Mikor Eren kilépett a zárkából, hatalmas fáradtság lett úrrá rajta. Oly' annyira, hogy meg kellett kapaszkodjon egy pillanatra a falban. Szerencséjére senki nem járt a folyosón, így nem kellett attól tartania, hogy valaki esetleg meglátja. Hiszen ha valaki észrevette volna, akkor egyrészt kiderülne, hogy tilosban járt, másrészt, megszégyenült volna.

Lassú léptekkel indult el szobája felé, miközben gondolatai az acélos tekintetű fiú körül pörögtek. Mit tett? Mi a neve? Honnét jött? Mit érez?... - ilyen, s ezekhez hasonló kérdések merültek fel benne. Már azon gondolkodott, mikor lesz ismét lehetősége meglátogatni a fiút. S vajon, hogyan tudná kijuttatni onnét, s hogyan tudná rávenni, hogy bízzon meg benne...

Igyekezett a lehető leggyorsabban haladni. A folyosókon mindenkit, akit csak lehetett levegőnek nézett, s csak célirányosan haladt. Mikor végre becsukódott mögötte szobája ajtaja, szinte csak bedőlt az ágyába, s azonnal el is aludt.

《☆》

Mikor Rivaille felébredt, kellett neki pár perc, míg felfogta, hol is van, s miért van ott. S mikor minden az eszébe jutott, szemei riadtan pattantak ki, majd meglepődve vette észre, hogy nem érez kínt.

Óvatosan a falba kapaszkodva felállt, de egy rossz mozdulat hatására ismét fájdalom hasított a hátába, habár sokkal enyhébb volt, mint mielőtt a smaragd azt tette vele. Szinte már teljesen elviselhető volt a kín.

Járt pár kört a szűkös ketrecben, miközben gyomra őrülten morgott. Szédült, de valóban sokkal jobban érezte magát.

Hangokra lett figyelmes, amik az ajtón túlról hallatszódtak be. Közelebb ment a kijárathoz és hallgatózni kezdett.

- ...őrülten baszni való. - hallotta meg egy férfi hangját.

- De mégis csak a királyé. Tervei vannak vele... nem? - Miről beszélnek?

- Szerintem akkor se tűnne fel senkinek a hiánya, vagy legalábbis nem hamar. Addigra meg már halott lenne. - felelte az első.

Most rólam beszélnek? - kérdezte magától Levi. - Remélem nem...

Azonban szerencséje fülét-farkát behúzva bujdosott valahol. Az ajtó lassan, nyikorogva tárult ki, s egy karmos kéz jelent meg.

Levi azonnal bebújt a nyíló ajtó mögé, így az idegenek nem láthatták. A fiú szíve a torkában dobogott, végtagjai enyhén remegtek.

- Pedig elvileg itt kell legyen. - morogta az egyik, majd mindketten beljebb sétáltak. - Érzed ezt az illatot? Mennyei.

Rivaille agyában sebesen pörögtek a gondolatok, végül gyorsan kipördült az ajtón, majd bezárta azt. A folyosón kétségbeesetten pillantott körbe.

Mikor a fülledt ketrecben elhatározta, hogy egy szökéssel fog próbálkozni, nem számított arra, hogy van egy harmadik, sőt még egy negyedik, izomkolosszus is kint, akiknek szemei vörösen parázslottak. S mikor rájuk nézett, tudta, hogy nem barátkozni akarnak vele.

Pár másodperc volt, amíg a folyosón a három személy felmérte a helyzetet, s szinte egyszerre cselekedtek. Levi nem törődve a fájdalommal kezdett el rohanni, nyomában az egyik szürke bőrűvel, míg a másik a bezártakat igyekezett kiszabadítani.

Alig jutott két saroknyira, mikor üldözője rávetette magát. Mindketten elterültek. Levi nagyot nyögött a sebeire ránehezedő súlytól. S bármennyire is erőlködött, mozdulni sem bírt az őt leszorító rengeteg kilótól.

A szürke bőrű a hátára fordította a fiút, aki tehetetlenül kapálózott.

- Er... hessz!! - akarta kiáltani, de csak rekedt hörgésszerű, elcsukló hang jött ki a torkán. Nem is tudta mikor beszélt utoljára.

- Ssss... dehogy eresztelek! - vicsorgott rá a férfi.

Időközben megérkezett a másik három is. Négyen gyorsan, bármiféle erőlködés nélkül kötözték meg a fiút.

Levi tehetetlenül várta, hogy hova viszik. Miért történik ez velem? Mit akarnak tőlem? Miért? Miért?... Valaki mondja meg...

Könnyek szöktek a szemeibe, s lassan kezdtek el lefelé szánkázni az arcán. Majd, mintha csak nyomot akartak volna hagyni, hogy merre viszik a rémült fiút, hulltak sorban a földre.

《☆》

Az ismeretlen alakok egy hintó szerűséghez vitték, ami előtt, fekete, csontsovány, oroszlán mancsú lovak álltak.

Rivaille igyekezett mindenre odafigyelni, hátha valami a segítségére lehet abban, hogy kijusson ebből a pokolbéli pokolból.
A szürke bőrűek kinyitották az ajtót, majd behajították Levit, aki nyekkenve csapódott a padlónak.

Belülről tágasnak volt mondható a kocsi. Két végében ülőhelyek voltak, középen egy majdnem kétméteres szabad tér volt, aminek a magassága engedte, hogy még az óriási szürke bőrűek vezetője, akinek apró szarvai is voltak, is kiegyenesedjen.

Elrablói beszálltak és helyet foglaltak, kivéve egyet, aki elöl ült, s már indította is a fogatot.

Az út eleje viszonylag csendben telt, s csak Levi könnyei patakoztak tovább, s szemei jártak ide-oda fogvatartói között.

A fiú érezte magán elrablói tekintetét, s rettegett attól, hogy mi vár rá. Tudatában volt annak, hogy még egy ilyen izomkolosszus ellen sincs semmi esélye, nem, hogy négy ellen...

Egyszer csak megállt a hintó, s az eddig hajtó hátrament hozzájuk.

- Most hajtson valaki más. Hideg van odakint. - morogta, majd ő is bemászott a kocsiba.

- Mi lenne, ha előbb szórakoznánk egy kicsit? - villantotta fogait a legtermetesebb, a földön összekötözve kuporgó Levire, aki a gonosz vigyor és sötét szemek láttán, azt kívánta bárcsak megszűnne létezni, de a szerencse továbbra sem őt pártolta.

A szarvas odament hozzá, pólójánál fogva felrángatta, majd visszaült a helyére, s Levit az ölébe húzta.

- Biztos tiszta a terep? Nem vagyunk még elég messze. - kérdezte az egyik.

- Ugyan! Bekötve hagyjuk a száját. Nem lesz semmi baj.

- De ha kiderül... - dadogta a legvéznább, aki még így is kétszer akkora volt, mint Levi.

- Nem fog! - csattant fel a vezér. - Most, hogy mindenki lehiggadt, játszunk egy kicsit ezzel a csöppséggel!

A hangjától Levinek felállt a tarkóján a szőr. Imádkozni kezdett Istenhez, Luciferhez, Zeuszhoz, az éghez, mindenkihez és mindenhez amit és akit csak ismert. Végül magában könyörögni kezdett a smaragdszeműnek, hogy mentse meg... Tartsa be az ígéretét, és jöjjön vissza érte, találja meg, és szabadítsa ki.

A vezér az ölébe húzta, úgy, hogy Rivaille háta a mellkasának nyomódott. A karmos ujjak benyúltak a fiú pólója alá. A férfi körözni kezdett Levi oldalán.

Rivaille nem akarta ezt, undorítónak találta minden egyes porcikáját amihez hozzá ért a mocskos kezével. Zokogott, s lábaival kapálózni kezdett, aminek az lett az eredménye, hogy a legkisebb lefogta alsó végtagjait.

NE NE NE NE NE NE Kérlek ne... - gondolta, mikor az egyik elkezdte lehúzni nadrágját.

A fiú mellkasa szabálytalan ütemben emelkedett, teljesen eluralkodott rajta a pánik. Összeszorította szemeit és várt.

- Még sosem éreztem hasonló aromát. Ez az illat megrészegít! - suttogta a füléhez hajolva a vezér.

A férfi elhúzta a pólót, majd a nyakához hajolt, s szemfogait lassan végig húzta a fiú vállától a nyakáig, miközben Levi haját tépve akadályozta meg a fiút, hogy az el tudjon hajolni. A szürke bőrű állkapcsa összezárult, s a fiú felsikoltott volna a kíntól, ami akkor suhant át a testén, mikor az agyarak belemartak a bőrébe és húsába, ha nem tömték volna be a száját. Háta ívbe feszült, izmai görcsösen rándultak össze.

A férfi szívni kezdte a vérét. Levi úgy érezte az energiáját szívja el, s egyre gyengébbé vált az ellenállása is.

Vér... ami nélkül meghalok. Kiszívja a vérem, hallom ahogy hatalmasakat kortyol...

Feladom... Vedd el mind! Vess véget a szenvedésemnek... Inkább a halál, mintsem az ilyen élet!

Most ne basszátok el, rendesen öljetek meg, az igazi pokolba akarok jutni!...