Rivaille egy sötét cellában ébredt ismét. Minden porcikája sajgott. A nyakán nyakörvet vélt kitapintani, amit egy vastag lánc kötött össze a fallal.

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

Elkezdte rángatni a fémet, de csak azt érte el, hogy a nyaka csupa horzsolás lett. Hiába próbálta előhívni az erejét, mintha valami megakadályozta volna.

Lekuporodott a sarokba, és a sötétséget kezdte el figyelni.

Vajon most mi lesz? Megölnek? Megerőszakolnak? Megkínoznak?

Utálta beismerni, de a férfi mellett akart lenni. Mert bármennyire gyűlölte magát ezért, meg akarta védeni a démont, és azt akarta, hogy a másik is hasonlóan érezzen. Még sosem érzett hasonlót. Majdhogynem fizikai fájdalmat okozott számára a távolság kettejük között.

Idegesen felmordult, haszontalannak, gyengének, semmirekellőnek érezte magát, megint.

Nem tudta mennyi idő telt el, míg a retesz az ajtó alján kinyílt, így egy kis fényt adva. Egy tálca karcolta végig a padlót, majd ismét bezárult a nyílás.

Pár pillanatig figyelte a körvonalakat, majd morogva indult el az "ételért".

Felesleges lett volna aggódjon bármi miatt is, hiszen ereje híján úgysem tudott semmit tenni. A mellkasa üres volt. Magányt érzett.

Fintorogva, de neki látott elfogyasztani a moslékot, amit valaki behajított hozzá.

Nagy nehezen, de megevett majdnem mindent, mivel ez is jobb volt, mint az éhség.

Visszahanyatlott a fal mellé, és ismét csak bámult.

Jó pár perc telt el, míg furcsa érzés kerítette hatalmába. A látása elhomályosult, a torka kiszáradt, a fejébe olyan erős kín hasított, hogy összegörnyedt.

Mi a fene? Megmérgeztek vagy mi a franc?! Nem lehetnek ilyen aljas szemét dögök! Bassza meg!

A falba kapaszkodva próbált felkelni, próbált kiálltani, de egy hang sem hagyta el a torkát.

Nem kellett sok idő, és végleg elvesztette a kontrolt. A földre rogyott, és elmerült a sötétségben.

《☆》

Eren nagyon ideges volt. Fel alá caplatott, és várta a fejleményeket. Már hajnalban kiszivárgott a hír, hogy a király által annyira gyűlölt fogoly meghalt.

A férfi már csak azt remélte, hogy ténylet csak tetszhalott állapotba került. Elképzelni nem tudta, mit tenne, ha mégsem ez lenne a helyzet.

Zogran rontott be lihegve a szobába.

- Elh ind-hultak... - lihegte, mire Eren felhajtotta a kapucnit a fejére, biccentett egyet, majd az ablakhoz lépett.

El jött az ideje annak, hogy megmentse a fiút.

Keze kardja markolatára szorult, szeme felszikrázott, ahogy az erő végigszáguldott testén.

Sikerülni fog! - gondolta, mikor leugrott a mélybe.

Nem bánta meg a döntését, és remélte nem is fogja.

《☆》

A fák között osont, miközben a halottas kocsit figyelte, amin megkínzott, sápadt hullák zötykölődtek.

A vér és rothadás szaga betöltötte a levegőt, amitől felfordult a gyomra. Száműznie kellett a negatív gondolatokat, a feladatra kellett összpontosítson.

Hamarosan a fogat megállt, és a három férfi leszállt a lovakról, amik vontatták a jól megrakott kocsit.

El jött az idő, hogy cselekedjen. Mély levegőt vett, a maszkot felhúzta az arcára, ellenőrizte a kapucnit, majd némán kihúzta a kardot a tokjából, ami a Hold fényében ezüstösen villant meg.

Egy pillanat alatt az első férfi mögött termett, a vér szanaszét spriccelt, és Eren áldozata holtan rogyott a földre.

Nem használhatott mágiát, akkor rájöttek volna, hogy ő tette.

A második már számított a támadásra, ő is előrántotta a kardot. A pengék szikráztak, ahogy újra és újra egymásnak feszültek.

A harmadik is beszállt a küzdelembe, a fém pedig egyre gyakrabban sikoltott fel.

A herceg megsebezte egyik ellenfelének lábát, a másiknak a vállát, de az ő oldalát is felszántotta egyszer az egyik penge.

Nem maradt több idő! Sietnem kell, mielőtt a dögevők ide érnek!

Keze már remegett az erős csapásoktól, homlokán izzadság gyöngyözött, de összeszedte minden maradék erejét, és egy végső támadást indított.

A két maradék is holtan esett össze, neki pedig meg kellett támaszkodnia a kardján, hogy el ne dőljön. Még nem szerezte vissza teljesen minden erejét, mióta apja kiütötte, így kellett tartania egy pillanatnyi születet, mielőtt az eddigieknél is elhatározottabban ment a kocsihoz, ahol gondolkodás nélkül kezdte lehajigálni a hullákat a földre.

A sápadt, rothadó testek nem érdekelték, sem az hogy ezzel esetleg meggyalázza őket, annál rosszabbat nem tud velük tenni, mint amit a vámpírok szoktak.

Mikor végre megpillantotta az arcot, amit keresett, az érzések, egyszerre rohanták le. Megkönnyebbült, de közben még idegesebbé vált.

Tüzet gyújtott, majd a holtakra dobta a lángoló fát, nem akarta, hogy kiderüljön melyik test tűnt el. A füst hamar ellepett mindent, a lángokkal együtt.

Eren nem bánta meg amit tett. Hamuként végezni, még mindig jobb, mint ha a vámpírok falják fel őket.

Karjaiba vette Rivaille testét, és miközben Delotran és a démonok összes istenéhez imádkozott, elindult.