Louis:

Harry itt van velem. Az én édes kis Harrym, akire oly sokat vártam, végre engem ölel, engem csókol. Csodálatos kis teste megremeg az érintésemre és egyre többet, mindig többet akar. Az ajkai tüzesek, a teste lángol, szenvedély tüze ég a varázslatosan gyönyörű smaragd szemeiben. Már két hete is talán, hogy először színt vallottunk egymásnak, azóta minden szabad percét velem tölti, és minden egyes éjszakát. A jelenléte sem enyhíti viszont a sajgó fájdalmat a fejemben, ami olyan erős, hogy sikítani tudnék. Nem tudom, mi történhetett, de fel kell keltenem, meg kell kérnem, hogy segítsen.

- Haz...Haz, segíts, kérlek...nagyon fáj – suttogom, de nem válaszol, bizonyára mélyen alszik. Felé akarok fordulni, de az újabb nyilallás a fejemben megakadályoz a mozgásban. Csak a kezem nyújtom, próbálom kitapogatni, merre lehet. Nem emlékszem, melyik oldalamon feküdt. Talán a jobbon. Végigpásztázom a területet magam mellett, de csak a lepedőt tapintom, ezért a bal kezem kinyújtom a másik irányba. Sokáig itt sem érzek semmit és már kezdek megijedni, mikor végre bársonybőrt tapintok, aztán hajat, dús, selymes, hosszú hajkoronát. De...ez nem...Harry haja göndör és nem ennyire hosszú, ki ez itt mellettem???

- Ki...ki az? Ki van itt? - kérdem teljes pánikban. A test megmozdul mellettem, felemeli a fejét.

- Lou, kicsikém, magadhoz tértél, drágaságom? - ismerem ezt a hangot, ez...

- Anya?

- Itt vagyok, kisfiam, végre, annyira féltem...nagyon megijesztettél, tudod? Jól vagy? Fáj valamid? Kérsz esetleg inni valamit?

- Csak...csak a fejem. Mi történt? - közben sikerül kinyitnom a szemeim. A félhomályban anya sziluettjét fedezem fel, aki felém hajolva beszél hozzám kellemes, lágy hangján. Aggódott. De miért? Mi a fene történt velem és hol van Harry?

- Baleseted volt. Az egyik ló, Thunder... valamitől megijedt és két lábra állt, estében pedig ellökött téged és a patájával a fejedet találta el. Borzalmas volt...annyira...féltem – anya hangján hallom, hogy sír és a könnyei a mellkasomra hullanak. Közelebb hajol és az arcomat puszilgatja, mint kisgyermek koromban, ha vigasztalni akart. Akkor nagyon szerettem ezt, mert anya puszija mágikus volt, elfeledtetett velem minden sérelmet vagy fájdalmat. Most azonban nem működött. Nem akartam megbántani, ezért gyengéden megsimogattam a haját.

- Jól vagyok, anya. Csak a fejem hasogat, de akkor már tudom, miért. Mondd...mennyit aludtam?

- Csaknem négy napot. Itt járt a doktor Harpendenből, Lord Donahue hívta ki, ő látta az esetet és szaladt, hogy segítsen neked, de sajnos nem ért oda időben. Az orvos semmit nem tudott mondani, csak hogy adjunk időt, hogy a tested újra megtalálja önmagát.

- Értem. Ha...Harry hogy van? Hol van? - kérdem félve, hogy a hangom elárul.

- Alszik, kincsem, kora hajnal van. Rengeteget ült itt melletted, órákat minden nap. Tegnap még Lizette kisasszonnyal együtt is bejöttek, ő is szívélyes üdvözletét küldi, Harry mesélt neki a legjobb barátjáról. - Hogy...micsoda? Lizette kisasszonnyal? Mit keresett ő itt? Miért...nem...ez nem lehet, az nem lehet... hirtelen szaggatottan kezdem venni a levegőt és mintha hiába venném, nem akarna lejutni a tüdőmbe. Kezdek homályosan látni és forog velem a szoba, meg fogok fulladni...neee....

- Lou, kicsikém, nyugodj meg, minden rendben van, ssshhhh sssshhh...- anya átölel és ringat, de ettől csak még jobban fáj a fejem, a démonokat pedig nem űzi el. Lizette... akit a bálon Haz megcsókolt...itt volt nála...és én vagyok a ...én vagyok a legjobb barátja...ez...rémálom, nem...Istenem...álmodtam csak az egészet...Harry nem az enyém, Harrynek menyasszonya van...neeeee....

- Engedj el, anya, rosszul vagyok! - kiáltom, s mire kiejtem a számon, már távozik is a keserű epe a gyomromból. Sokáig öklendezem, anya egy tálat tart elém, hogy ne mocskoljam össze az ágyat. Minden álom volt csupán...egy gyönyörű, édes álom. És most jobban fejbe vágott a valóság, mint Thunder patája. Bár végzett volna velem...bár ne ébredtem volna soha fel...

- Hagyj magamra, anya, kérlek... - hangom alig több a suttogásnál, kaparja a torkom az iménti rosszullét emléke, de sokkal inkább szorít valami idebent...mélyen. Jobban éget, mint a tüzes vas, élesebben vág belém, mint ezer tőr vagy penge. Elveszítettem. Vagyis tulajdonképpen sohasem volt az enyém.

- Biztos vagy benne, Lou? Talán jobb lenne, ha...

- Biztos. Rendben leszek. Köszönöm - Visszahanyatlok a párnára és várom a megváltást. A kegyes halált.

Ami persze nem jön el. Miért is lenne ekkora szerencsém? Végül egy újabb kusza álomba sodrom magam. Mikor felébredek, már hét ágra süt a Nap. Iszonyúan bántja a szemem, ki sem bírom nyitni teljesen. Az éjjeliszekrényemen egy pohár víz és teakeksz. Valamint egy cetli. „Hallottam, hogy felébredtél végre. Ezt edd és idd meg, dél körül benézek. H."

Mennyi lehet az idő? Van még időm eltűnni? Nem tudnék a szemébe nézni. Úgy nem, hogy ne áruljam el magam... Fel akarok tápászkodni, de azon nyomban szédülni kezdek és visszaesek az ágyra. Ebben a pillanatban nyílik az ajtóm és ő dugja be rajta a göndör kis fejét. Szívem azonnal felhagy minden tevékenységgel és kiszárad a torkom, amint meglátom. Nem tudok szabadulni az elmém által galádul elém vetített képektől.

- Szia! Bejöhetek? - kérdi vidám hangon. NEM! Nem akarom, hogy bejöjjön, nem akarom, hogy itt legyen.

- Inkább ne – mondom erőtlenül, de mintha meg se hallaná. Igen, ez az én Harrym. Csak azt hallja meg, amit ő akar. Az én Harrym...inkább Lizette kisasszonyé... Haz becsukja az ajtóm maga mögött és hozzám lép. Nem mozdul, csak néz egy darabig, az erőltetettnek tűnő mosoly lasan lehervad az arcáról és könnyekben tör ki, miközben az ágyam mellé térdel. Megragadja a kezem és a puha szájával csókolgatni kezdi.

- Boo...Istenem, azt hittem, elveszítelek! Soha többet ne csinálj ilyet, kérlek szépen, soha...soha... - csak sír és zokog, én pedig nem értek semmit.

- Annyira szeretlek! Mikor anyáék mondták, mi történt veled a tó után, azt hittem, ott helyben vége a világomnak. Itt akartam veled ülni éjjel és nappal, de nem engedték, nekem pedig vigyáznom kellett, nehogy lebukjak, főleg nehogy téged is magammal sodorjalak. Ráadásul Lizettet is idehozták, hátha felvidít. De hogy vidítana fel bármi is, ami nem te vagy? - könnyáztatta smaragdjait rám emeli, a szívem pedig abban a pillanatban újra kezd dobogni. Igaz volt hát minden...Harry szeret engem. HARRY SZERET ENGEM! Megszorítom a kezét és magamhoz húzom. Nem merem megcsókolni így, hogy nemrég még a tál felett görnyedtem, de a mellkasomra fektetem és szoros ölelésbe vonom.

- Nem akartalak megrémíteni, édesem, és most sem akarlak, de fogalmam sincs, mi történt. Te tudod?

- Stuart..az az álnok gazember. Szándékosan megijesztette Thundert, hogy ugorjon neked. Frank tanúja volt az egésznek. Először csak veled foglalkozott, mert egyértelmű volt, hogy nagyon komoly a sérülésed, vérzett a fejed és nem voltál eszméleteden. De miután az orvos látott, magához hívatta Stuartot és kivallatta. Az a galád bevallotta, hogy hónapokkal ezelőtt megpróbált édesanyád kegyeibe férkőzni, de ő elutasította, és tehetetlen dühében vagdalkozott mindenre és mindenkire, aki Jaynek kedves. Te voltál az elsődleges, hisz Lottival nem találkozik. Szándékosan ártott neked, majdnem...megölt...Istenem...- Harry édes szája újra sírásra görbül, most azonban már észnél vagyok és megállítom, mielőtt igazán rákezdhetne.

- Itt vagyok, szerelmem, túléltem. Most már minden rendben lesz. Most már nem történhet semmi baj.

Csók, drágáim!
Tudom, tudom, semmit mondó rész, nulla tartalom, de néha ilyen is kell.
Azért fogadjátok szeretettel:
Gotti kapitány
xx