Louis:

Miután Harry ránk csapta az ajtót, teljesen kiborultam. Nem volt már kontroll a reakcióimon, sírva üvöltöttem fel, talán össze is estem volna, ha Frank nem kap el.

- Engedj el, gyűlöllek, Frank! Tönkretettél teljesen! - kiabáltam vele, miközben a mellkasát püföltem, de kivételesen nem kezdett el fenyegetőzni. Bár ha tette volna, se érdekelt volna abban az állapotomban. Amikor éppen összeomlott a világom. Nem tett mást, csak szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta. Gyengéd szavakkal próbált vigasztalni, de ugyan kire hatottak volna pozitívan a „ne aggódj, édes, én itt vagyok neked, én mindig itt leszek neked" szavak?

Délutánra belázasodtam. Annyira legyengültem, hogy felállni is alig voltam képes. Frank hideg vizes borogatást hozott a fejemre, később az egész testemet is átmosta, így estére egy kicsit jobb lett a helyzet, de még mindig izzadtam és iszonyatosan gyenge voltam. Franket kimeríthette az egész napos aggódás, ezért hamar elaludt, én azonban képtelen voltam. Odakint még lehetett hallani a munkások beszélgetését, ebből arra következtettem, hogy nyolc óra körül lehetett, mikor Harry nevét hallottam ki a társaságból.

- És képzeljétek, láttam Harryt, Mr Stylest odalenn a városban, a Holiday Innbe ment be éppen, szerintem ott alszik, mert innen hirtelen viharzott el. - Nem hallgattam tovább, az agyam már nem is itt járt, feltápászkodtam és dülöngélve a lépcsőkön lefelé indultam ki a házból. Körül se néztem odakint, egyenesen a Harpendenbe vezető úton indultam el, ami így utólag belegondolva lehetetlen vállalkozás volt lázasan és legyengülve, de akkor ezt nem fogtam fel. Talán kétszáz métert tehettem meg, mikor a lábaim feladták és egyszerűen összecsuklottam.

- Lou! Louis! Jézusom, jól vagy? Mit csinálsz te itt? - rázogatott Niall. Láztól fénylő szemekkel meredve rá könyörögtem neki.

- Vigyél be a városba, Ni, kérlek. Látnom kell Harryt...

- Megőrültél? A lábadon alig állsz! Ezt nem tehetem – mondta Ni.

- Kérlek... - nyögtem még ki utolsó erőmmel, mielőtt sírva a mellkasára borultam.

És Niall bevitt a városba és elvitt a Holiday Innbe, de Harry Styles uraság addigra már kijelentkezett. Fogalmam sincs, hogy kerültem haza, de reggel az ágyamban ébredtem és Frank egy szót sem szólt arról, hogy mi történt az éjjel. Mindenesetre Niallt utána hosszú hetekig nem láttam.

Eltelt a tavasz és a nyár anélkül, hogy bármi hír jött volna Harry felől, én pedig lassan beletörődöm, hogy ezentúl a létezésem egyetlen értelme a végére való várakozás lesz.

Harry:

Miután Lizette megtalált ott a lépcsőn, az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy náluk töltsem az éjszakát. És még utána néhányat, amíg úgy nem éreztem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy elfoglaljam a birtokomat. Rengeteget beszélgettünk, mindent elmondtam neki, kivéve persze L... nevének említését.

- Rebesgetik, hogy azt a házat megszállta az ördög – mondta egyszer – állítólag már személyzetet is csak kölcsönözni tudnak, mióta a szakácsnőtök elhíresztelte, hogy a különös jeleket festettek a falra meg éjszaka ijesztő hangokat hallott.

- Micsoda? Dehát ez nem is igaz! - csattantam fel.

- Én sem hittem egy percig sem, de tudod, milyenek az emberek – tette a kezemre az apró kis hófehér kacsóját.

Csaknem egy hét után döntöttem úgy, hogy lassan kezdek visszaélni Lizette családjának vendégszeretetével, ezért megköszönve a jóságukat fogtam magam és nekivágtam a négyórás útnak. Haza, A határba érve végigvezettem a tekintetem a dús legelőkön és a termékeny földeken. A ház meglehetősen elhanyagolt hatást keltett, de évek óta nem lakta senki, ezért ez nem lepett meg különösebben. Majd kipofozom, lesz rá időm, gondoltam. Veszek állatokat, alkalmazok néhány embert. Jól elleszek itt, távol mindentől és mindenkitől, aki valaha jelentett valamit...

Eszembe se jutott társaságot keresni, úgy éreztem, egy életre megutáltam a szerelem fogalmát is. Nincs szükségem senkire, tökéletes így egyedül...Nappal ebben a hitben ringattam magam, éjjelente pedig könnyesre sírtam a párnám, vagy éppen ordítva, fuldokolva ébredtem a folyamatos rémálmaimtól.

A sors, vagy a Jóisten, ki tudja már, nemsokára beletett egy kis csavart az egyébként sem egyszerű életembe. Alig egy hónap múlva kaptam egy illatos levélkét Lizette- től...

Louis:

- Hol vagy, kedvesem, merre bujkálsz? - kérdi Frank hangosan, mikor belép a házba – Ó hát megvagy, nem vesztél el! - csillan fel a szeme, mikor megpillant a könyvtárszoba kanapéján.

- Mégis hol lennék, Frank? Hisz ki se tehetem a lábam innen. – vetem oda cinikusan.

- Csakis a te érdekedben, cicám, hisz tudod – mondja nyájasan és homlokon csókol.

- Nem fogod elhinni, mi történt. Harry sürgönyözött. Holnap érkezik, el szeretné vinni néhány dolgát, ezért pár napig maradni fog,míg összeszedi. Azt kéri, készítsük elő a szobáját.

Egy szempillantás alatt tér vissza az élet a már félholtnak hitt testembe. A vérem meglódul, a szemem előtt színes karikák cikáznak. Felpattanok eddigi nyugvó helyzetemből és a szokásosnál sokkal hangosabban kérdezek vissza.

- Micsoda? - Frank mellém lép és az orrom elé tartja a papírost. Ott áll fehéren-feketén, Harry holnap érkezik.

Az egész napomat valami félkábult állapotban töltöm, a testem minden energiáját felemészti a várakozás, a felkészülés a találkozásra. Vajon milyen lesz majd, hogy fog viselkedni? Lenyugodott már, vagy még mindig olyan engesztelhetetlenül gyűlöl? Mi lesz, ha ott állok majd vele szemtől szemben? A szemébe tudok majd nézni?

Egy percet sem alszom az éjjel, mégsem érzem magam fáradtnak, számolom a perceket, hogy pirkadjon, aztán hogy teljen el a délelőtt, hisz ebédidő körülre tette az érkezését. Öt hónapja nem láttam. Öt átkozott hónapja, hogy vissza se nézve elviharzott innen, s azóta egy szó nem sok, annyit nem hallottam róla. Most pedig itt fog állni... megszólal a csengő, nekem pedig minden idegszálam vigyázzba áll. Nem merek egyedül rohanni ajtót nyitni, megvárom Franket, a kulcs amúgy is nála van. A lázas kitérőm óta újra gondosan zár minden kaput. Nem mintha volna hová mennem...

Ide is ér hamarosan elégedetten nyugtázva, hogy a lépcső alján talál, nem a kilincsre feszülve. Előveszi a zsebéből a kulcsot és hamarosan meglátom a küszöbön álló alakot. Illetve alakokat...

- Nahát Harry! Micsoda kellemes meglepetés, gyertek be! - mondja kedvesen.

- Szia Frank! Remélem, már nem haragszol a múltkori kirohanásomért, kicsit váratlanul ért, amit itt láttam – mondja Harry kimért, de udvarias hangon – Gondolom, Lizette-et nem kell bemutatnom, azt azonban talán nem tudod, hogy ő már a feleségem, tehát tulajdonképpen a mostohamenyed.

- Ugyan, hagyjuk ezt a mostoha szót – nyájaskodik Frank – hisz régóta a fiamnak tekintelek. És természetesen nem haragszom, megértem, hogy először megdöbbentett, hogy Lou és én... Kicsim, gyere csak ide, nézd Harry elhozta a bájos kis nejét is! - kiált hátra nekem. Nincs erő, ami kimozdítana most az álltomból, csak bámulom ezt a gyönyörű férfit, aki szebb, mint valaha is volt, kicsattan az egészségtől és a szemei oly boldogan csillognak. És mellette az aprócska hölgyet, akit jó párszor láttam már itt, amikor Harryhez jött randevúra. Hát mégiscsak elvette... talán most már a csókja is finomabb... most, hogy tudja, mit kell tennie, mit kell éreznie...

- Na és meddig maradtok? - kérdi Frank, miközben befelé terelgeti őket a nappaliba.

- Csak pár napot. Igazából egy is elég lenne, de nem akarom, hogy Lizette holnap megint ennyit zötykölődjön az ő állapotában. - Az ő állapotában... ekkor tűnik csak fel a kisasszony, vagyis most már asszony gömbölyödő pocakja, amit óvón simogat az egyik kezével.

- Szia Louis – hallom Harryt, mintha valami vízesés mögül jönne. Még nem sikerült elszakítanom a tekintetem Lizette pocakjáról, de Haz hangja észhez térít.

- Szia Harry, Lizette – ennyit sikerül kinyögnöm, többel nem is próbálkozom. Harry arcára eddig nem mertem ránézni és ez még egy darabig így is marad. Frank jó házigazdaként konyakkal kínálja a vendéget, Lizette csak egy pohár hideg vizet kér. Mindannyian elhelyezkednek egy-egy fotelben, Harry és a felesége a kétszemélyesben, kezüket összekulcsolva. Eddig a hasát bámultam, amiben Harry gyermeke lakik, most azonban az összefonódó kezeikkel teszem ugyanezt. Már nem érzek semmit. Azt hiszem... már meghaltam. 

¤¤¤¤

- Látod, cica, mondtam én, hogy nem kell aggódnod. Harry igen hamar túltette magát rajtad. Igazán mutatós a kis felesége azzal a pocakkal, nem? Mennyi idős is lehet? Nos olyan öt hónaposnak saccolnám ránézésre, tehát gyakorlatilag innen már a karjaiba rohant. Nagyon szép pár, le a kalappal. - ezeket a szavakat duruzsolta a fülembe, miközben vetkőztetni kezdett. Még annyira se érdekelt, mint eddig, tegye ha akarja, nekem már úgyis mindegy. Ez csak egy test. Használja... mit bánom én már...

- Nem akarsz egy kicsit hízelegni Frank papának? - kérdezi. Az ágyékomat gyúrja, ami természetesen nem reagál, de ezen most nem akad fenn. - Gyere... bújj ide kicsit! Gondolom, Harryék odaát ugyanezt csinálják. Én biztos azt tenném, ha ilyen helyre kis jószág lenne az asszonykám - morogja a fülembe – azt szeretném, ha ma nagyon hangos lennél. Imádom hallani a hangod közben...

Egyetlen szó nem hagyja el az ajkaim, csak fekszem és tűröm, amit csinál, de ebbe már nem nyugszik bele. Minden áron a hangom akarja, ha nem így, akkor úgy. A hátamra dönt és minden előkészítés nélkül erőlteti magát belém. A szakító, égető fájdalomtól felüvöltök. Hosszan és panaszosan kiáltok, ő pedig nem kegyelmez.

- Ez az, babám, ugye, milyen csodás? - kérdezi kéjesen. Ezt nem fogom kibírni, szétszakadok.

- Frank, kérlek! - sikoltom, ettől azonban csak felmordul és újult erővel vágódik belém.

- Ó igen! - kiáltja hamarosan, összerándul a teste, majd elernyed és rám hanyatlik.

- Csodás vagy, édesem. Imádlak – mondja. Kicsit játszik még a hajammal, aztán már csak a horkolását hallom.

Soha nem volt még ilyen kegyetlen velem. Olyan erős fájdalom kínoz, hogy térden állva vonszolom magam az ajtóig. De ki így mégse mehetek, összeszedem minden erőmet, hogy fel tudjak állni. Majdnem újra felsikoltok, de akkor felébredne és azt nem szeretném. Csak egyedül akarok lenni.

A hátsó kert felé nyitva van az ajtó, azt ugyanis tíz láb magas kőfal veszi körül, ezért nem jelent veszélyt se a be- se a kitolakodók szempontjából. Sötét van már, csak négy lampion világítja be ilyenkor a járdát, hogy aki erre jár, ne törje ki a nyakát. Én azonban nem a járdán megyek, az almafa alatt állok meg és nekitámasztom a hátam. Összeszorítom a szemem, hátha múlik a fájdalom, bár nem tudom, ezt miből gondoltam.

- Jó volt? - szólal meg Harry mögöttem.

- Ho..hogy mi? - dadogom. Nem sejtettem, hogy itt van, a közelsége azonban most is egy pillanat alatt változtatja lávává a vérem.

- Elég hangosak voltatok. Így szereti az öreg? Vagy te szereted így? Hm? Ezért nem voltam elég jó? Mert én gyengéd voltam veled? Miért nem mondtad, mi? Én is tudok kemény lenni, ha ez kell! - minden mondata egyre hangosabb, ahogy közeledik felém, a tekintete fenyegető, ahogy fölém magasodik, szinte ijesztő.

- Harry...ne – suttogom. Ő azonban magához ránt.

- Tényleg? És miért ne? Annak idején napi három meg se kottyant. Nem volt az olyan rég, Louis...Louis... - egészen közel hajol hozzám és a nyakamba szagol. Mélyeket lélegzik, mintha ez lenyugtathatná. És valóban, alig egy fél perc és a haragját mintha elfújták volna. - Louis...Louis... - kántálja, a hátamat kezdi simogatni, a lehelete a nyakhajlatomat égeti. Elgyengülve omlok a karjaiba, reszketegen sóhajtok fel és ölelem át én is végre Harryt. A jobbik, vagy inkább a szebbik felemet. A mindenemet. Az életemet.

Elhúzódik kicsit, de nem enged el. A szemembe néz. A lampionok halovány fényében vajon látja-e az örök szerelmemet, a kétségbe esett vágyamat az érintésére, a csókjára? Nem tudom, de én látom az ő smaragdjainak csillogását és ez szárnyakat ad. Nem várom meg, míg ő közelít, a szájára tapadok szomjasan, szerelmesen.

Habozás nélkül nyitja ki az édes ajkait, nyelveink egybefonódnak, régi, hiányolt ismerősként fonódnak össze. Megszűnik a külvilág, nincs kerítés, nincs fal, nincs Frank, nincs Lizette. Csak mi vagyunk és a vágyunk, az olthatatlan szerelmünk. Szeretni akarom, nem érdekel semmi. A nyakára csúszik a szám, a füle tövére, amit annyira imád. A hatás most sem marad el, felnyikkan, és ezt a hangot most nem adnám a legkéjesebb nyögésért sem. A kezeim a mellkasára csúsznak, érzem a zakatoló szívverését, ami szinkronban ver az enyémmel. Felmordul és a kezemet az ágyékára húzza. A merevedése szinte kiszakítja a nadrágját, csakúgy, mint az enyém. Már a fájdalmamat is elfújta a szél, mintha nem is lett volna. Kigombolom a nadrágját és megmarkolom a nemességét. Istenem, de rég nem volt hozzá szerencsém... bársonyos az érintése, a hegye forró és nedves...

- Csináld, Boo – sóhajtja – csináld, vagy felrobbanok!

Semmit sem tennék szívesebben. Elé térdelek, kiszabadítom a fogságából, aztán körbenyalogatom. Az illata, az íze mámorító, ugyanolyan, amilyenre emlékeztem, amire minden pillanatban vágytam. A hajamba markol és előre lök a csípőjével, én pedig örömmel fogadom minden egyes centiméterét. Végre...

Nem tart sokáig, hamar eléri a gyönyör, ahogy engem is, holott a nadrágom sem vettem le. De ennyire kívántam, elég az íze a nyelvemen, a kiáltása a csendes éjben és nekem is végem van. Hangosan liheg és fújtat, ahogy én is. Arcomat a csípőjéhez szorítom, úgy próbálom lenyugtatni magam. Bár legszívesebben így maradnék, ebben a mámorban, az ölelésében, a ...

- Jó cseléd – mondja szenvtelen hangon, mintha nem is most elégült volna ki.

- Te...tessék? - kérdem zavartan, mikor felnézek. Az arca kifejezéstelen, a tekintete hideg, mint a sarki jég.

- Jó szolga vagy, megéred a pénzed – mondja, az állam alá nyúl és felhúz, épp a csigolyám nem törik el.

- Most már megértem Franket. Teljesen. Igazán fantasztikus üzletet csinált.

- De...de...Harry... - nem értem... mi ez? Mi történik?

- Most fel is megyek hozzá és megdicsérlek neki, jó? Elmondom, milyen ügyes az a csepp kis szád, hm? - néz rám kihívóan. Istenem, csak azt ne....- ha esetleg lejönne, még láthatja a magomat is az ajkad szegletében...

- Ne, Harry...meg... meg fog ölni! - nyöszörgöm, mert a keze még mindig az állkapcsom szorítja.

- Félted a nyomorult kis életedet, mi? - kérdi gúnyosan. Nem az enyémet, mondanám, de abban a pillanatban hátrahúzza a gyűrűs kezét és egy újabb pillanatban már a földön terülök el. Az ökle lesújtott, az orrom vére eleredt, a szám széle is felszakadt, a gyűrűi az arccsontomba vájták a monogramját.

- Ez még kijárt, most már kvittek vagyunk – mondja undorodó hangon. Köp egyet mellém aztán itt hagy a fűben.

Akkor most van vége...

Csók, drágáim!
Ezzel a kicsit hosszabbra nyúlt résszel elérkeztünk a finisbe, a következő már a befejező rész lesz.
Fogadjátok sok szeretettel:
Gotti
xx