- Nem kell elém jönni - erősködtem a telefonba magyarázva folyamatosan, miközben a reptéren várakozó embereket mértem fel. Nem hiába van ekkora tömeg, hiszen a járatom késett, ami hazavisz Kaliforniába. A nyár utolsó napjai ezek, hiszen nemsokára elkezdődik ismét a tanítás, ami egyenlő a pokollal. De csak két évet kell várnom és sanyarú életemnek a gimiben vége, aztán fősuli itt jövök.

- De igen. Egész nyáron nem találkoztunk Brinley - erősködött Kyle, aki nem más, mint a legjobb fiú barátom. A találkozásunk egészen régre nyúlik vissza, mondhatni még az őskorba, amikor menő volt a hajpánt, a vékonyra szedett szemöldök, vagy egészen egyszerűen még Justin Timberlake és Britney Spears kettősére irigykedett mindenki. Azokban az években találkoztunk Kylelal egy nyári napon. Mindketten a házunktól nem messze fekvő játszótérre mentünk, ahol ő az óvodás csoporttársaival játszott mindig, én meg hát magammal. Így jár az a lány, aki újonc és senki nem hajlandó homokvárat építeni vele. Mindig láttam őt, de sose vett észre engem. Ő állandóan várfoglalósat játszott, én meg homokoztam vagy hintáztam. Egyszóval kirekesztettnek éreztem magamat, egészen addig a szent napig, amikor megtörtént a csoda. Nosztalgia indulhat. Tisztán emlékszem, hogy ugyanolyan nap volt, mint a többi, azzal a dögmeleggel, sőt azt is tudom, hogy egy kék virágos ruhában voltam, amikor az egyik fiú elkezdett csúfolni, hogy kapafogú boszorkány vagyok, mire én elkezdtem sírni. Ekkor jött Kyle és onnantól kezdve itt is van mellettem.

- Most az az egy nap nem oszt, nem szoroz. Menj el a nyárbúcsúztató buliba, érezd jól magadat és majd a suli előtt találkozunk - próbálkoztam. Tény és való, hogy nem volt még olyan nyár, amikor nem találkoztunk egyáltalán. Az idei volt az első, amikor is az anyám invitált, mint minden éven, hogy töltsem el a nyarat vele, Spanyolországban. Viszont azzal a különbséggel, hogy most az ajánlata nem néhány hétre szólt, hanem konkrétan az egész nyárra. Eleinte nem is akartam elmenni, de végül némi rábeszélés után (Maddie és Kyle), beadtam a derekamat.

A szüleim már eléggé régen elváltak, aminek én rettentő hálás vagyok. Hiába lehettem olyan 4 éves, ami miatt sok emlékem nincsen, de be-beugrik egy - két veszekedésük. Az pedig borzalmas volt. Így beadták a válási papírokat, most pedig mindketten a fénykorukat élik...megint. Anya élvezi a napsütést, meg a tengert, apa meg ki akarja pattintani magát. Ne kérdezzétek meg, hogy miért, nem szeretném tudni. Mikor itthon volt Audrey, a nővérem és az öcsém, Scott ugyanaz az életérzés tükröződött az arcunkról, amikor megláttuk, ahogyan apánk emelgeti a súlyokat. Mellesleg Audrey 3 évvel idősebb tőlem, most a Columbián tanul, de ne kérdezzétek fogalmam sincs, hogy mit, Scott pedig anyával lakik Spanyolországban és csak egyetlen évvel vagyok idősebb tőle. Irigylem is, mert úgy beszéli a spanyolt, mintha az anyanyelve lenne. Végül is ott rá van kényszerülve. A válásnál pedig majdnem úgy lett, hogy mindhárman anyához leszünk helyezve, de a legvégén Audrey és én maradtunk apánál, abból az egyszerű indokból, hogy a nővérem nem akart sulit váltani, hiszen akkoriban költöztünk ide Oaklandbe, ahol a mai napig élünk. A saját sorsomat meg nem tudom. Nem emlékszem rá. Scott akkor még kicsike volt, így alap, hogy anyámmal maradt, de engem lehet, hogy egy kalapból sorsoltak ki, hogy hová kerüljek. De ezen felül az összes karácsonyt itt tartjuk, ilyenkor anya is visszautazik és félreteszi nagyjából az összes sérelmét a volt férje iránt, nyaranta pedig utazgatunk össze-vissza. A szülinapokat pedig legtöbbször videócseten oldjuk meg. Ritka az, hogy személyesen ünnepeljük meg, hiszen nem tudnak annyi szabadságot kivenni, hogy átutazzák a fél világot. Mindkettejüknek megvan a saját élete, anya a nagykövetségen, apa meg szoftverfejlesztőként rohad.

- Nem kell elmennem sehova, hiszen itt lesz nálunk. De ha leszállt a repülő, te is jöhetnél.

- Igen, Kyle, minden álmom az, hogy körülbelül 13 óra utazás után elmenjek bulizni egyet, ahol az összes seggfej ott lesz, akikre alapból nem vagyok kíváncsi, ráadásul a megalázó megjegyzéseiket is hallgassam, hogy inkább mehettem volna plasztikai sebészhez, mint nyaraljak, bla, bla, bla - ironizáltam.

- Szard le őket. Miattam gyere, ne miattuk.

- Ezt inkább kihagyom. Majd legközelebb bepótoljuk - ígértem meg neki.

- Szavadon foglak - felelte, mire felnevettem. Kyle már csak ilyen. Behajt rajtad mindent, amit megígértél neki.

- Megbeszéltük. Figyelj csak. Egyébként ki is rendezi ezt a nyárzáró bulit?

- Liam - válaszolta egyből.

- Óóóó, értem. Akkor ki se kell otthonról mozdulnotok - mondtam, de csakis azért, hogy ne legyen üresjárat a beszélgetésben.

Liam neve hallatára mindig elkap engem a szemforgatás, mert a srác egy barom. A szó szoros értelmében. Mellesleg Kyle bátyja, amit nem értek, mert a két srác teljesen más. Jó nem a stílusuk miatt, mert akkor le se tudják a másikat tagadni, hanem egyaránt külsőleg és belsőleg. Míg Kyle tök aranyos, kedves, addig a testvére a tipikus szemétláda. Őt senki és semmi nem érdekli, csak a saját érdeke, esetleg még a kosárlabdacsapat sorsa. Természetesen ki más, ha nem ő a kapitány. Így egyfajta "rangja" van a suliban, amiért a legtöbben csak irigykednek. Mindenki hallgat rá, adnak a szavára, a pomponcsapat tagjai, akiket én csak a csordának nevezek, pedig minden lépését nyomon követik. Ő pedig ezt nagyon is jól tudja és hülye lenne nem kihasználni.

- Igen. Anyámék elmentek Torontóba valami üzleti útra, így miénk az egész ház - magyarázta Kyle.

- Értem, de most nekem mennem kell - nézelődtem körbe és láttam, hogy egyre több ember, akik velem együtt vártak a járatra, tömörülni kezdtek.

- Rendben. Jó utat, aztán írj nekem, amikor leszálltál - kötötte ki.

- Fogok. Neked meg jó partizást. Élvezd ki a nyár utolsó napját. A suli előtt találkozunk - nyomtam ki a hívást.

A gépen ülve, az indulás előtt pár perccel írtam apának és Maddienek egy gyors üzenetet, hogy elindultam haza, majd beállítottam a megfelelő üzemmódot és megnyitottam a zene appot, hogy elkezdődjön a szenvedésem.

Hiába félek az elkövetkezendő tanítási évtől, valamilyen szinten mégis várom. Persze csakis nagyon-nagyon mélyen. Nézzük a pozitív és negatív oldalait.

Pozitív:

     - kevesebb órám lesz

     - tesin lehet választani, hogy milyen irányban akarok sportolni (pl.: pilates, jóga, úszás vagy akár ha bekerülnék a pompon lányok közé, akkor edzés [ne aggódjatok, ez soha nem fog megtörténni])

     - nincs több "beavatási" szertartás, hiszen már ez a 3. évem ott

     - az év utolsó pár hónapjában nem kell elviselni többé a tapló végzősöket

    - és  legfontosabb: EGY ÉVVEL KÖZELEBB KERÜLTEM AZ EGYETEMHEZ

Igen, az utolsó a legnyomatékosabb. Nézzük most a negatív dolgokat:

     - korán kell kelnem

     - egy héten 2-szer egyenruhát kell viselni, az új szabályzat szerint (szerintem az igazgató túl sok tinifilmet nézett a nyáron)

    - mivel harmadikos vagyok, a mi évfolyamunknak kellesz megszervezni az összes bált, kezdve a hazatérésitől egészen az érettségiig

     - Kyle idegesítő bátyja még mindig oda fog járni (remélem nem bukik le a hozzánk, mert akkor én átiratkozom máshová)

     - a kosárcsapat megalázó beszólásai

     - a "csorda" lenézései

    - és nem mellesleg ott az egész irritáló iskolai közeg.

Hülye voltam, amiért kijelentettem, hogy egy kissé várom az új tanévet. Tele lesz buktatókkal. Vissza lehet még fordítani a járatot? Inkább tölteném anyámnál az elkövetkezendő pár évet magántanulóként.

A reptéren hiába várakoztam már vagy 20 perce apa sehol se volt. Elfelejtette volna? Nem hinném, nem jellemző rá. De ha 10 perc múlva se jön, nem várok tovább, valahogy hazakerülök.

A bőröndömön ülve előhalásztam a telefonomat, hogy addig se érezzem magamat magányosnak, még akkor is, ha alapból az vagyok.
Instagrammon tekergettem lefelé, amikor megakadt a szemem egy videón. Liam Ryder posztolta kereken 2 perccel ezelőtt, méghozzá nem is akármi volt: Kylet fejjel lefelé itatják a sörös hordóból. Ráadásul mi volt aláírva? "Kisöcsi kezd vadulni." Jézusom, hogy mik lesznek még ott, hiszen "csak" 11 óra van. Szegény Kylet előre sajnálom. Holnap olyan másnapos lesz, hogy szerintem a világát nem fogja tudni. Viszont azt nem tudom, hogy apám merre jár, mert hiába írtam neki, egyszerűen nem válaszolt. Kylet nem hívom fel, mivel túlságosan is aktív a buliban, ahhoz, hogy hazavigyen, Maddienek nincsen kocsija, így egyetlen megoldás maradt. A taxi.

Mit ne mondjak, mindig is utáltam taxizni. Nem az én világom az, amikor a sofőr srác elismerően végigmér, többször is, végigbömbölteti az utat a zenéivel, amit rajta kívül biztosan sokan szeretnek, de én nem abba a halmazba tartozom. Pár tömbbel hamarabb ki is tetettem magamat, mert úgy éreztem, hogyha tovább maradok, elpusztulnak az agysejteim. Elvégre 10 percnyi sétára képes vagyok. Így azt a marha nagy, fekete bőröndöt magam után húzva igyekeztem haza. A szél néha-néha belekapott a hajamba, amit egyenesen a pofámba fújt, de legalább kellemes volt az idő. Utálom azokat a dögmeleg napokat, amikor arra kelek fel, hogy megsülök. De hát ez Oakland, itt mindennapos a forróság. Annyira hiányzott már ez a csend, most se lehetett mást hallani, csak, ahogyan a szél megmozgatja a fák lombajit, valamint néha kutya fel-felugat. Ehhez képest Castelldefels elmondható egy spanyol Vegasnak. Ott éjjel indul be igazán az élet.

A házunkhoz közeledve megkettőztem a lépteimet, mert a fáradság kezdett úrrá lenni rajtam. Lehet azt gondoljátok, hogy mitől történhetett ez meg, de egyszerű rá a válaszom. Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor is keltem, az időt is nehéz most behatárolnom, a tolódás miatt, a gépen több órán át utaztam, úgy, hogy egy percnyit se aludtam. Itt van, hogy lassan éjfél, holnap kezdődik a suli, én meg még mindig nem értem haza. Rohadjanak meg, hogy nem képesek azt az egy napot ideadni még szünetnek. Nem. Pénteken legyen első nap, hiába úgy van mindenhol, hogy a suli első napja, az szeptember első hétfője, kivéve Costa Ricát.

Ekkora érzékeltem egy kocsit, ami felém száguldott. Mármint az úton, nem a járdán. Titkon reméltem, hogy apa az, de csalódnom kellett, mivel csak az a tapló Ryan volt, aki kettőt dudált nekem.

- Az ég áldjon meg téged - morogtam, mert gyűlöltem a tagot. Csakúgy, mint az iskola kb. 80%-át.

- Merre mész cica? - vetette be a csajozós dumáját, amikor lehúzódott. Biztos, nem látott rendesen a sötétben, hogy csak én vagyok az.

- Menj a francba - szóltam vissza neki kedvesen. Megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy csak akkor tudod viszonylag szívatásmentesen megúszni az évet, hogyha ugyanolyan stílusban beszélsz, mint a csorda vagy akár A CSOPORT. Jelenleg a másodikkal volt szerencsém.

- Whitters? - szólított döbbent arccal a vezetéknevemen. Látjátok? Megmondtam, hogy nem ismert meg.

- Húzz innen Ryan - küldtem el, mert nincsen erőm most hozzá.

Viszont úgy látszik a szerencse rám kedvez, hiszen hazaértem. Végre. Mielőtt kinyithatta volna a száját, már el is fordultam, hogy beírjam a kapu kódját. A hang után, pedig teljesen hatalmába kerített az újra otthon érzés. A kutyánk, Caesar pedig ahogy meglátott, egyből felém rohant, mintha évek óta nem voltam itthon. Lehet mondjuk a 2 hónap kutyaévben egy évnek minősül. Miután kiszeretgettem Caesart és tiszta kutyaszőr lettem, úgy véltem ideje, hogy most már komolyan pihenőre térjek, mert holnap nemcsak Kyle lesz halálán, hanem én is.

- Hahó - kiáltottam el magamat a sötét nappaliban állva. Sehol senki a legnagyobb meglepetésemre. Az egész házban néma csend uralkodott, mindent sötétség borított. Apa lefeküdt volna aludni? Egy nagyot sóhajtva megragadtam újból a bőröndöm fogóját és nem találjátok ki, mi történt. Egyszerűen letört a helyéről, én meg amilyen nagy lendülettel elindultam, pofával előre estem, egyenesen bele a szőnyegbe. Remekül indul újra minden előröl.

Morogva feltápászkodtam, hogy azért valahogy mégis felvigyem a szobámba. Mivel a húzós része eltört, a fogóval meg megemelni se bírtam, így maradt a jó öreg lányos megoldás, hogy tolom előre. Ez szépen és könnyedén ment is, egészen a lépcsőig. Itt feltolni fixen nem fogom tudni, szóval más módszer hiányában, egyszerűen csak ráncigálni kezdtem felfelé.

A lépcsőfordulóban egy hatalmas, mély levegőt vettem, tudván, hogy a fele már meg van és nem vagyok messze a céltól. Lehet nekem is gyúrnom kellene apával, mert ezt a hülye bőröndöt ha megemelném, leszakadna a karom. Nem tudom, hogy mi lesz, ha egyetemről fogok hazajárni. Szerintem légipostával előre elküldetem a csomagjaimat.

- Végre - csúsztam le a fal mentén, ahogy felértem a szobám elé. Lihegve szedtem össze az erőmet, míg körbenéztem. Semmi se változott. A falakon ugyanúgy családi képet sorakoztak fel. Audrey és én hercegnőnek öltözve, Scott ugrás közben, az első New Yorki kirándulásunk, amikor féltem a mókustól a Central Parkban. Mosolyogva jutottak eszembe az emlékek, mert volt pár olyan, ami nem is régre nyúlt vissza. Néha eltűnődök, hogy mi lenne ha, anyáék nem váltak volna el. Hol laknánk most vajon? Ugyanitt, Oaklandben vagy Spanyolországban? Vajon milyen lehet közösen egy születésnap, amikor elfújod a tortán a gyertyát és mindenki arra buzdít, hogy kívánj valamit, nemcsak annyit látsz, hogy szétkapcsol a net a gyenge WI-FI miatt? Közös nyaralások alkalmával hová mennénk? Tengerpartra, amit imád anya, vagy valami hűvösebb helyre, apa jóvoltából? Vagy ne rugaszkodjunk el annyira a hétköznapoktól. Csak egy egyszerű családi vacsora, amikor a feleség főz itthon, a családfő este hazaér és az egész család együtt eszik, miközben megbeszélik, hogy mik történtek velük aznap. Felesleges ilyeneken törni az agyamat, hiszen sose lesz nálunk hasonló a helyzet, a karácsony pedig kivételes alkalmak egyike. Akkor is árgus szemekkel figyelik a másikat, hogy mikor fog hibázni, amit szóvá lehet tenni, Scott fújtat, mert elege van az állandó cirkuszból, Audrey meg rászól, hogy viselkedjen. Kb. itt tör ki a harc, amikor én kisunnyogok a konyhából, egyenesen a szobámba és meghallgatom Maddie beszámolóját, hogy a nagyija megint elírta a nevét a pulcsin, amit kötött neki. A nagymamája tényleg minden egyes éven azt ad neki és sose sikerül normálisan ráírni azt, hogy Maddie. Pedig nem egy nehéz név. Volt már Keddie, Maddia, Ferdi, Niddi és még sorolhatnám. A pulcsik sorsa meg a hely foglalása a szekrény alsó polcán.

A szobámba benyitva lefagytam, mivel festékszag csapta meg az orromat. Újra lenne festve? A szín teljesen ugyanaz, mint eddig volt, vagyis szürkéslila, ami a lelkemet szimbolizálja. Ezen kívül mást nem igazán érzékeltem, hogy megváltozott volna. De határozottan volt itt valami. A rend, amit fogadott, kissé szorongást váltott ki belőlem. Olyan érzésem támadt, mintha nem haza érkeztem volna. Lehet erre az erős festékszag tett rá egy lapáttal. Teljesen mindegy alapon, egy óriási ásítás kíséretében nekiláttam kipakolni. Ezt a részt utálom az összes utazásban. A "Hogyan utazzunk Brinley társaságában" című kiadvány még nem jelent meg, de erősen gondolkozom azon, hogy megírom és kiadatom, hiszen egy élmény velem az ilyesmi. Az első fázis a helykiválasztás, aminél két szempont az elsődleges nálam:

1, legyen saját szobám, ne a kanapén kelljen aludnom

2, a WI-FI. (Csak, hogy ne hazudtoljuk meg a korosztályomat.) Lehet nem én vagyok a világ legfontosabb embere, sőt még a legnépszerűbbek közé sem tartozom, amit a Facebook ismerősszámom is mutat, de attól még szeretek netezni. Nem arra kell nekem, hogy Kim Kardasian Instagramját bámuljam, hogy milyen megbotránkoztató képeket tett fel, vagy találgassak több fórumon, hogy ki Kylie Jenner gyerekének az apja. Tény és való, hogy szoktam Instán nézelődni, de korántsem ilyeneket. Ha bele vagyok mélyülve a telefonomba akkor általában könyvet olvasok vagy sorozatot nézek.

Visszatérve az utazáshoz, a második fázis, hogy mikor menjünk, mert hát ugye drága Brinleynek az se mindegy. Kikötések általában: ne június legyen, mert a sulit ki akarom pihenni, de augusztus se, mert akkor meg az új tanévre pihenek rá, valamint akkor van a legmelegebb. De július közepe sem jó, mert akkor szintén pokol van. Szóval káosz az egész.

Harmadik fázis, miután megszületett a tökéletes időpont, hogy az indulás előtt egy nappal bepakoljak. A rendes családokban ez így van. Na, de nem itt. Aznap mikor megyünk, apa ordít, hogy húzzam le a seggemet, mert elmennek nélkülem és nekem akkor jut eszembe, hogy a bőrönd tárva - nyitva áll a szekrényem előtt üresen. Olyankor mindenből a legfelső három dolgot szórom bele, ami a kezem ügyébe akad. Nem egyszer fordult elő, hogy volt nálam több póló, de egy darab nadrág se. Persze egy volt, mivel abban mentem, de azon kívül semmi.

A negyedik, egyben utolsó szakasz, pedig a kipakolás, amit egyenesen gyűlölök. Volt olyan, hogy decemberben is ott álltak a csomagjaim a sarokban. Ha kellett valami, akkor kiszedtem belőle, de nem pakoltam ki. Most minek? Egyszer úgyis elfogy belőle a lom.

Jelen esetben is szívesen alkalmaztam volna ezt a módszert, de az a baj, hogy a bőröndöm tönkrement, valamint tele van olyan dologgal, aminek nem igazán jó, ha sokáig le van fektetve. Más szóval a spanyol utam szerzeményeivel.

Mielőtt azonban bármihez is nekikezdtem volna, az első teendőm egy gyors zuhanyzás volt, mert szerintem olyan szagom lehet, mint egy ázott lónak. A tükröt elhúzva azonban ledöbbentem, mert át volt az összes ruhám pakolva. Mi a szar? Én ezt nem így hagytam. Különösen nagy dolgot nem tulajdonítottam neki, mert ha festés volt, akkor a bútorokat el kellett mozdítani, de mégis. Apa nem említette egy szóval se. Egyáltalán hol van most ő? Hiába néztem be a szobájába, sehol senki. Sőt még a telefonját is itt hagyta. Megfordult az is a fejemben, hogy kijött elém a reptérre, csak én már hazajöttem akkor, de így még felhívni se tudom, hogy mégis merre jár. Arról meg, hogy elment volna Audreyt meglátogatni tudnék. De most sehol egy üzenet, vagy jelzés, hogy mégis hol lehet.

Ekkor csapódott be az ajtó lentről és meghallottam egy éles, női vihogó hangot. Audrey hazajött volna? A lépcsőfordulóból kidugtam a fejemet és ami fogadott az több, mint sokkoló volt. Apám meg valami nő dugták le a nyelvüket a másik torkán. Azt hittem, hogy összeesek a ténytől, hogy összeszedett valakit. De én persze a teljes szerencsétlen címet birtokolom, így a kezem megcsúszott a korlátba kapaszkodva és szépen borultam egyet.

- Brinley? - kapta oda apám a fejét a hang irányába.

- Helló apa - pattantam fel egyből.

- Biztos te vagy Brinley - lépett ki a nő, apám hát mögül. Vállig érő barna haj, szőke melírral, barna szem és kábé egy magas volt velem. Egy lenge nyári ruhát viselt, tömött-talpú magassarkúval. - Chloe vagyok, apád barátnője - rázta meg a kezemet. - Annyira örülök, hogy végre találkoztunk. Csomót hallottam már rólad - mosolygott rám. Magamra erőltettem én is kis vigyort, pedig nem akartam. Csak az zúgott a fülemben folyamatosan, hogy "apád barátnője". Úgy látszik, mégsem maradt minden ugyanolyan, mint mikor elmentem. Ha tudtam volna, hogy ez csak a kezdet, sose jöttem volna haza anyámtól.