Három nap telt el, mióta Rivaille Eren szobájába volt zárva. Ez idő alatt a fiú sebei teljesen begyógyultak, és a másik sem ért hozzá úgy.

Szinte nem is találkoztak, mivel Eren szinte mindig máshol volt, csak mikor a férfi enni vitt neki. Kezdetben Levi örült ennek, a második napon meg is próbált megszökni, de minden ajtó és ablak zárva volt.

A démon nem bántotta, nem korbácsolta meg, nem rúgott bele, nem kényszerítette semmire, és ezért Rivaille hálás volt, de még mindig minden áron kiakart szökni, hogy megkeresse barátait.

Olyan volt, mintha egy bezárt madár lett volna. Meg kapott mindent. Ételt, italt, ruhát, nyugalmat, de mégis csak be volt zárva.

Ezért pedig utálta Erent. Utálta, hogy nem engedi ki.

《☆》

Éppen az ablakon bámult ki, mikor meghallotta az ajtó nyitódását. Azonnal odakapta a fejét, és egy mosolygós Erent pillantott meg. Mozdulatlanul bámulta ahogy a férfi felé közelített. Teljesen fölösleges lett volna menekülnie, hiszen a másik egy démon volt, sokkal gyorsabb és erősebb nála.

A férfi alig egy lépéssel előtte állt meg.

- Most már jól vagy, ugye? - kérdezte kedvesen, keresve Levi tekintetét, aki makacsan elbámult a másik válla mellett.

- Mit számít? - morogta az orra alatt.

- Számít. - felelte Eren.

- Jól... - suttogta feszéjezetten Levi, mire a másik megragadta és egy pillanat alatt az ágyra hajította.

- Mi a... - nem tudta befejezni, mivel mikor a másik fölékerekedett és lefogta karjait, a félelemtől elakadt a lélegzete. Aztán mikor a másik elkezdte lehúzni a pólóját kapcsolt és kétségbeesetten próbált szabadulni. - Eressz el! Hagyj békén! - kiabálta, mire a másik, egyszerűen csak bekötötte a száját.

- Jobb ha senki nem hall meg minket.

Végülis meg mondta, hogy amint jobban leszek, ezt fogja tenni velem! Barom!

- Nincs mitől félned. Csak a szolgámmá teszlek, hogy hozzám tartozz. Csak az elején fog fájni. - mondta teljesen nyugodtan, miközben Levi vergődve próbált szabadulni.

Mi a franc! Tudod ki lesz a szolgád te pokoli kecske!

Már a pólója sem volt rajta, s nem tudott elmenni a másik éhes tekintete felett, ahogy őt méregette.

Baszki... nekem végem.

Eren egy kézzel összefogta a másik kezeit, míg jobb tenyerébe irányította az erejét, ami zöld lángnyelv formájában jelent meg. Tenyerét gondolkodás nélkül nyomta Rivaille mellkasára. Elméletben pontosan tudta mit kell csináljon. Az elmúlt három napot a könyvtárban töltötte, hogy biztosra menjen.

Levi bőre égni kezdett a másik érintésétől. Gerince megfeszült a fájdalomtól. A sejtjeit szaggató érzés a mellkasától kiindulva végigszaladt a testén, majd ismét visszatért Eren tenyeréhez.

Rivaille ordítani akart a kíntól és eltűnni végre a sok megaláztatástól.

Aztán a férfi elvette a kezét és elengedte őt, mire a fájdalom lassan átváltozott bizsergéssé, majd teljesen eltűnt.

Ő csak lihegve feküdt, Eren pedig az ágy mellett állt és figyelt.

Levi lassan összeszedte magát és felült, leszedte a szájáról a kendőt. Lenézett a mellkasára. Pont a szíve felett egy fekete szem volt pár furcsa, kusza vonallal és láncra emlékeztető mintával..

- Ez mégis mire volt jó?! - kezdett el kiabálni, és gondolkodás nélkül rontott neki Erennek. Öklével tiszta erőből kezdte ütni a másikat, aki komoly, mégis derűs arccal nézte művét Levi mellkasán.

- Most már senki nem érhet hozzád rajtam kívül. Hozzám vagy láncolva. Mindig tudni fogom hol vagy, és ha megsérülsz azt is.

- Nem vagy normális! Menj a közelemből! - ordította Rivaille, aki közben elhátrált a szoba másik vége felé.

- Itt csak így élheted túl. - felelte.

- Miért akarnék túlélni? Ha meghalok sem kerülök ennél a pokolnál rosszabb helyre!

- Tudod, hogy ez nem a Pokol, ugye?

-Mi...? - Levi megállt és csak értetlenül nézett.

- A te és az én világom párhuzamos világok, amik egymás mellett léteznek. Persze vannak másikak is. A ti értelmetekben vett Pokol, nem ez a hely. Az én világomat Delotrannak hívjuk, a tietek Goartanornak. Démonokként ismered az én fajtám, és vámpírokként azokat, akik megtámadtak. Az emberek ismernek minket mesékből és legendákból, mivel mindnek van valóság alapja, persze feledésbe merültünk, mivel ahogy a fajtád szokta mondani: "Hiszem ha látom". Mi pedig nagyon ügyelünk arra, hogy nyomtalanul végezzük el a munkánk. Mondjuk én még sosem jártam a te földeden. És ez így is fog maradni körülbelül még... ötvenhat évig, mivel akkor nyílik meg ismét a kapu. De emiatt nem kell aggódnod. Már az én fajtámhoz tartozol, legalábbis részben.

- Mi???? Először is: mi az, hogy ez egy párhuzamos világ? És mi az, hogy ötvenhat év?! Addigra megdöglök! Ja, és mi az, hogy a fajtádhoz tartozok?! - ordította, a dühtől remegve Levi.

- Nyugodj meg! Mivel a szolgám lettél ezért ez a föld erőt ad neked, ahogy nekem is, így bőven több mint ötvenhat év fog kelleni ahhoz, hogy meghalj. Lassabban fogsz öregedni, meg ilyenek. Ez a démonléttel jár. És ha ismét megnyílik a  kapu, sem fogom engedni, hogy visszamenj. Örökre itt maradsz. - mondta teljes nyugalommal. Rivaille csak állt és nézett rá. Nem tudta mit feleljen.

- Utállak... - suttogta, miközben gyűlölettel teli acélkék szemeit a másik még mindig derűsen csillogó smaragd zöldjeibe fúrta.

- Majd megváltozik. - felelte Jaeger.