A férfi idegesen lépkedett végig a folyosón. Csizmája kopogott a kövön, szemei haragos zölden csillantak meg, ahogy azokat az ajtónál álló őrre szegezte, aki kapkodva tárta ki előtte a hatalmas, kétszárnyú ajtót.

Halántékába enyhén belenyilallt a fájdalom, az előző esti ünnepségen elfogyasztott alkohol utóhatásaként, ahogy belépett a trónterembe.

Feszült volt, mivel nem emlékezett az esti tetteire, s apja nem szokta magához hívatni, csak ha valamit elrontott, vagy nagyon jól csinált, s utóbbinak nem volt nagy valószínűsége.

Féltérdre ereszkedett, s meghajolt.

- Mit óhajtasz atyám? - kérdezte a fiú, kinek barna tincsei kuszán meredeztek az ég felé.

- Fiam! Milyen volt az ünnepség? - kérdezte kedves hangnemben a trónuson ülő, palástba burkolózott férfi. Erennek nem tetszett, hogy apja terelte a témát, s még hátán is égnek meredtek a szőrszálak.

- Jól éreztem magam, mint általában. - válaszolta semlegesen.

- Találtál kedvedre való szépséget? - erre a mondatra a fiú arcáról eltűnt az addigra oda kerülő halvány mosoly is. Szóval innét fúj a szél!

- Nem atyám. - felelte fogait csikorgatva.

Apja jól tudta, hogy nem akar elköteleződni, sőt még a király után a trónt sem akarta örökölni, s mégis amikor csak alkalma volt rá, a menyasszony választással zaklatta, amiből a fiúnak igazán kezdett elege lenni.

Eren véleménye szerint, két testvére közül, Mikasa lett volna a legjobb örökös, mivel hármójuk közül ő értett a legjobban a politikához, és bármikor tudott komoly döntéseket hozni. Ellenben ifjabb testvérével, Arminnal, akinek lágy szíve egyáltalán nem illet az ő általa alkotott képbe az uralkodókról. És ott volt még ő is. Nem tartotta magát vezető alkatnak. Jobban szeretett viszonylag önfeledten, az élvezeteknek hódolni, ami szerinte nem volt bűn. Szimplán csak jól érezte magát, élt a lehetőségekkel.

- A tegnapi ajándékok igazán szépek. Igazándiból azért hívattalak, hogy megmondjam, menj el megnézni őket, s válogass kedvedre! - Eren arcán megjelent egy erőltetett mosoly.

Valószínűleg a goartanori foglyokra gondol. Sosem szerette a szenvedőket, és ezt az egészet nem tartotta helyesnek. Elragadni valakit a saját világából, majd engedelmességre kényszeríteni élete végéig...

- Hálásan köszönöm atyám! - mondta, igyekezve, hogy ne látszódjon mennyire ellenszenves neki még a gondolat is.

- De ha nem tetszenek, akkor nyugodtan játszadozhatsz is velük! - villantotta ki fogait a király. A másik dolog,amit ki nem állhatott az az volt, hogy az emberekkel, esetlegesen angyalokkal, boszorkákkal és a többi teremtménnyel, akik nem voltak démonok, úgy bántak, mint az állatokkal. Rühellte azt, amikor valaki, aki nem érdemelte meg, szenvedett.

- Rendben... Távozhatok atyám?

- Persze fiam, menj csak! - a fiúnak sem kellett több, azonnal kiviharzott az ajtón.

Sietős léptekkel indult meg a börtön szárnya mellett található szolgaszállóhoz, ahol sejtései szerint az új "ajándékok" vannak. Mihamarabb túl akart lenni a procedúrán.

Szíve szerint legszívesebben visszamászott volna a puha takarók közé, azonban jól tudta, hogy ha apja megtudja, hogy nem teljesítette a parancsát, ami persze úgy hangozhatott, mint egy ajánlat, de nem az volt, az komoly következményekkel járna.

A szállónál mindenki hajlongani kezdett, amint meglátta őt. Ez is egyike volt annak a rengeteg dolognak, ami nagyon irritálta. Idegesen leintette őket, majd egy nőhöz sétált.

- Merre találom azokat, akik tegnap érkeztek?

- Erre parancsoljon hercegem!

És még két dolog, amitől felállt a szőr a hátán: a megszólítás, és az állandó hajbókolás. Tudta, hogy nem azért teszik, mert tisztelik és becsülik, hanem mert annak született aki, vagyis inkább ami.

Hiszen semmit nem tett a népéért, csak önmagával foglalkozott.

Az idős nő végig vezette a folyosókon, míg egy hatalmas helységbe nem találták magukat, ahol jobb és bal oldalon is ágyak sorakoztak a szolgáló nők részére. A hálóhelyeket függöny választotta el egymástól. A csarnok hosszan nyúlt végig, olyan messzire, hogy szinte nem is látta a végét. Az addig rettentően zajos hely, egy pillanat alatt vált csendessé, tele fejet hajtó, és meghajló nőkkel, lányokkal, fiúkkal, férfiakkal.

《☆》

Több órába telt, míg Erennek sikerült mindenkit finoman elutasítania, s bár igyekezett nem megbántani senkit, tudta, hogy valószínűleg szabadjára engedné a pletykákat, ha nem hívna senkit az ágyába estére, ezért pár vállalkozó szellemű lányt mégis kénytelen volt ágyasnak rendelni, ha csak egy este erejéig is.

Már éppen kifelé baktatott, amikor is sugdolózásra lett figyelmes. Kíváncsian lépdelt közelebb, s kezdett el fülelni.

- Szegény fiú! Hallottál róla? - hallotta meg egy nő hangját.

- Arról akit bezáratott a tömlöcbe? - kérdezte egy férfi.

- Igen.

- Szerintem mindenki hallott már róla. - suttogta.

- Kegyetlen amit műveltek vele! Nekem kellett lemosdatni. Csoda, hogy nem halott! Ráadásul az úr azt mondta, nem adhatunk enni se neki, és ellátást se kaphat... - Eren próbálta megérteni a szavak jelentését, de csak nehezen sikerült neki, nem igazán értette a szituációt, főleg azok után, hogy azt mondták, már mindenki hallott róla, mivel neki semmi hasonló nem rémlett, de az is lehet, hogy csak az alkohol homályosította el az emlékeit.

- Ez azért már kegyetlenség. - mondta a nő enyhe dühvel a hangjában.

- El se tudom képzelni mit tehetett, hogy ezt érdemelte!...

Eren nem hallhatott többet, mivel a két beszélgető elindult a szolgálók számára kialakított folyosók egyikén.

A fiú gondolkodva indult el a tömlöc felé. Felkeltette a kíváncsiságát, hogy ki lehet az, aki ilyen sorsra jutott. Apja zsarnok volt, de nem kegyetlen, s ezt mindenki tudta. Eren tudta, hogy az egyetlen dolog amit a király nem bírt elviselni, az az volt, mikor valaki megkérdőjelezte hatalmát és aláásta a tekintélyét. De egy goartanori fiú, hogyan lenne képes ilyesmire?

Nagyon kíváncsi lett. Unalmasnak tartotta a palotai életet, ahol nem voltak kihívások, és minden az ölébe hullott.

Ez viszont egy kicsit megborította az addigi rendet, újdonságnak tűnt. Eren nem emlékezett, hogy valaha is lett volna hasonló, hogy valaki egy napot ne bírt volna ki anélkül, hogy tömlöcben végezte.

Vajon ki lehet az a szenvedő, akiről beszéltek, és mit tett?