Négy hónappal később már jártunk. Úgy éreztem, hogy soha nem leszek már ennél boldogabb, hiszen nekem volt a leghelyesebb és legfigyelmesebb pasim, a legjobb barátnőmre bármikor támaszkodhattam, és a világ legjófejebb szüleit tudhattam a magaménak. Ahogy mondani szokás, ez mind túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Azonban naivan elhittem, hogy ez így rendben van.
Akkor az összes napom egyforma és tökéletes volt.
A nap kezdetekor a szüleimmel reggeliztem, aztán Luke megérkezett a kocsiján, és együtt mentünk iskolába, ahol várt már Chloe meg a sok új barátom, akiket Luke miatt ismertem meg. Délutánoként pedig vagy Chloeval vagy Luke-kel lógtam.
Annak ellenére, hogy azt hittem, a gimi egy kész katasztrófa lesz, imádtam az ott töltött évek minden egyes percét. Voltak barátaim, én lettem a suli újság szerkesztője, így csomóan ismertek, Luke-nak köszönhetően még annál is többen.
Emlékszem, hogy minden nap az udvaron ücsörögtünk, ahol az egész társaságunk ott volt, ami elég sok embert jelentett. Miközben a többieket hallgattam, időnként felnevettem vagy hozzászóltam a beszélgetéshez, addig Luke az ölébe húzott, és a hajammal játszott, néha pedig megpuszilta a vállam vagy éppen a számat. Ilyenkor a széles mellkasának dőltem, és csukott szemmel beszívtam az illatát. Olykor egyáltalán nem figyeltünk a többiekre, és a saját kis világunkban maradtunk, ami csak a kettőnké volt.
- Jó a felsőd - jegyezte meg egyszer Luke, miközben az ölébe hajtottam a fejem, és élveztem a napsugarakat.
- Köszönöm, a szekrényedből csórtam - feleltem mosolyogva, mire Luke a nevetve megcsóválta a fejét, aztán fölém hajolt, és hosszasan megcsókolt.
A többiek heves lelkesedésének zaja alig jutott el az agyamig, ugyanis a fülem dübörögni kezdett, és csak egyetlen személyre tudtam összpontosítani. Ez a személy pedig Luke volt.