A hideg fal, amelynek hátát vetette, némileg enyhítette a korbács által okozot sebek égő, szúró, rettentő fájdalmas érzését.

Szaggatottan vette a levegőt, mozdulni se bírt. De ha odébb tudott volna kúszni, se tehetett volna semmit a leláncolt páncélajtó ellen, ami bezárva tartotta a dohos, vértől bűzlő tömlöcben.

A falon bejutó fény megvilágította a mocskos kövön, skarlát színben pompázó vért. Az ő friss vérét, ami a hideg miatt enyhén gőzölgött.

Gyomra üresen kongott. Azt sem tudta mit evett utoljára, vagy, hogy mennyi idő telhetett el, amióta a pokol karmai tartották fogva. Feje lüktetett, szemeit alig bírta nyitva tartani.

Ennyire magányosnak és elveszettnek még sosem érezte magát, mint akkor a gondolataival, a félhomályos sarokban kuporogva.

Azon kezdett gondolkodni, vajon mi lehet az addigi életével, hogy valaha vissza fog-e jutni. Hogy tényleg csak bedrogozták, és halucinál, vagy ez a valóság? Ha akkor elfutott volna, és nem a kislányt próbálja menteni, akkor ez mind nem történt volna meg.

Egyáltalán miért segített? Sosem volt az a vajszívű, hősies ember. Ridegnek mutatta magát, és napról-napra küzdött. Akkor mégis miért sietett segíteni a sikolyok hallatán?

Lehet az egész egy jól kitervelt csapda volt, hogy még több embert vonzanak oda...

De mi van a többi emberrel? A kamerákkal? Ha ez mind valós, és az ott lakók, a rendőrök rájönnek mi történt, valaki csak kiviszi innét nem?

Ő csak vissza akart térni az unalmas, egyhangú életéhez. Csak azt akarta, hogy elmúljon a kín, ami minden pillanatban belé mar.

《☆》

Meghatározhatatlan idő múltán az ajtó nyikorgására bizonytalanul és félve pillantott fel. Enyhe remegésbe kezdett, mikor megpillantotta az alakot, a mögüle beszűrődő fényárban.

Az ajtón egy számára ismeretlen férfi, vagyis inkább fiú lépett be. Szikrázó smaragd szemeit egyenesen Levire szegezte, amitől a fiú csak még jobban igyekezett összehúzni magát.

Az ismeretlen mögött becsukódott az ajtó, s teljes lett a csönd, amit csak Levi zihálása és szívének őrült dobogása tört meg, ami olyan erősen vert, hogy a fiú azt hitte, bordái menten kiszakadnak az ostromtól.

Az idegen férfi lassú, kimért léptekkel indult meg felé, majd leguggolt a rémült fekete hajú fiú elé. Szemeiben kíváncsiság és sajnálat csillogott. Rivaille utálta ha sajnálták, talán a világon a legjobban.

A másik szarvaira nézett, nem kell a sajnálatod! A te fajtád hibája mindez! Dögölj meg! Mindegyikőtöket kinyírom!

Kevesebb, mint egy karnyújtásnyi távolság volt köztük, a fekete hajkoronás szinte érezte a férfi illatát, ami egy füstölő szagára emlékeztette. Nem volt rossz, de jó sem.

Rivaille védekezőn hajtotta le fejét, és próbálta kezeivel takarni magát. Rettegett.

- Szia. - hallotta meg az ismeretlen hangját, túl közel hozzá, ami miatt összerezzent. Nem mert felnézni, fejét lábai mögé bújtatta. - Eren a nevem. Nem akarlak bántani. - folytatta a barna hajú.

Levi bizalmatlanul Erenre pillantott, de azonnal el is kapta tekintetét, mikor meglátta a rá szegeződő smaragd, izzó szempárt.

- Mi a neved? - Levi némán várta az ütést, amire válasza hiányáért számított, azonban a férfi keze nem lendült, s lábát sem emelte rúgásra. Ő miért nem bánt? Talán csak váratlanul akar támadni, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon...

- Megsebesültél? - a hangja lágy volt, nem érződött benne kegyetlenség.

Nem bazdmeg, kedvtelésből vérezgetek itt a sarokban! - válaszolta gondolatban, kissé ingerülten.

- Nem baj ha nem válaszolsz. Segíteni akarok.

Ha hozzám mersz érni megöllek... már ha megbírok mozdulni... Senki segítsége nem kell!

Ha megengedte volna, hogy segítsen, azzal alárendelte volna magát, márpedig ő nem adta még fel a küzdelmet.

- Figyelj, mutasd meg a sebeid és segítek!

Ha tudnék se mozdulnék meg a kedvedért.

- Jó, akkor is segíteni fogok... - Eren sóhajtott egyet, majd kezei a sarokban kuporgó felé nyúltak.

Levi riadtan kapta fel a fejét a hirtelen érintésre, aminek következtében hátába újult erővel nyilalt a kín. A fiú felnyögött, szemeibe könnyek szöktek, izmai megfeszültek.

A másik finoman megfogta karjait és felhúzta a földről, s bár igyekezett gyengéd lenni, Levi némán kezdett zokogni a fájdalomtól és a félelemtől.

A fiú feje a magasabb mellkasának nyomódott, kezei tehetetlenül csüngtek teste mellett, nem bírt ellenkezni.

- Ssssh... csak segítek. - mondta a férfi és egyik kezét Rivaille sebeihez érintette, amitől a fiú megállíthatatlanul remegni kezdett.

Eren szemei felfénylettek, tenyerében apró lángok jelentek meg, ahogy démoni erejének töredéke elkezdte gyógyítani Levi sebeit. A zöld lángnyelvek bekúsztak a fiú bőre alá, a sebekbe, amitől az alacsonyabb felordított volna, ha Eren nem tapasztja tenyerét a szájára.

- Maradj csöndben. Nem szabadna ezt tennem. Mindjárt vége. - suttogta a szavakat, melyek a fiút egyáltalán nem nyugtatták meg. Levi szinte érezte ahogy a másik ereje végig kúszott testén, pokoli kínt okozva ezzel neki.

Tudta, hogy csak szenvedést okozhat, pedig egy percig már majdnem hitt neki. Már majdnem elhitte, hogy segíteni akar. Mekkora idióta voltam!

Az acélos tekintet homályosan, tompán kezdett fényleni, ahogy lassan elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Azonban mielőtt még teljesen elnyelte volna a sötétség, halotta ahogy a férfi azt mondta:

- Most már jobb lesz. Ígérem, vissza fogok jönni...

Jobb, ha nem jössz vissza... - gondolta, mielőtt elájult.

《☆》