Haboztam.
Azután, amin keresztül mentünk, időre lett volna szükségem. A kérdése annyira meglepett, hogy másodpercekig csak kidülledt szemekkel bámultam a csillogó ezüst karikát, ami egy vagyonba kerülhetett, bár csak egy apró tárgy volt, óriási jelentéssel bírt. Amikor Luke már vagy három perce térdelt előttem, végre megszólaltam, azonban a lehető legalkalmatlanabb dolgot mondtam.
- Mi van a gyógyszerekkel?
- Tessék? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel, viszont már nem szívhattam vissza. - April, miért most hozod ezt fel?
- Azért - mondtam megfontoltan -, mert ha ezt komolyan gondolod, akkor csak akkor mondok igent, ha őszinte leszel.
- Nézd, April - kezdett bele -, azok a gyógyszerek a szorongásra vannak. Elmeséltem hogyan éreztem magam az utóbbi hónapokban, így szükségem volt valamire, amitől újra normális leszek.
- Mi van Jacobbal és Sammel? - vontam kérdőre.
- Egy napon korábban végeztem, és meg akartalak lepni, ezért elmentem az egyetemhez, azonban megláttam, ahogy velük beszélgetsz, aztán hallottam, ahogy a nevükön nevezed őket. Én csak... féltékeny voltam. Mert te olyan tökéletes vagy, és ezt mindenki látja, én pedig csak egy buta srác vagyok, akit teljesen az ujjad köré csavartál - vallotta be.
- És a szüleim? - tettem fel az utolsó kérdésemet.
- Beszéltem velük, elmagyaráztam nekik, hogy mi történt, és az áldásukat adják - mesélte. Hirtelen összefonta az ujjainkat, majd mélyen a szemembe nézett. - April, én komolyan gondolom ezt. Esküszöm, hogy mostantól minden máshogy lesz. Soha többé nem fogok hazudni neked, és mindent megbeszélünk majd. Szóval mi a válaszod? - nézett rám reményteli tekintettel.
Mielőtt feleltem volna, ránéztem. Hosszú idő után megint azt gimis a fiút láttam, akibe szerelmes lettem, és elhittem mindazt, amit mondott. Óvatos mosolyra húztam a számat, az ajkaimat pedig elhagyta az az egy szó, ami örökre megváltoztatott mindent.
- Igen.