az embereket elhaladni maga mellett. Végül nem kért semmit enni, felhörpintette a kávéját és egy közeli kis utcába ment áldozatra várva. Miután végzett, visszament a szállására.

Nem volt valami nagy durranás, de tetszett neki. Az utazgatásai elején még fényűző palotákban foglalt szállást, de Afganisztán után már nem vágyott másra, csak tetőre a feje felett. Gyakran kínozták rémálmok azóta. Magához vette a laptopját és olasz szavakat kezdett tanulni, de annyira kimerítette a repülés, hogy időközben elaludt.

Másnap reggel a telefonja ébresztőjére kelt. Városnézést tervezett, így gyorsan fel is öltözött és magához vette a holmijait, majd elindult körbe nézni a környéken. Kávézót keresett, ami nem volt nehéz, hiszen majdnem minden utca végén volt egy. Rendelt magának egy Lattét és a telefonján leellenőrizte, hogy melyik látványossághoz, hogy jut el.
Ennem kellene, mielőtt elindulok...
Felhörpintette maradék kávéját és már éppen indulni készült, mikor egy pincér letett az asztalára egy pohár narancslevet.
- Elnézést, de én nem rendeltem narancslevet.
- Az az úr küldte. – mutatott kezével egy olasz férfi felé. Igazán megnyerőnek tűnt és felettébb nyálasnak, ahogy bazsalygott rá az asztala mögül.
Reggelire pont jó lesz.
Megfogta a poharát és odament a férfihoz.
- Leülhetek? – szólalt meg angolul.
- Természetesen.
Meglepődött, hogy a férfi tudott angolul, bár borzasztó akcentussal beszélte. Leült vele szembe.
- Minek köszönhetem a meghívását?
- Ritkán látok erre felé ilyen gyönyörű nőt, maradjunk annyiban. – mosolygott rá.
Katelynnek öklendezni lett volna kedve, de a legmegnyerőbb mosolyát villantotta felé.
- A nevem Domenico.
- Katelyn.
- Mi hozott Rómába?
- A kalandvágy. – húzta fel kacéran egyik szemöldökét. Megszokta, hogy a férfiakat könnyebb elcsábítani, csak azért, hogy megcsapolhassa őket.
Domenico is elmosolyodott és kérte a számlát.
- Elkísérhetlek valameddig?
- Örülnék.
A férfi kifizette mindkettejük számláját és elindultak. Katelyn a legelső kisutcába lökte a férfit és megigézte. Miután végzett elfelejttette vele, ami történt és elindult felfedezni a várost. A Colosseum volt a legközelebb, így oda ment. Tömegközlekedést használt. Ahogy körbement a hatalmas épületben, valahogy nem érzett akkora katarzist, mint remélte, végig az volt az érzése, hogy járt már itt. Úgy, ahogyan a többi látványosságnál is. Csalódottan tért haza, végig rossz kedve volt a nap hátra levő részében. Este jegyet foglalt a Szent Péter Bazilikába és kikészítette a ruháját, a mait pedig kimosta. Egy térdig érő lenge ruhát vett elő, ez volt az egyetlen nyári ruhája és bár Szeptember volt, még mindig elég meleg volt, hogy felvehesse.

Reggel ismét az ébresztőre ébredt. Izgatottan pattant ki az ágyból, végül mégsem a ruhát vette fel, hanem egy hosszú farmer nadrágot és egy sima fehér pólót. Elindult autót bérelni, most nem igazán volt kedve az emberek társaságához. Amint Vatikánba ért keresett parkolóhelyet a bazilika közelében és oda már gyalog ment. Mivel volt jegyfoglalása egyenesen az ajtóhoz ment kikerülve a sort a jegypénztárnál. Előtte megállítottak egy nőt, aki egy ugyanolyan hosszú szoknyát viselt, mint amit ő szeretett volna felvenni. Annyit kisilabizált az őr szavaiból, hogy nem léphet be szoknyában a bazilikába.
Még jó, hogy meggondoltam magam. Gondolta magában, majd miután a nő elment, belépett az épületbe. Rögtön jobb oldalt egy turistacsoportba botlott, elkezdte hallgatni, hogy mit mond az idegenvezető.
- Ez a szobor Michelangelo 1499-es Piétája. – hallotta a nőt.
- És ez az egyetlen Michelangelo mű, ami szignálva van. – mondta ki gondolkodás nélkül. Ezt meg honnan tudom?
- Elnézést, mit mondott? – nézett felé az idegenvezető. Katelyn elpirult.
- Bocsánat, csak... eszembe jutott. Úgy tudom, hogy ez az egyetlen műve, ami szignálva van.
A nő elmosolyodott.
- Pontosan. Járt már itt korábban?
- Nem.
- Akkor olvasta valahol?
Katelyn bólintott, de igazából nem tudta volna megmondani, hogy honnan tudja ezt. A csoport tovább ment, Katelyn viszont ott maradt a szobornál, nagyon sokáig nézte és gondolkozott. Biztos volt benne, hogy látta már, járt már itt. Felzaklatta, hogy nem tudja, mikor volt itt. Mindig is voltak olyan megérzései, hogy sok-sok évtized kimaradt, valamiért nem emlékezett az élete minden egyes mozzanatára. Hirtelen nagyon rosszul érezte magát, tudta, hogy mi fog következni, ezért egy eldugottabb sikátort keresett. Lerogyott a földre és már érezte, hogy kitör belőle valamiféle energia löket. Egy pillanatra kékké változott a szeme, és emlékképek jelentek meg elméjében. Róma utcáin volt, végig azt érezte, hogy áll valaki mellette, de csak az utolsó képnél pillantott oldalra, limuzinban ültek és egy férfit látott maga mellett, aki öltönyt viselt, az arcát nem látta. Szaporán vette a levegőt, próbálta összerakni a képet.
Tehát jártam már itt. Egy férfival. De miért nem emlékszek?
Zaklatott lett, ezért el is indult a szállására. Máskor is volt már ilyen, időnként előjön ez a lökéshullám rajta és emlékek villannak fel előtte, de ilyen tisztán még sohasem látta őket. Idegesen trappolt be a szállására, megint érezte, hogy lökés jön, leült az ágyra és várta, mit tár még elé az elméje. Egy tengerpartot látott, sötét volt és jéghideg és eszébe jutott róla valamiért Dánia. Azonnal pakolni kezdett és a laptopján lefoglalta az első repjegyet ami Dániába szólt. Úgy érezte, hogy az agya üzenni akar neki. Még aznap indult a gépe Koppenhágába. Egy Oro nevű kis faluban foglalt szállást. Összedobálta a holmijait, kifizette a szállást és elindult a repülőtérre.

A repülő 17:50-kor indul, addig még van egy órája. Idegesen járt a lába, miközben várakozott. Ahogy meghallotta, hogy felszállhatnak a gépre, mintha ágyúból lőtték volna ki, ment is. Kényelembe helyezte magát és elővette a levelet, amit az édesanyja írt neki arról, hogy boszorkány. Különös érzése támadt mindig, amikor ez történt vele. Valahogy az volt az érzése, hogy valamilyen úton-módon előhívhatta az erejét, csak nem emlékszik rá, hogy hogyan és mikor. Illetve nem működött száz százalékosan. Direktben nem tudott varázsolni, de valahányszor előtörtek benne az emlékek valahogy azt gondolta, hogy köze lehet a mágiájához.

2 órát utazott ezzel a géppel Brüsszelig, ahol át kellett szállnia, onnan pedig másfél órát utazott Koppenhágáig. Egy éjszakát ott kellett töltenie a reptér hotelében, mert fél 11-re érkezett meg, akkor pedig már nem indulnak kompok a szigetre, ahol szállást intézett. Még mindig nagyon zaklatott volt, nehezen is aludt el.

*** Sziasztok! Itt is lennék az Into your Arms - A karjaidba, és az Into your Mind - az elmédbe történeteim folytatásával, egyben befejező részével. 6 fejezet van előre megírva, ezeket naponta fogom feltölteni. Nem tudom, hogy a többit mikor fogom tudni megírni, ugyanis költözés alatt vagyunk, de igyekszek, mert imádom ezt a törit írni :) remélem nektek is tetszik, ez a rész kicsit lapos lett, de a továbbiakban fel fog pörögni ;) puszi, pacsi és legyetek jók 😊 ***