A jeges fuvallatok közepette a két gyerek nyugodtan ült a padon. Nézték az embereket.
A kislány, Holly, a kisfiú Jake.

-Nagyon fázol?- A fiú hangja halkan szólt, de kedvesen. Megfogta a lányka picike kezét. Jéghideg volt.-Nagyon sajnálom, hogy eljöttünk onnan.
-Nem baj. Itt jobb veled.-gyermeki őszinteséggel mondta ki amit gondolt. Jake megölelte Holly-t és azért mégegyszer a fülébe súgta bűnbánó szavait. A lámpa gyér világításában, az arcuk még fehérebbnek tűnt.
-Az emberek rosszak.- piros ajkai könnyedén formálták a szavakat. E hirtelen jött mondat, egy egyszerű megállapítás volt. A kisfiú szemében egyetértés mellett, egy kicsi értetlenség is tükröződött, de Holly gyorsan megválaszolta Jake gondolatbeli kérdését.
-Az a néni, ott a férjével sétált az előbb. Most már mással sétál. Az előző férfinek is adott puszit és ennek is. Ez így nem jó.
-Igazad van, az emberek rosszak.-most már semmi kérdés nem volt a hangjában. Inkább rosszallás az előbbi nő felé.
-Én csak veled fogok sétálni. De puszit nem adok! Az olyan undi!-gyerekes komolysággal és meglepő őszinteséggel mondta el a fiúnak, mellette szeretne lenni később is. Jake erre csak mosolygással válaszolt, pedig ő is hasonlókat gondolt néha.
A csalfa nő eközben bement egy üzletbe, ahol óriás plakát hirdette: Karácsonyi adománygyűjtés az árvaház részére!
-Nem fáztok, kedveskéim?-szólította meg egy kedves hang a gyerekeket. Mindketten összerezzentek kissé, de amikor meglátták a mosolygós arcú öreg hölgyet, hamar megnyugodtak.
-Nem fá v ázunk-mondta Jake, ámde összekoccanó foga arról árulkodott, a kisfiú mégiscsak didereg.
-Tudtam én! Na, gyertek velem akkor, bemegyünk a templomba, ott kaptok egy kis húslevest! Ma főztem!-kacsintott a gyerekekre, akiknek a meleg étel hallatán felcsillant a szeme.
-Szabad?-Holly csilingelő kérdése a kisfiú felé szólt. A kislány szemében egy kis félelem látszott.
-Persze!-mondta a fiú, bár némi habozással, mire az idős néni elmosolyodott és megsimította Jake kezét. A fiú összerezzent az érintésére és elhúzta a csuklóját. Jake lemászott a padról, majd Holly felé nyújtotta kezét. A lányka megfogta a kisfiú jéghideg ujjait és lelkesen leugrott a padról.
-Téged hogy hívnak?-vidám kérdés egy vidám kisgyerektől. Kíváncsi volt, mi lehet az a híres templom. Az árvaházban mindenki erről beszélt. A templom így, a templom úgy. Ha nagy hangzavar volt, valaki bekiabálta, hogy ha így folytatjuk a templomban büntetést kapunk, máris csönd lett. Vagy ha valaki rosszalkodott, megmondták neki a felnőttek, jaj, de elfajzott ez a gyerek, biztos templomban majd sosem fog járni, mert megkapja a büntetést. Onnantól kezdve arról a gyerekről "példát lehetett venni". Ha egy gyerek viszont jól viselkedett, mindenki tudta, ő rendes gyerek, ügyes gyerek, biztos a mennyországba jut majd,ha felnőtt lesz és elmegy a templomba.
-Emmie vagyok. Na és te, kiscsillag?- kérdezte barátságos mosollyal.
-Holly, ő pedig Jake. Megszöktünk az árvaházból.- A fiú a kislány kijelentésére elsápadt és odasúgta Holly-nak, ezt nem kellett volna elmondani.-Upsz, bocsi.- nézett bűnbánó arccal a fiú felé.
- Miért szöktetek meg?- a "szöktetek" résznél egy picit elcsuklott a hangja, mintha nehezére esne kimondani a rossztettet, de azért mosolyogva kérdezte az egészet.
-Ott rossz. A nevelők mindenkit elítélnek. Mi nekik csak nyűg vagyunk.- szomorkásan idézte fel az elmúlt éveket.
-Jaj szegénykéim.-mondta Emmie, majd a vigasztalásképp hozzátette- Ha szeretnétek, sütök nektek csokitortát.
-Csokitortát?-kerekedett el a szemük.
Emmie csak egy mosollyal válaszolt.
-Na gyertek!-szólt kedvesen.
Jake előreszaladt a havas park sétáló részén, kikerülve a meglepett embereket. Holly utána futott, de megbotlott a padkában és orra bukott. Könnyes szemmel nézett Emmie-re. A néni megsajnálta a kislányt és felkapta,majd az oldalára ültette a lánykát. Sietősen próbálta utolérni és egyben megtalálni, a kisfiút. Végül már a templom lépcsőjén lelt rá, amint várakozóan néz az érkezőkre. Emmie felment a lépcsőn, de a templom kapuja előtt megállt és meglepődötten szemlélte a sárga papírt, ami a fehér bérház ajtajára volt kiragasztva. Jake nem tudott olyan jól olvasni, hogy az egész szöveget megértse, de annyit felfogott belőle, hogy nem tudnak bemenni az intézménybe. Szomorúan nézett Emmi-re, tőle várta a megoldást. De a néni csak letette Holly-t a fiú mellé és megpróbált benyitni a templomba, de a sötétbarna fakapu makacsul zárva maradt. A kisfiú felállt, majd a szó nélkül kézen fogta Holly-t és vissza indult a padhoz. Cserben hagyva érezték magukat. Emmie szomorúan nézett a két gyerekre, de nem tudott mit mondani. Ha kilakoltatják a templomból is, az már nem az ő hatásköre.Ezért hagyta őket elmenni.
Másnap az idős néni megkereste a padot, ahol tegnap a gyerekek aludtak. Ezen a reggelen is így talált rájuk. Emmie-vel ma egy kis virágos táska is volt, benne egy vastag zöldeskék takaróval, egy levéllel és két ételhordó edénnyel. Az egész táskát lerakta az alvó gyerekek mellé, megsimogatta az arcukat, majd elment.
Mire Holly felkelt, Jake már a virágos táskát nézegette.
-Mi van benne?-kérdezte álmos hangon a kislány.
-Nézd!-vette elő a takarót, az ételeket és a levelet.
-Ez a miénk?-kezdeti bizakodása átcsapott csalódásra. Valószínűtlennek tartotta, hogy valaki megajándékozta őket, ezzel a gyönyörű takaróval.
-Azt azért értem a levélből, hogy nekünk címezték!-egy icipicit felháborodott, hogy kételkednek az (egyébként korántsem tökéletes...) olvasó tudományában.
-De jó!-tapsikolt a lányka.
Jake és Holly betakarta magát a meleg takaróval és megették a húslevest és a csokitortát, amiket külön csomagolva találtak az ételhordókban. Mire négy nap után jóllaktak, a nap is kisütött.

Karácsonykor mindenki kívánsága teljesül, nemde? A két árva gyerek, Jake és Holly, családot szerettek volna. Meg is kapták a maguk módján. Miután elolvasták a levelet és meglátták ki küldte nekik, azonnal elindultak a templomot felkeresni, ahol a néni befogadta őket, mivel kiderült, a sárga papír tévedésből került oda. A takaró viszont, tudjátok, az a zöldeskék, másnapra teljesen felszívódott. Hiába keresték, nem találták.
Különös, annyi bizonyos.